Tajvan stratégiai jelentősége óriási: a globális chipipar szíve, a kínai–amerikai szembenállás szimbóluma és egy potenciális háború gyújtópontja. Ahogy Peking határozottabbá válik, Washingtonnak pedig egyre több a gazdasági konfliktusa Kínával, megfogalmazódik a kérdés: elkerülhető a fegyveres összecsapás, vagy a 21. század első nagyhatalmi háborúja a Tajvani-szorosban fog elkezdődni?
Bár a globális figyelem Ukrajna és a közel-keleti háború miatt elterelődött Tajvanról, a feszültség változatlan a térségben. A sziget függetlenségi törekvései és Kína reakciói még instabilabbá tették a helyzetet, ráadásul Trump megjelenésével és külpolitikai viharával a status quo is egyre bizonytalanabbá válik. A globális aggodalmak nagy részének természetesen semmi köze ahhoz, hogy mit gondol Kína vagy mit gondol maga Tajvan a másik létezéséről. A történetben mára két kifejezés a lényeg: globális chipgyártás és kereskedelmi útvonal. Hszi Csin-ping elnök szilárdan elkötelezett amellett, hogy ha kell, akár fegyveres erővel is az „anyaországban tartja” a magát függetlenként aposztrofáló szigetet, Washington azonban már annak idején sem a tajvani szuverenitási kérdések, hanem gazdasági érvek hatására kötött segítségnyújtási egyezményt vele.
Bár a „chicken game” és a kommunikációs háború hosszú ideje zajlik, annak valószínűsége, hogy Kína valóban invázióra készül, egyelőre csekély. Ugyanakkor Pekingnek nem feltétlenül kell inváziót végrehajtania ahhoz, hogy nyomatékosítsa szándékait: elég blokáddal elszeparálnia a szigetet és megbénítania a kereskedelmi útvonalat. Bárhogyan is, Tajvan és az Egyesült Államok szempontjából a status quo fenntartása lenne a legészszerűbb – Kínára viszont ez hatványozottan igaz.
Egy háború kitörése az egész világgazdaságot alapjaiban rengetné meg, a legnagyobb vesztes azonban éppen Kína lenne.
Peking furcsa módon éppen abban érdekelt, hogy ne akarja bekebelezni Tajvant, minden más megoldással ugyanis romba döntené magát. Donald Trump komoly dilemma elé állította kínai kollégáját: azzal, ahogyan az ukrajnai háborút (pontosabban Ukrajnát) kezeli, valamint azzal, ahogyan óvatosan elkerüli elődje határozott kiállását a szigetország mellett Kína ellenében, teljes bizonytalanságot okoz mind Tajvanon, mind Kínában. A washingtoni stratégia természetesen még mindig az elrettentésről szól, ám a fegyverszállítmányok és a Tajvan mellett kiálló retorika mellett megerősödött az a kommunikációs panel is, amely szerint Washington nem támogatja Tajvan függetlenségét. Az éppen aktuális amerikai elnököknek rendkívül kényes egyensúlyt kell megteremteniük ahhoz, hogy Kína megőrizze stratégiai nyugalmát: az elrettentés akkor is kudarcot vallhat, ha túl keveset tesznek, de akkor is, ha túl sokat. Az új washingtoni vezetésnek egyelőre nincs kiérlelt stratégiája, Tajvan bizalma Trump üzleti alapú külpolitikájában (elsősorban az ukrajnai példát nézve) mindenesetre alaposan megcsappant az utóbbi időben – olyannyira, hogy amerikai segítséget nélkülöző védelmi forgatókönyveket kezdett el kidolgozni.
Egyedülálló geopolitikai szereplő
Tajvan problémája természetesen a mai napig az amerikai–kínai konfliktus megtestesülése, a fennálló patthelyzetet azonban valójában senkinek nem áll érdekében megváltoztatni – sem az Egyesült Államoknak, sem Tajvannak, sem Kínának. A sziget páratlan geopolitikai tulajdonságai miatt a megszállása vagy a blokádja nagyobb gazdasági, kül- és belpolitikai problémát okozna Pekingnek, mint a jelenlegi helyzet fenntartása.
