„Adjunk NATO-tagságot Oroszországnak” – javasolta Matt Gaetz volt republikánus képviselő, aki szerint így lehetne lezárni az ukrajnai háborút. Bár az ötlet valamilyen formában újra és újra felbukkan a Fehér Ház környékén, inkább emlékeztet geopolitikai kabarétréfára, mint reális tervre.
Matt Gaetz tévés személyiségként tért vissza egy hírműsorban, ilyen minőségében pedig mondott egy-két erőset. Ha valaki nem emlékezne rá: Florida kongresszusi republikánus képviselője volt, nevéhez fűződik néhány botrány, valamint az előző házelnök, Kevin McCarthy megbuktatása. Megrögzötten lojális volt Trumphoz, aki megválasztása után a főügyészi posztot ígérte neki, ez azonban már nemcsak a demokratáknak volt sok, hanem a jámborabb republikánusoknak is, akik nem nézték jó szemmel a párton belüli háborúkat, ahogyan azt sem, hogy a jelöltnek semmiféle jogi gyakorlata nem volt. Gaetz végül (köszönhetően egy szexuális botrány gyanúsításának is) visszalépett a jelöléstől, és a kongresszusi belépőjét is elveszítette, így kötött ki egy tévécsatornánál, ahol meglehetősen szokatlan módon folytatja politikai nézeteinek terjesztését.
Az egyik legutóbbi alkalommal azt javasolta, hogy
az ukrajnai háború befejezése érdekében ajánlják fel Oroszországnak a NATO-tagságot.
Gaetz sietett leszögezni, hogy nem bolondult meg, a NATO és Oroszország közötti szoros kapcsolat ugyanis egyáltalán nem új ötlet. Utalt egy 1997-es szenátusi bizottsági meghallgatásra, ahol Bill Clinton elnök külügyminisztere, Madeleine Albright a szövetség és Moszkva közötti együttműködés fontosságát hangsúlyozta, ám – mint mondta – a gondolat végül csupán gondolat maradt. Ahelyett, hogy a NATO erőfeszítéseket tett volna az együttműködésre, éppen azt tette, ami Moszkvát a végletekig felingerelte: agresszív keleti terjeszkedésbe kezdett, hogy „bekerítse” Oroszországot. „Ezt választottuk, aztán hamar megtanultuk, hogy a sarokba szorított állat mire képes” – érvelt az egykori képviselő.
Tartsd közel az ellenséged!
Gaetz idézi Obama oroszországi nagykövete, Michael McFaul 2006-os esszéjét, amelyben a szerző Oroszország csatlakozási lehetőségeit és annak szükségességét elemzi. A volt kongresszusi képviselő szerint az írás ékes bizonyítéka annak, hogy a NATO-tagság jutalom, márpedig ha Oroszország kiérdemli a jutalmat, akkor meg is kaphatja azt.
Elméletileg akár igaza is lehet, ám a 2006 óta eltelt időszakban a gyakorlatban szinte kizárólag olyan dolgok történtek, amelyek abszolút kizárják még a részintegráció lehetőségét is. Az Obama-nagykövet szerint egy demokratikus (ezt a szót a közeledés alapvető feltételeként teszi hozzá) Oroszország biztonsági partnerként tudna hozzájárulni a terrorizmus elleni küzdelemhez, míg gazdasági szempontból az integráció átláthatóbb és egyenletesebb fejlődést biztosíthatna neki. Azt McFaul jogosan jegyzi meg, hogy Oroszország „Nyugathoz csatolásánál” sokkal rosszabb lehetőség annak elszigetelése, amely óhatatlanul konfliktushoz fog vezetni. Másfelől: a NATO-bővítést a Kreml már 2006-ban is az egyik legnagyobb fenyegetésként azonosította, míg 2014, a Krím annektálása óta ez gyakorlatilag a központi kommunikációs panellé vált a szövetséggel kapcsolatban. 2022-től a háború miatt a NATO–Oroszország-viszony már de facto háborús logikába fordult át: Moszkva szerint a NATO már közvetlenül fenyegeti Oroszország létét – és fordítva. Vagyis a NATO, amely a második világháborút követően éppen a Szovjetunió és a kommunista blokk ellenében jött létre, visszatért alapfeladatához, és a moszkvai agresszió elleni védelem bástyájának tekinti magát.
Pedig voltak határozott jelei a közeledésnek: 1994-ben Oroszország elsőként csatlakozott a szövetség békepartnerségi programjához, a célja pedig kifejezetten az Európával kialakítandó politikai és katonai együttműködés volt. 1997 májusában aláírták a NATO és Oroszország közötti kölcsönös kapcsolatok, együttműködés és biztonság alapokmányát, amely már a bevezetőjében kimondja: „A NATO és Oroszország nem tekinti egymást ellenségnek. Közös céljuk a múlt örökségét jelentő korábbi szembenállás és versengés felszámolása, valamint a kölcsönös bizalom és együttműködés erősítése”. 2002-ben létrejött a NATO–Oroszország-tanács, amelynek az üléseit maga Putyin is látogatta – egészen 2008-ig, amikor a grúziai katonai beavatkozás miatt Oroszország és a szövetség villámsebességgel távolodni kezdett egymástól. A folyamat jelenleg ott tart, hogy a NATO hivatalos nyilatkozata szerint „az Orosz Föderáció jelenti a legjelentősebb és legközvetlenebb fenyegetést a szövetségesek biztonságára”.
Gaetz logikája szerint bár Oroszország NATO-tagsága nem holnap jön el, „a béke megteremtéséhez mindenkinek adnia és kapnia kell valamit”. A volt képviselő ötlete, amely szerint tárják szélesre azt a kaput Oroszország előtt, amelyet éppen ellene ácsoltak, filozófiai síkon alkalmas lehet a vitára, a gyakorlatban azonban említés szintjén sem lehet foglalkozni vele. 2006-ban még elképzelhető volt bizonyos feltételek megléte egy közeledési folyamathoz, húsz évvel később ennek már a morzsáját sem lehet megtalálni. Furcsa fintora lenne a történelemnek egy olyan folyamat, amelynek során Ukrajna tagsági kérelmét határozottan elutasítják, miközben Moszkvának, akinek esze ágában sincs ilyesmin gondolkodni, a háború befejezése érdekében felajánlanák a lehetőséget.
***
Kapcsolódó:
Fotó: MI
