Az augusztus végén és szeptember elején a kínai Tiencsinben megrendezett Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) csúcstalálkozója messze túlmutatott a szokásos diplomáciai kézfogások és közös fotók sorozatán. A világ figyelme azért szegeződött a nyüzsgő kikötővárosra, mert a jelenlévők nem kevesebbre vállalkoztak, mint egy alternatív globális jövőkép felvázolására. Az esemény egy olyan feszült nemzetközi légkörben zajlott, amely önmagában is kiemelte annak jelentőségét. Az orosz–ukrán háború elhúzódása, az Egyesült Államok és Kína között egyre élesedő technológiai és gazdasági rivalizálás, valamint Donald Trump elnök második ciklusának protekcionista, „Amerika az első” politikája – amelynek legfrissebb megnyilvánulása az orosz olajvásárlások miatt Indiára kivetett büntetővámok voltak – mind olyan háttértényezők, amelyek a nyugati vezetésű világrend repedéseit és bizonytalanságait jelzik. 

Több mint csúcstalálkozó 

Ebben a kiszámíthatatlan közegben az SCO színpada egyre vonzóbbá válik a globális dél azon országai számára, amelyek nagyobb beleszólást és méltányosabb képviseletet követelnek maguknak a világ ügyeinek intézésében. Az eredetileg 2001-ben regionális biztonsági szervezetként alapított SCO, amelynek kezdeti célja a terrorizmus, a szeparatizmus és a szélsőségesség elleni közös fellépés volt Közép-Ázsiában, mára a világ legnagyobb regionális szervezetévé nőtte ki magát.  

A tíz teljes jogú tagállamot (köztük Kínát, Oroszországot, Indiát, Pakisztánt és Iránt), valamint további 16 megfigyelő és párbeszédpartner-országot tömörítő blokk együttes gazdasági teljesítménye megközelíti a 30 ezermilliárd dollárt, és egyértelműen a nyugati G7-csoport alternatívájaként pozicionálja magát. 

A csúcstalálkozó központi ideológiáját a Hszi Csin-ping kínai elnök által gyakran emlegetett „sanghaji szellem” adta. Ez a fogalom egy olyan együttműködési modellt takar, amely a kölcsönös elfogadáson, a szuverenitás tiszteletben tartásán, a belügyekbe való be nem avatkozáson és a mindenki számára előnyös fejlődésen alapul.  

A narratíva tudatosan építkezik a nyugati „szabályokon alapuló világrenddel” szembeni kritikára, amelyet Pekingben és Moszkvában gyakran úgy értelmeznek, mint a nyugati hegemónia fenntartását szolgáló, képmutató rendszert. A tiencsini csúcs tehát egy főpróba volt, ahol a főszereplők – a világrend átalakítását célzó víziót magáénak tudó Hszi Csin-ping, a nyugati elszigetelési kísérleteket cáfolni igyekvő Vlagyimir Putyin és a kényes egyensúlyt kereső, stratégiai autonómiára törekvő Narendra Modi – megmutatták, hogy készen állnak egy új fejezetet nyitni a globális politikában. 

A főépítész 

Ha a tiencsini csúcs egy új világrend építkezésének színpada volt, akkor a főépítész szerepét egyértelműen Hszi Csin-ping játszotta. Peking a találkozót nem csupán egy eseményként, hanem egy stratégiai lehetőségként kezelte, hogy bemutassa és vonzóvá tegye saját globális kormányzási vízióját a fejlődő világ számára. Ennek a középpontjában egy olyan világ áll, amely elutasítja a „hidegháborús mentalitást, a táborkonfrontációt és a megfélemlítő viselkedést”. 

Hszi Csin-ping beszédeiben következetesen egy „igazságosabb és méltányosabb” globális rend mellett érvelt, amelynek alapját a valódi multilateralizmus és az ENSZ központi szerepe adja, nem pedig – ahogy fogalmazott – „néhány ország házi szabálya”, amelyet másokra akarnak kényszeríteni.  