Ennek az egyik oka a tajvani TSMC chipgyártó hegemóniája: a vállalat 2024 utolsó negyedévében már a globális félvezetőipari piac 67 százalékát uralta úgy, hogy a csúcstechnológiás chipeket szinte kivétel nélkül ő gyártja. Esetében nem lehet diverzifikációs útvonalakat keresni, nincs olyan helyettesítő vállalat, amely mögött egy egész ország infrastruktúrája állna. Amennyiben egy konfliktus miatt leállna a termelés, az ellátási láncok összeomlása azonnali és pusztító hatással lenne mind az amerikai, mind a kínai gazdaságra (ezzel magával rántva a világgazdaságot), a techipar mellett szó szerint minden más terület is gyors hanyatlásnak indulna, globálisan ezermilliárd dollárokat törölve a GDP-ből. Ebből a szempontból
a TSMC túlzás nélkül a világ egyik legfontosabb vállalata, érintetlensége és termelői képessége, „szilíciumpajzs” néven ismert gazdasági védelme stratégiai fontosságú még Kínának is.
Hasonlóan nyomós ok a kínai nyugalomra a globális kereskedelem zavartalanságának megőrzése. A Tajvan két oldalán fekvő Tajvani-szoros és a Luzoni-szoros a nemzetközi kereskedelem legfontosabb útvonalai: a tajvani kikötők évente 580 milliárd dollár értékben bonyolítanak forgalmat, a Tajvani-szoroson pedig nagyjából 2,45 ezermilliárd dollár értékű árú halad át. Egy fegyveres konfliktus azonnal kiiktatná nemcsak a tajvani, hanem a kínai kikötővárosokat is a kereskedelemből. A forgalom a kockázatok és a megugró biztosítási díjak miatt nagy részben elkerüli a konfliktuszónákat, ahogyan azt a Vörös-tenger és a húszi támadások esete jól példázza tavaly óta.
A kereskedelmi zavarok minden országot súlyosan érintenének. Leginkább Japánt és Dél-Koreát – előbbi importjának 32, exportjának 25 százaléka halad át a Tajvani-szoroson, utóbbinál 30 és 23 százalék a mutató, amely összesen 444 milliárd és 357 milliárd dollár értékű árut jelent. Nagy részben az energiaellátásuk is a szorostól függ: Japán nyersolajának 95, míg Dél-Korea mennyiségének 65 százaléka származik a közel-keleti országokból, a szállítmányok pedig a legrövidebb útvonalon, a szoroson haladnak át.
Fordított a helyzet Ausztráliával, amely 2022-ben teljes exportjának 27 százalékát (109 milliárd dollár értékben) bonyolította a Tajvani-szoroson keresztül, a kereskedelem 83 százalékát pedig energiahordozók és ásványok (vasérc, szén, LNG) tették ki. Kína az ausztrál vasérc egyik legnagyobb felvásárlója, ebben az esetben a Tajvani-szoros kihagyása fizikai lehetetlenség lenne – amennyiben Ausztrália úgy döntene, hogy Peking fegyveres konfliktusa esetén nem szakítja meg a kereskedelmi kapcsolatot Kínával.
