Az EU–USA „vámmegállapodás” egy kommunikációs blöff volt: a felek között nem zajlottak valós tárgyalások, csupán egy kényszerű alku született. Brüsszel tudatosan lemondott az egyenlő feltételekről, mert a kontinens biztonsága Washington katonai erején múlik. A gazdasági racionalitást egyszerűen felülírta a katonai függőség.
Miközben egész Brüsszel a kijevi diplomáciai kirendeltség elleni orosz támadástól hangos, robbant egy sokkal hangosabb bomba is, olyan, amely gyalázatosságában felveszi a versenyt a háború rakétáival. Az Európai Bizottság kereskedelmi és gazdasági biztonságért felelős főigazgatója úgy érezte, itt az ideje felhagyni az Egyesült Államokkal kötött, az Európai Uniót tovább gyengítő vámalku sikerként kommunikálásával, és elmondani az igazat. Sabine Weyand egy interjúban bevallotta:
valójában semmiféle érdemi tárgyalás nem történt az EU külkereskedelméért felelő Európai Bizottság és Washington között.
Ami valójában történt, az az, hogy Brüsszel minden kérdésben fejet hajtott Trump akarata előtt – cserébe az amerikai védelemért. „Az európai oldalra hatalmas nyomás nehezedett, hogy gyors megoldást találjon a transzatlanti kapcsolatok stabilizálására, különösen a biztonsági garanciákat illetően” – mondta, hozzátéve, hogy Európa azért mondott le a gazdasági előnyökről, hogy mérsékelje a politikai károkat. Nem mást jelent ez, mint hogy az Ursula von der Leyen által sikertörténetként tálalt „vámmegállapodás” kifejezésből egyedül a vám szó valós, megállapodásnak semmiképpen nem nevezhető.
Így már érthető, hogy a 15 százalékos amerikai illetékekre miért nem érkezett semmilyen válasz, semmilyen ellenvám, még egy halvány tiltakozás sem. Az aránytalan intézkedést Brüsszel szó nélkül elfogadta a Fehér Háztól, hogy elkerülje a feszültség fokozódását a transzatlanti kapcsolatokban. „A bizottság szempontjából ez nem gazdaságpolitikai, hanem stratégiai megoldás volt” – magyarázta a magyarázhatatlant Weyand, kiemelve: az ukrajnai háború miatt az európai védelem teljes mértékben az Egyesült Államoktól (mint kvázi egyszemélyes NATO-tól) függ. A tagállamok a kapcsolatok romlásától való félelmükben döntöttek tehát úgy, hogy az amerikai vámokra válaszul… nem csinálnak semmit.
Ez nem reálpolitika
Weyand ezen a ponton tovább folytatta a „hazudj igazat” alapú védekezést: miután rámutatott, hogy az Egyesült Államok gazdasági fegyverként használhatja Európa ellen a biztonsági ígéreteit (vagy azok visszavonását), a történteket a reálpolitika legjobb példájaként említette. Szerinte a második világháború után kialakult gazdasági modell kimúlásának és egy olyan paradigmaváltásnak vagyunk szemtanúi, ahol a kereskedelem elválaszthatatlanul összefonódik a biztonságpolitikával és a szintén gazdasági revolverezésre használható ellátási láncokkal. „A kölcsönös függőséget már nem tekintik mindenki számára előnyös helyzetnek. Inkább fegyverként használják” – mondta, ám az egész érvelése megbukik a reálpolitika kifejezés büszke, de önkényes és ferdített használatával.
Brüsszel és az Európai Unió elkerülhette volna ezt a szégyenletes szituációt, amennyiben 2022-ben szintén nem az amerikai nyomásnak (Biden háborúpártiságának) enged, hanem már akkor hangosan kimondja a reálpolitika szót. Nem tette, helyette annak homlokegyenest az ellenkezőjét csinálta, érzelmi alapú és minden hátteret nélkülöző politikai fordulattal csak és kizárólag háborús stratégiákat gyártott, nem foglalkozva a blokk gyorsan erodálódó gazdaságával, a valódi EU-s kohézióval, felrobbantott gázvezetékekkel, kereskedelmi összeomlásokkal. Ha létezett Európában kormány, amely a reálpolitika szemszögéből nézte a 2022 februárja óta bekövetkezett eseményeket, az éppen az emiatt százszor elátkozott magyar volt, azonban Brüsszel és csatolt európai területei az elejétől kezdve a háborúpárti logika alapján vették semmibe a realitást és a várható fejleményeket.
A következmény pedig Európa szó szerinti kiárusítása lett. Eladták a blokkot a védelemért cserébe, amire pontosan azért van szükségük, mert a EU rájuk bízott érdekei helyett más országokét nézték.
Ha nem így tettek volna, lett volna más lehetőség Trump „ajánlatának” elfogadásán kívül. Így már esély sem volt rá. Az, hogy mindezt az Európai Bizottság (több hónapnyi, „tárgyalásokról” szóló hazugság után) még mindig sikerként próbálja eladni a „nézzük a jó oldalát” megközelítéssel, már csak a cinizmus habja a penészes tortán.
Az egész történet nem szól másról, mint az európai szuverenitás elárverezéséről.
Brüsszel legalább annyira retteg Trumptól, mint Putyintól, ezért inkább szó szerint eladta az Európai Unió gazdasági érdekeit. A megállapodás szó helyett immár a finomkodó, tisztán eufemizmusból táplálkozó kompromisszumot használják, holott a feltétel nélküli kapituláció kifejezés illene ahhoz, ami történt.
Weyand nem hazudtolta meg magát, optimista zárást szeretett volna az interjújához, így elővette a közhellyé silányult, egyre nevetségesebb mondatot: „Európának nélkülözhetetlenné kell válnia a globális ellátási láncokban, hogy a függőségeinket ne lehessen ellenünk felhasználni”. Amikor azonban visszakérdeztek, hogy az EU-ban a döntéshozatali struktúrák meg tudják-e ezt valósítani, őszintén kimondta: Brüsszel és a törvényhozás sem irányítási képességeiben, sem gondolkodásmódjában nem képes erre. Miért? Mert rengeteg időt pazarol el, és a kockázatokat mindig csak utólag ismeri fel, amikor azok már megvalósultak. Ennyit a reálpolitikai fordulatról.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Fred Guerdin / Európai Unió