Ez az üzenet különösen rezonál a globális dél országaiban, amelyek régóta úgy érzik, hogy a nemzetközi intézményeket a volt gyarmattartó hatalmak uralják. 

Kína azonban nem elégszik meg a puszta retorikával; vízióját egy rendkívül tudatosan felépített gazdasági és technológiai eszköztárral támasztja alá. Ennek legfontosabb eleme az SCO Fejlesztési Bank létrehozásának sürgetése. Egy ilyen intézmény nem csupán a közös projektek finanszírozását tenné lehetővé, hanem ami még fontosabb, egyenesen a nyugati dominanciájú pénzügyi rendszer – a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap – alternatíváját teremtené meg. Egy SCO-bank csökkentené a tagállamok dollárfüggőségét, és enyhítené a nyugati szankciók hatásait, ami Oroszország és Irán számára létkérdés, de más országok számára is vonzó szuverenitási biztosítékot jelent. Peking a szándékait konkrét pénzügyi felajánlásokkal is nyomatékosította: 2 milliárd jüan (kb. 280 millió dollár) vissza nem térítendő támogatást és további 10 milliárd jüan (kb. 1,4 milliárd dollár) hitelt ígért a tagállamoknak az elkövetkező három évre. Mindezt az Egy övezet, egy út kezdeményezés kereteibe illesztve, amely a kínai vezetésű infrastruktúra-fejlesztések révén fizikailag is összeköti Eurázsiát, Peking központtal. 

A kínai stratégia harmadik, egyre fontosabb pillére a technológiai és kulturális befolyás, vagyis a „soft power” kiterjesztése. Hszi elnök együttműködést sürgetett a digitális gazdaság, a zöldiparágak és a mesterséges intelligencia (MI) területén. Ezzel Kína a saját technológiai óriásainak való piacteremtés mellett a jövő iparágainak szabványait is meghatározná, magához láncolva partnereit a technológiai fejlődés útján. Ezt egészítik ki a nagyszabású oktatási és képzési programok: Kína ígéretet tett 10 Luban Műhely (magas szintű szakképzési központ) létrehozására, 10 ezer képzési hely biztosítására, valamint az SCO-ösztöndíjak számának megduplázására. Ezek a gesztusok hosszú távú befektetést jelentenek: a jövő mérnökeinek, tudósainak és politikusainak olyan generációját nevelik ki a partnerországokban, amely Kínára barátként és a fejlődés motorjaként tekint. Mindezen lépésekkel  

Peking tudatosan építi magáról azt a képet, hogy ő a „stabilitás és a kiszámíthatóság forrása” egy kaotikus világban – éles ellentétben az Egyesült Államok által képviselt, sokak által szeszélyesnek és megbízhatatlannak tartott politikával. 

A sebzett medve és a feltápászkodó elefánt 

Míg Kína a csúcstalálkozó vitathatatlan „főépítésze” volt, a tiencsini színpadon két másik nélkülözhetetlen szereplő is mozgott, akiknek a fellépése nélkül az új, többpólusú világrend víziója csupán üres látványosság maradt volna. Oroszország és India, vagyis a megsebzett medve és az ébredező elefánt eltérő motivációkkal és stratégiákkal érkeztek, ám fellépésük tökéletesen kiegészítette egymást, és együttesen erősítették a Nyugat-alternatív blokk súlyát. 