Ott lenne még a globális dél rosszallása is: a szorostól leginkább függő négy ország Afrikában található, amelyek gazdasága nagymértékben függ az Ázsiába, különösen Kínába irányuló nyersanyagexporttól. A Kongói Demokratikus Köztársaság közel 13 milliárd dollár értékben szállít rezet, kobaltot és egyéb fémeket a szoroson keresztül Kínába, Eritrea cinkércének több mint 70 százalékát és rézércének csaknem 100 százalékát exportálja oda. Gabon és Angola olajat adnak el, amelynek mintegy 40 százalékát veszi meg Kína. A kereskedelem zöme természetesen a Tajvani-szoroson keresztül jut el az északkínai kikötőkbe. A Közel-Kelet országai (Omán, Szaúd-Arábia, Irak, Kuvait, Katar és Jemen) szintén a szoroson át szállítanak olajat az ázsiai országokba, exportjuk több mint 30 százaléka halad itt át. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a Kína dominálta BRICS kilenc tagjának az importjáért a 14, az exportjának a 15 százalékáért a Tajvani-szoros a felelős. Miközben Peking arra törekszik, hogy a globális dél vezetőjeként és szószólójaként vezényelje a multipoláris rend kialakulását, a saját dolgát nehezítené meg egy ekkora horderejű, háború okozta kereskedelmi fennakadással. Kína globális déli kereskedelmi partnerei gyaníthatóan nem szakítanák meg vele a kapcsolatot (ahogyan nem szakították meg Oroszországgal sem az ukrajnai háború kirobbanása óta), ugyanakkor a kereskedelem gyakorlati, fizikai kivitelezése így is rendkívüli gazdasági bizonytalansággal járna.
Végül: egy Tajvan elleni invázióban vagy blokádban a pénzügyi piac bosszúját és a várható szankciókat is beleértve maga Kína az, amely a Tajvani-szorossal kapcsolatban a legnagyobb veszteséget könyvelhetné majd el. Itt ugyanis évente 1,3 ezermilliárd dollár értékű exportja-importja halad át (Hongkong még 95 milliárdot rátesz erre), magasan vezetve ezzel a globális listát. De nem csak a világkereskedelem szempontjából létfontosságú a szoros: a rajta átvezető forgalom több mint feléért a Kína keleti partvidékén lévő kikötők felelnek, ami jelentősen csökkenti a szállítási költségeit a belföldi fogyasztásában egyébként is bukdácsoló országnak.
Rossz időzítés, rossz megközelítés
Kína gazdasága lassul, az ingatlanpiaci összeomlás, az Egyesült Államokkal kirobbant kereskedelmi háború és a belső fogyasztás drasztikus csökkenése fékezi a növekedést. Ebben a helyzetben egy eddigieknél is nagyobb geopolitikai vihart kavarni egy Tajvan elleni katonai akcióval, a kereskedelmi és ellátási láncok teljes összeomlásával globális hatású gazdasági öngyilkossággal érne fel. A Bloomberg Economics tavalyi számításai szerint egy blokád esetén a globális GDP 5 százalékkal csökkenne, Kína 8,9, az Egyesült Államok 3,3 százalékot vesztene.
Egy invázió már a globális GDP 10,2 százalékának eltűnését jelentené, a legnagyobb és legkorábbi negatív hatások Japánt, Dél-Koreát és más kelet-ázsiai országokat sújtanák.
A válság első évében már 10 ezermilliárd dolláros lenne a veszteség, ez pedig komoly átgondolásra kényszeríti mind az Egyesült Államokat, mind Kínát. Amennyiben Tajvan chipbirodalma is komolyabb kárt szenved, a hatás még pusztítóbb lenne – globálisan minimum egy évtizedbe kerülne az országoknak, hogy el tudják kezdeni pótolni a sziget csúcstechnológiás termelését. Bár Tajvan Kínában és Amerikában is eszközöl beruházásokat, mindig elkerüli, hogy a legfejlettebb chipek gyártását kivigye belföldről. (Míg otthon várhatóan az idei év vége felé kezdik a 2 nanométeres chipek tömeggyártását, az arizonai Phoenixben a TSMC egyelőre csak 4 nanométerest tervez, a 3 nm-es chipek ottani startja pedig nagyjából négy év késéssel fogja követi a tajvani bevezetést.) Féltékenyen őrzi – de éppen ez a lényege a szilíciumpajzsnak. Kínának tehát egy támadás esetén a lehetséges utóhatások közül első helyre kellene sorolnia a kárt, amit a tajvani gyártókapacitásban okozhat.
