Európa egyre inkább elveszíti globális befolyását, aminek szemléletes példája az USA-val július végén megkötött kereskedelmi egyezmény. Ebben az EU semmit nem kapott – azon túl, hogy a helyzete nem lesz még kedvezőtlenebb, cserébe számos, a saját stratégiai céljait aláásó engedményt tett: ellenszolgáltatás nélkül 600 milliárd dollárt fektet be az USA-ban ahelyett, hogy a saját iparát erősítené meg, több százmilliárdért vásárol amerikai katonai eszközöket, pedig a gazdaság újraindulását nemrég még a ReArm Europe fegyverkezési terv által várta, és konzerválja a strukturálisan drága energiaárakat azzal, hogy 750 milliárdot költ drága amerikai LNG-re. Arnaud Bertrand francia üzletember-publicista markánsan fogalmaz: ez nem két szuverén hatalom megállapodása, hanem egy 19. századi stílusú gyarmati egyezmény – vagyis már zajlik az európai „megaláztatás évszázada”. A történelem szerint ilyenkor az erősebb fél felbátorodik, és újabb engedményeket követel, így Európa a jövőben egyre több hasonló megaláztatást fog elszenvedni. 

A kínai „megaláztatás évszázada” 

A kifejezés a késői császári Kína történelemére utal, amely feltűnő hasonlóságokat mutat a mai Európával: bürokratikus bénultság, gazdasági lemaradás és a belső gyengeségeket feltáró külső nyomás. Annak idején a gazdag kínai civilizáció a belső diszfunkciói miatt nem tudott válaszolni az európai gyarmatosító hatalmak előretörésére és az ipari forradalomra, így a Nyugat meghódította. Pedig a legrégebbi, folyamatosan fennálló civilizációnak minden feltétel adott volt az iparosodáshoz, egyedül a megmerevedett konfuciánus elit szűk látóköre állt ennek az útjában, amely szándékosan lemondott az innovációról. Ezt illusztrálja, hogy amikor az 1793-as brit misszió a kor legfejlettebb, a kínai technológiát több száz évvel meghaladó ipari cikkeit vitte Pekingbe, azokat a császár érdektelennek nyilvánította, és kizárólag a küldöttség protokollsértésével foglalkozott. A látogatás nyilvánvalóvá tette a Nyugat számára Kína strukturális gyengeségét, és élt is a lehetőséggel. 

A „megaláztatás évszázadának” nyitánya az első ópiumháború (1839–1842) volt, amely során az ipari forradalom Peking által elutasított vívmányai behozhatatlan fölényt nyújtottak a Nyugatnak. A háború végén a nyugati hatalmak egyenlőtlen szerződéseket kényszerítettek Kínára: meg kellett nyitnia a piacát a nyugati áruk előtt, akarata ellenére ópiumot kellett vásárolnia és kártérítést kellett fizetnie. A külföldi hatalmak befolyási övezeteket alakítottak ki és területeket (pl. Hongkong, Külső-Mandzsúria) is elcsatoltak. A korrupció, a polgárháborúk és a modernizációval szembeni ellenállás is tovább gyengítette az államot. A 20. század elején a császárság megbukott, a hadurak időszakának polgárháborúja pedig csak Japán brutális inváziója miatt szünetelt a II. világháború alatt. A leigázottság korszaka csupán a kommunisták 1949-es győzelmével ért véget: ez Peking mai felfogása szerint az egy évszázadnyi elvesztett szuverenitás visszaszerzését és a megtépázott nemzeti büszkeség helyreállítását jelentette. A mai kínai politikát alapjaiban meghatározza a „megaláztatás évszázada” maradványainak, például Tajvan különállásának a felszámolása. 

A menedzserek forradalma felszámolja a versenyképességet 

Európa egyik legfőbb gyengesége a császári Kínához hasonlóan az, hogy olyan szellemi keretrendszerben mozog, amely nem teszi lehetővé az alkalmazkodást a megváltozott kor kihívásaihoz. Ez a felfogás a menedzserizmus. James Burnham amerikai politikai filozófus már egy 1941-es könyvében (The Managerial Revolution) előre jelezte, hogy a kapitalista demokráciákban a meg nem választott és a saját tőkéjét nem kockáztató, így közvetlenül le nem váltható menedzseri réteg fogja átvenni az irányítást, amelynek alapvető érdeke, hogy összetett, nélküle nem üzemeltethető intézményrendszert alakítson ki. Az eredmény: előremutató megoldások keresése helyett minden energia a menedzseri réteg hatalmának megerősítésére irányul az élet minél több területét lefedő szabályozások által. Ez értelemszerűen megnöveli az állam szerepét. A GDP-arányos állami kiadások drasztikusan megugrottak: a 20. század eleji 5–15-tel szemben ma már a 40 százalék feletti arány jellemzi a fejlett európai gazdaságokat (1. ábra). A piaci mechanizmusok így háttérbe szorulnak, a rendszer az elburjánzó szabályozásokon keresztül egyre autoriterebbé válik, és mind a gazdaság, mind a hétköznapi élet mind több területébe beleszól. A menedzserizmus a biztonságot minden más elé helyezi, a legkisebb kockázatot is igyekszik felszámolni. A társadalmat gépként kezeli, érzéketlen az emberi jóllét szubjektív tényezőire – pl. közösségek, lelkileg tartalmas élet –, legextrémebb megnyilvánulása, a woke-izmus pedig már a klasszikus szabadságjogok korlátozását célozza a társadalommérnökösködés érdekében. Mindez felszámolja azt a gazdasági-politikai szabadságot, amely a dinamikus innovációnak teret adva a Nyugat felemelkedését fűtötte. 