Vlagyimir Putyin orosz elnök számára a tiencsini csúcs elsődlegesen a dac és az önigazolás platformja volt. A nyugati szankciók és a diplomáciai elszigetelési kísérletek nyomása alatt álló Oroszország vezetőjeként nem a Nyugatot akarta meggyőzni, hanem a globális dél milliárdjainak szánta üzenetét. Beszédében az ukrajnai háborút a Nyugat által provokált elkerülhetetlen konfliktusként festette le, amelynek a gyökerei a 2014-es, általa puccsnak nevezett kijevi eseményekhez és a NATO keleti terjeszkedéséhez nyúlnak vissza. Ez a narratíva, amely a Nyugatot agresszorként, Oroszországot pedig egy bekerített, önvédelmi harcot vívó hatalomként ábrázolja, komoly visszhangra talál azokban az országokban, amelyek történelmük során maguk is megtapasztalták a nyugati beavatkozásokat. A jelek szerint Putyin ezzel sikeresen keretezte át a konfliktust egy lokális európai háborúból a globális hegemónia elleni harc egyik frontjává. 

Ennél azonban talán fontosabb volt az elnök puszta jelenlétének a szimbolikája.  

A Hszi Csin-pinggel folytatott meleg, kétkezes kézfogás és a Narendra Modival való baráti ölelés – amelyet a közös utazás képe koronázott meg Putyin páncélozott Aurus limuzinjában – látványosan cáfolta a nyugati narratívát egy globálisan elszigetelt Oroszországról.  

मोदी जी को तो इंग्लिश आती नहीं है किस भाषा में बात करते होंगे ? pic.twitter.com/7LgE3V5V4p

— Ayesha Khan (@Ayesha0Khaan) September 1, 2025

A képek üzenete egyértelmű volt Washington és Brüsszel számára: a világ sokkal nagyobb, mint a transzatlanti szövetség, és Oroszországnak vannak erős és befolyásos barátai. Mindez egy gazdasági kényszerpályára is rámutat. A szankciók miatt ugyanis Moszkva gazdaságilag egyre inkább Kínára és Indiára van utalva, amelyek a nyugati piacokról kiszorult orosz olaj és gáz legfőbb felvásárlóivá léptek elő. A csúcs tehát egyben politikai áldását is adta erre az új gazdasági realitásra, amelyben Oroszország Eurázsia kulcsfontosságú energia- és nyersanyagszállítójaként definiálja újra magát. 

India szerepe ennél jóval összetettebb és árnyaltabb volt. Narendra Modi miniszterelnök hét év után először látogatott Kínába, ami önmagában is diplomáciai szenzáció a két atomhatalom között 2020-ban kirobbant véres határkonfliktusok után. A Hszi Csin-pinggel folytatott találkozó, ahol mindketten megerősítették, hogy „partnerek, nem pedig riválisok”, egy tudatos és gondosan előkészített enyhülési folyamat csúcspontja volt. Ennek az időzítése nem véletlen: a Donald Trump által Indiára kivetett büntetővámok egyértelműen közelebb lökték Újdelhit Pekinghez, bemutatva a stratégiai autonómia indiai művészetét. India mesterien egyensúlyoz a világpolitika sakktábláján: tagja a Nyugat-barát Quad szövetségnek (az USA, Japán és Ausztrália mellett), ugyanakkor vezető szerepet játszik az SCO-ban is. Amerikai fegyvereket vásárol, miközben dacol Washington nyomásával és tömegesen importálja a szankcionált orosz kőolajat. 

Modi és Putyin találkozója ennek a stratégiai önállóságnak a leglátványosabb megnyilvánulása volt. A közös limuzinozás, és Modi azon kijelentése, miszerint „India és Oroszország a legnehezebb időkben is mindig vállvetve haladt”, egyenes üzenet volt az Egyesült Államoknak arról, hogy India külpolitikáját nem Washingtonban, hanem Újdelhiben határozzák meg. Modi ugyanakkor a saját agendáját is sikerre vitte a csúcson. Felszólalásában a terrorizmus elleni harcot helyezte a középpontba, ami India számára nem elvont fogalom, hanem égető nemzetbiztonsági kérdés, amely szorosan kötődik a Pakisztánnal való viszonyához.  