Tajpejnek ugyanakkor finomítania kell a függetlenségével és a Kínával kapcsolatos retorikáján, főleg annak tudatában, hogy az Egyesült Államok elnöke a problémáját ugyanolyan üzleti alapon szemléli, mint teszi azt Ukrajnáéval. Hasonlóképpen az Egyesült Államoknak sem áll érdekében a kemény kommunikációt túllépve a szükségesnél és a tajvani erőkkel kötött megállapodásnál látványosabb fizikai erődemonstrációt tartania a térségben. Ameddig a jelenlegi status quo fennmarad, a gazdasági és kereskedelmi tényezők Tajvannak, közvetve az egész világnak kedveznek.
Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni, hogy az USA által az első Trump-ciklus óta folytatott gazdasági hadviselés mind a megnyugtatás, mind az elrettentés stratégiáját alááshatja. Az elnök utójával/elődjével, Bidennel együtt Kína gazdasági növekedésének és versenyképességének lassítását tűzte ki célul, hol a néha már értelmezhetetlen nagyságú vámokkal, hol a technológiai exporttilalmi intézkedésekkel. Bár Trump az árak ugrása, a tőzsdei mélyrepülés és a piacok ingadozása miatt végül visszavonulót fújt, és fegyverszünetet kötött Pekinggel, a tendencia mindkét nagyhatalom gazdaságára nézve kedvezőtlen előjeleket mutat. A kereskedelmi háború kirobbanása ráadásul végképp meggyőzte Pekinget arról, hogy Washington nem a megfelelő partner a „békés egymás mellett éléshez” és a zavartalan világkereskedelmi koncepcióhoz.
Valódi fegyverek
Ami a fegyverkezési versenyt illeti a két rivális között, Kína más utat választott. Bár a világ egyik legnagyobb hadseregével rendelkezik, innovációs sikerei pedig a csúcstechnológiás fegyverzetet is játékba küldték, a haderőépítése fokozatos volt, a modernizációs törekvései pedig nem szivattyúzták ki a pénzt más területekről. Bele sem akart kezdeni az Egyesült Államokkal egy Szovjetunió-típusú dollárlicitversenybe, helyette olyan célzott beruházásokat hajtott végre, amelyek egy viszonylag gyors háborúban dönthetnek a javára. Ez lehetővé tette számára, hogy párhuzamosan futtassa a gazdasági fellendülést és a haderőreformot célzó beruházásokat, de elkerülje a hidegháborús fegyverkezési versenyt. Ez a modell egyben azt is jelenti, hogy az ázsiai hatalom még stagnáló gazdaság mellett is folytatni tudja a haderejét erősítő projekteket.
Két évvel ezelőtt a CSIS (Center for Strategic and International Studies) kiadott egy jelentést, amelyben több tucat forgatókönyvvel szimulált egy kínai inváziót Tajvan ellen, majd az abból kirobbanó USA–Kína-háború első heteit. Az eredmény kiábrándító volt: a háborús stratégia az Egyesült Államok lőszerhiánya miatt gyakorlatilag egy hónapnál rövidebb idő alatt megbukna, de egyes esetekben, például a nagy hatótávolságú precíziós rakéták tekintetében ez mindössze egy hétig tartana. A szimulációkban – amelyben katonai és civil szakértők irányították a hadműveleteket – minden egyes verzió esetén az USA több mint 5000 ilyen rakétát lőtt ki kínai célpontokra három hét alatt – hogy aztán rájöjjön, nincs mivel tovább tüzelni. Ugyanez vonatkozott minden olyan lőszerre, amely nélkülözhetetlen lenne egy hasonló háborús konfliktusban. A hadihajók elleni támadórakéták esetében még rosszabb volt a helyzet: azt a készletét az Egyesült Államok az összes szimulációs verzióban egyetlen hét alatt használta el. Egy 2024-ben készült kongresszusi jelentés nem sokat változtatott a helyzet értékelésén.