A bürokrácia a császári Kínához hasonlóan fojtja meg Európát 

Bár a menedzserizmus erősen összefügg az amerikai establishmenttel, az a mai EU-ban érte el az eddigi legextrémebb pontját. A konfuciánus apparátushoz hasonlóan az uniós bürokrácia – amelyet az EU labirintusszerű szabályozása (pl. a 130 ezer oldalnyi közösségi vívmányok) testesít meg – a nemzetiekkel párosulva megfojtja a gazdaság dinamizmusát, a vállalkozói szellemet és az innovációt. A mandarinok a harmónia megőrzésére hivatkozva nyomták el az előremutató eltérő véleményeket, míg az EU technokratái a veszélyek elhárításának szükségességére hivatkozva kényszerítenek ki ideológiai konformitást olyan, a gyakorlati eredményekre visszaütő szak politikákkal, mint az ipar igényeit figyelmen kívül hagyó módon levezényelt zöldátállás. Németország pusztán ideológiai okok miatt vezette ki a nukleáris energiát, ami a stabil és olcsó energiaellátás egyik legfontosabb lábát rántotta ki – a másik láb az Oroszország elleni szankcióknak esett áldozatul. Mindez a versenyképesség drasztikus visszaesését okozta. Hasonlóképpen, a császári Kína eszmei okokból zárkózott el hajóhadának modernizálásától, ami védtelenné tette a nyugati csatahajókkal szemben. Mindkét rendszer az alkalmazkodás helyett a status quo fenntartását részesíti előnyben, végeredményként azonban pont emiatt nem képesek fennmaradni. 

Az EU lemarad a gazdasági versenyben, és lassabban növekszik, mint az USA: az egy főre jutó, vásárlóerő-paritáson számított reál-GDP-je 2024-ben 39 százalékkal elmaradt az amerikaitól, az olló pedig az elmúlt évtizedekben kinyílt (2. ábra). Mindemellett kontinensünk lemaradóban van a technológiai versenyben is: az ausztrál ASPI intézet felmérésének 64 kritikus technológiai területe közül mindegyikben Kína vagy az USA vezet. Ennek az oka nem az, hogy Európa ne lenne képes biztosítani a szükséges szellemi tőkét és gazdasági hátteret, hanem az, hogy az erős szociális hálót és a jóléti intézkedéseket választotta a verseny helyett. Bár az átlagos európai polgár így a világ többi részénél messze komfortosabban él, vagyis számára kívánatos a modell fenntartása, félő, hogy a globális erőegyensúly átrendeződése vagy az elöregedés drasztikusan növekvő szociális terhei fenntarthatatlanná teszik azt. 

Külső kényszerek 

A kérdés az, hogy Európa képes lesz-e önállóan alakítani a jövőjét, vagy – a császári Kínához hasonlóan – külső erők fogják diktálni a sorsát. Ráadásul az öreg kontinens esetében a külső hatalmak közvetettebben járnak el: ma az USA-tól és Kínától is erősen függ gazdaságilag, amihez a Washington által dominált NATO-tól való katonai függőség is társul. Európa nem képes a saját érdekeinek megfelelően lezárni a szomszédságában zajló konfliktusokat: az amerikai védőernyő miatt már többgenerációnyi politikai vezető került pozícióba úgy, hogy a valódi védelmi döntéseket Washingtonban hozták, így hiányzik a szükséges tapasztalatuk. 

Mint ahogy a császári Kína azt gondolta, hogy természetes a fölénye a barbárnak tartott külvilág felett, a mai Európa sem tud alkalmazkodni a kor diplomáciai követelményeihez, így a puha hatalma egyre gyengébb, a kommunikációja pedig egyre inkább elidegeníti a feltörekvő országokat. A demokrácia és a jogállamiság állapotával szembeni európai kritikák, még ha gyakran jogosak is, mélyen megsértik a globális dél saját identitását egyre markánsabban meghatározó országait, különösen az egykori gyarmatokat, amelyek kulturális keretrendszeréhez ezek a fogalmak nem tartoznak szervesen hozzá. Kína ezzel szemben pragmatikusan, kézzelfogható beruházásokon keresztül, ideológiai elvárások nélkül ad alternatív ajánlatot. 

Különbségek és kilátások 

Fontos különbség azonban, hogy Kína megaláztatását területi veszteségek és nyílt gyarmatosítás jellemezte, míg Európa nem szembesül ilyen közvetlen leigázással, legalábbis egyelőre. Kínával ellentétben, amelynek hiányzott az ipari bázisa, Európa nem szállt ki a technológiai versenyből, még ha le is maradt. Ráadásul demokratikus intézményei, bár hibásak, kínálnak reformokhoz vezető utakat, amelyek a Csing-dinasztia abszolutizmusában nem léteztek. A párhuzamok arra utalnak, hogy kontinensünk gyökeres fordulat nélkül hosszan tartó hanyatlásnak van kitéve, de az évszázadnyi megaláztatás bekövetkezte nem törvényszerű. A figyelmeztetés azonban egyértelmű: ha a bürokrácia szaktudását nem állítja nemesebb cél szolgálatába az öncélú szabályozás helyett, nem a pragmatizmusra építi a politikáját, nem tér vissza a kockázatvállaló, innovatív szellemiséghez és nem hajt végre merész reformokat, Európa könnyen a császári Kína sorsára juthat. Vannak már jelei a menedzserizmus ellen fordulásnak, mint azt az „új jobboldal” felemelkedése mutatja: nagy vonalakban a trumpi republikánus párt a tőkések és a kékgalléros munkások koalíciója a bürokrata középréteggel szemben, és a szellemi hátországuk is egyre többet foglalkozik a problémával. 

Kapcsolódó:

Címlapfotó: DALL-E