Azzal, hogy az SCO zárónyilatkozata elítélt egy konkrét, az India által adminisztrált, Kasmírban elkövetett terrortámadást, Modi jelentős diplomáciai győzelmet aratott, és a szervezet közös ügyévé emelte India egyik legfontosabb regionális célkitűzését. 

Dominóeffektus 

A tiencsini csúcstalálkozó igazi mélységét és Kína stratégiai látásmódját a nagyhatalmi játszmák árnyékában lezajlott kétoldalú találkozók sora mutatta meg igazán. Peking a többoldalú fórumot arra használta fel, hogy egy diplomáciai offenzíva keretében, szinte sebészi pontossággal erősítse meg vagy emelje új szintre kapcsolatait egy sor kisebb, de stratégiai fontosságú regionális szereplővel. Ez a folyamat leginkább egy dominósorhoz hasonlítható, ahol minden egyes megállapodás egy újabb követ lökött meg Peking befolyási övezetének kiterjesztése felé. 

Ennek a stratégiának a kulcseszköze a kapcsolatok „stratégiai partnerségi” szintre emelése volt. Örményországgal például ilyen megállapodás született, ami a gyakorlatban szorosabb politikai koordinációt, mélyebb gazdasági integrációt és nagyobb kínai beruházásokat jelent. Ez a diplomáciai gesztus azonban sosem egyoldalú. Cserébe Kína rendre elvárja partnereitől, hogy megerősítsék elkötelezettségüket az Egy Kína-elv mellett, elismertetve ezzel Tajvant Kína részének. Ez a formula ismétlődött meg Azerbajdzsán esetében is: a gazdasági és diplomáciai támogatásért cserébe Peking lojalitást kapott saját legérzékenyebb nemzeti ügyében. Utóbbi esetben a gazdasági szálak különösen látványosan jelentek meg: a Bakuval folytatott tárgyalásokon kiemelték a Transz-kaszpi Nemzetközi Közlekedési Útvonal (az ún. Középső Folyosó) fontosságát, amely Közép-Ázsián és a Kaukázuson keresztül köti össze Kínát Európával, és amely kulcseleme az Egy övezet, egy út kezdeményezésnek. Célja, hogy alternatívát nyújtson a hagyományos, orosz területeken áthaladó és a tengeri, amerikai haditengerészeti ellenőrzés alatt álló útvonalakkal szemben.  

A csúcs kiterjesztette az SCO vonzerejét a szervezet közvetlen szomszédságán túlra is. Recep Tayyip Erdoğan török elnök és Hszi Csin-ping találkozója jelezte, hogy a szervezet befolyása már a Közel-Keletet és Európa peremvidékét is eléri. Hszi megfogalmazása, miszerint Kína és Törökország egyaránt „feltörekvő nagyhatalmak független szellemmel”, egyértelműen azoknak az országoknak szólt, amelyek gyakran kerülnek összetűzésbe Washingtonnal, és önállóbb szerepre vágynak a világpolitikában.  

Irán teljes jogú tagként való részvétele pedig végleg megszilárdította az SCO-t mint a nyugati szankciók által sújtott vagy azokkal szemben álló nemzetek gyűjtőhelyét.  

A mély gazdasági válsággal és nemzetközi elszigeteltséggel küzdő Teherán számára a tagság létfontosságú gazdasági és diplomáciai mentőövet jelent, lehetőséget teremtve az eurázsiai gazdasági vérkeringésbe való visszatérésre. Peking ezzel a módszeres, egyenkénti építkezéssel egyre szorosabbra fűzi a szövetségesi és partneri hálót, az SCO-t pedig saját globális ambícióinak csendes, de rendkívül hatékony eszközévé formálja. 

Egy többpólusú korszak hajnalán? 