A felkészülés ellenére Kínának egyetlen forgatókönyv lehetséges egy Tajvan elleni támadásra, ez pedig a gyorsaságra épít. Amennyiben az amerikai erőknek lenne elég idejük beavatkozni, a szövetségeseikkel újabb hosszú háborút indítanának. A probléma ebben az esetben is Tajvan önvédelmi képességeivel van: Ukrajna intő példa lehet Kínának arra, mi történhet, amikor egy nagyhatalom villámháborús terveket dédelget a szomszédjával szemben. Egy elhúzódó háborút Peking fegyverrel még bírna, gondosan felépített, egyelőre exportorientált gazdasága azonban rövid időn belül hatalmas károkat szenvedne.
Egyre nagyobb teret hódít ugyanakkor egy másik elmélet: több neves elemző – a Brookings intézet Richard C. Bushától a CSIS-ben dolgozó Bonny Linig és a RAND hadijáték-tervezőiig – azt állítja, hogy Peking valójában a „béka lassú megfőzésének” stratégiáját választja: gazdasági csábítás, jogi szankciók, információs és kibertérben folytatott pszichológiai hadviselés, valamint célzott, de korlátozott katonai demonstrációk elegyét alkalmazza, mert a nyílt invázió túl nagy kockázatot hordozna az amerikai beavatkozás miatt. A 2024-ben kibővített „22 cikkely” és a már korábban elfogadott szeparatizmusellenes törvény olyan új jogi eszközöket ad Peking kezébe, amelyekkel bírósági úton vonhatja felelősségre a függetlenségpárti tajvaniakat, és mivel a RAND-intézet szürkezónás hadijátékai szerint az efféle lépcsőzetes nyomás ritkán vált ki kemény katonai választ, Kína így apránként, feltűnés nélkül tudja kikezdeni Tajvan ellenálló képességét. Andrew Scobell (USIP) ezt a „háború és béke közötti ködös kontinuumnak” nevezi, ahol a mindennapos kényszerítés hatásosabb, mint a rakéták.
Minden a két nagyhatalom aktuális viszonyain múlik: amennyiben Trump hajlandó olyan gazdasági és diplomáciai gesztusokat tenni, amelyeket Kína a status quo fenntartásaként tud értelmezni, Peking a saját érdekének érezné a feszült helyzet enyhítését. (Kiindulópontként jó előjel volt a két ország megállapodása a vámon kívüli kereskedelmi fegyverek, az exporttilalmak lazításáról.) Tajvan biztonsága a második Trump-éra bekopogtatásával hatványozottan függ az Egyesült Államok Kínával kapcsolatos gazdasági, kereskedelmi és kommunikációs kompromisszumaitól. Amennyiben az elnöknek sikerül megtalálni a visszafogott egyensúlyt, Peking értékelni fogja a provokáció nélküli elrettentés fenntartására tett erőfeszítést, és nem nyúl drasztikus eszközökhöz egy Washington nélküli jövő megkezdése érdekében. Látva Trump gyors és egymásnak időnként teljesen ellentmondó gazdasági-kereskedelmi manővereit, a kínai stratégiai türelem létfontosságú lesz az elkövetkezendő időszakban. A kulcsszó az elemzés: ameddig Peking nem értelmezi félre Trump káoszpolitikáját (és az ahhoz illeszkedő káoszkommunikációt), Washington elkerülhet egy újabb globális válságot. A helyzet a Tajvani-szorosban egyre instabilabb: a háború elkerülésének egyetlen módja most paradox módon éppen a Trump által képviselt, üzleti alapon folytatott reálpolitika. Az amerikai elnöknek mindössze azt kell tennie, amihez a legjobban ért – szélsőséges, drasztikus és ad hoc jellegű megoldások nélkül. Ameddig a status quo fennmarad, Tajvan, az Egyesült Államok és Kína megőrzi pozícióját a világgazdaságban és a globális hierarchiában. Ellenkező esetben nem csak a világgazdaság rendszerét kell majd újradefiniálni.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Laj Csing-tö tajvani elnök MTI/EPA/Ritchie B. Tongo