A tiencsini csúcstalálkozó utolsó kézfogásai és a vezetők elutazása után a legfontosabb kérdés az, hogy mit hagyott maga után ez a nagyszabású esemény. A válasz egyértelmű: a találkozó sikeresen és megkérdőjelezhetetlenül demonstrálta egy koherens, Kína által csendesen irányított, Nyugat-alternatív blokk megerősödését. Ez már nem csupán egy laza, közös érdekek mentén szerveződő fórum, hanem egy egyre intézményesebb formát öltő szövetség, amelynek gazdasági, technológiai és diplomáciai eszközei is vannak a saját világrendvíziójának megvalósításához.  

A csúcs legfőbb eredménye nem egy szerződés vagy egy megállapodás, hanem maga a kép, amit a világnak mutatott: egy öntudatos és cselekvőképes globális dél, amely készen áll arra, hogy a saját feltételei szerint alakítsa a 21. századot. 

Ezt az elköteleződést formalizálják azok a dokumentumok, amelyeket a tagállamok aláírtak, élükön a tiencsini nyilatkozattal és a szervezet 2035-ig szóló fejlesztési tervével. Bár ezek teljes tartalma nem nyilvános, a puszta létük is azt jelzi, hogy a tagállamok hosszú távra terveznek. Az együttműködés elmélyítése a biztonság, a gazdaság és a kultúra területén egy olyan intézményi keretet hoz létre, amely képes lehet túlélni a napi politikai viharokat, és stabil alapot biztosíthat egy alternatív globális kormányzási struktúra számára. 

Ugyanakkor a tiencsini egységfront felszíne alatt komoly kihívások és potenciális belső feszültségek is meghúzódnak, amelyek a jövőben próbára tehetik a szervezet kohézióját. 

• A kínai–indiai közeledés törékenysége: a csúcs talán leglátványosabb fejleménye a két ázsiai óriás közötti enyhülés volt. De vajon a „partnerek, nem riválisok” retorikája felülírhatja-e a mélyen gyökerező határvitákat a Himalájában és a stratégiai vetélkedést az Indiai-óceán térségében? India stratégiai autonómiája azt is jelenti, hogy nem fogja magát alárendelni a kínai érdekeknek. A két ország viszonya marad az SCO legkényesebb belső dinamikája, és a jövőbeni együttműködésük sikere vagy kudarca alapvetően meghatározza a blokk globális súlyát. 

• Az orosz „kisebb partner” szerepe: a Moszkva és Peking közötti szövetség jelenleg sziklaszilárdnak tűnik, hiszen közös érdekük a nyugati nyomás ellensúlyozása. Azonban a partnerség egyre aszimmetrikusabbá válik. Oroszország gazdasága eltörpül Kínáé mellett, és Moszkva egyre inkább rá van utalva a kínai piacra és technológiára. Kérdés, hogy egy magát történelmileg mindig is nagyhatalomként definiáló Oroszország hosszú távon képes-e elfogadni a „kisebb partner” szerepét Kína mellett. 

• A Nyugat reakciója: az SCO megerősödése nem maradhat válasz nélkül. Hogyan reagál majd a Nyugat, különösen az Egyesült Államok erre az egyre szervezettebb és öntudatosabb blokkra? A konfrontáció fokozásával próbálja meg feltartóztatni, vagy megkísérli megbontani az egységét, például Indiát szorosabb szövetségbe vonva? A nyugati válaszlépések alapvetően befolyásolják majd, hogy az új, többpólusú világrend egy stabil, de versengő egyensúly, vagy egy állandó konfliktusokkal terhelt korszak felé halad-e. 

A világ egyértelműen a többpólusú átrendeződés korszakába lépett, a tiencsini csúcstalálkozó pedig egy olyan pillanat volt, ahol a globális hatalmi viszonyok átrendeződésének elvont fogalma kézzelfogható valósággá vált. Kijelölte a jövőbeni globális vetélkedés fő törésvonalait, és megmutatta, hogy a nyugati világrendnek immár egy komolyan veendő, saját játékszabályok szerint játszó kihívója akadt. A történelem kereke fordult egyet Tiencsinben, és a hatásait még évtizedekig érezni fogjuk.

Kapcsolódó: