Az amerikai diplomácia türelme fogyóban: a Trump által kierőszakolt 5 százalékos NATO-kötelezettség nem kerülhető meg kreatív trükközéssel. Olaszország ötlete, hogy a messinai hidat védelmi beruházásként könyveljék el, Washington szerint elfogadhatatlan. Meg is lett az eredménye.
Amikor a hágai NATO-csúcson Donald Trump határozott kérésére a szövetség tagjai elfogadták, hogy 2035-ig elérik GDP-jük 5 százalékának védelmi költségvetésbe építését, egy kiskaput nyitva hagytak maguk előtt. A megállapodás értelmében 3,5 százaléknyi összeget kell a tényleges haderőfejlesztésre fordítani (idetartozik a fegyverek vásárlása), a maradék 1,5 százalékból pedig olyan infrastrukturális fejlesztéseket hajthatnak végre, amelyek illeszkednek a szövetségi koncepcióba. Ez utóbbi volt az, amit egyes tagállamok azonnal tágan kezdtek értelmezni, és „kettős felhasználású” fejlesztés címén igyekeztek olyan költségvetési trükköket végrehajtani, amelynek során a polgári felhasználású projekteket a védelmi büdzséből finanszírozhatják.
A sort Olaszország nyitotta meg, mégpedig azonnal egy gigantikus beruházási ötlettel. Giorgia Meloni miniszterelnök a csúcstalálkozó után nem sokkal már be is jelentette, hogy a kormány megvalósítana egy mintegy százéves álmot, és
13,5 milliárd euróért megépítené az olasz szárazföldet Szicíliával összekötő gigantikus függőhidat – a költségeket pedig katonai kiadásként számolná el.
A kabinet be is mutatott egy olyan dokumentumot, amely a „közérdek szempontjából” kiemelt fontosságú projektként definiálja a hidat, hiszen az „kulcsszerepet játszik majd a védelemben és a biztonságban, megkönnyítve az olasz fegyveres erők és a NATO-szövetségesek mozgását, lehetővé téve a nehézjárművek, csapatok és erőforrások gyors szállítását mind közúton, mind vasúton”. A projekt ötletét (vagyis annak védelmi vonatkozásait) a Trump utasítására a tagállamok védelmi költségvetését árgus szemmel figyelő amerikai kormányzat eleinte szó szerint mosolyogva fogadta, azonban ahogy nyilvánvalóvá vált, hogy a költségvetési trükköt Meloniék komolyan gondolták, baráti figyelmeztetést küldött Olaszországnak, miszerint a messinai hidat NATO-s mobilitási útvonalként elég nehéz lesz eladni. Vagyis jobb lenne, ha a stratégiai katonai fontosság hangsúlyozása helyett a költségvetés más szeletéből finanszírozná azt a projektet, amelyről maga is pontosan tudja, hogy polgári használatra épülne.
Ez még mindig nem volt elég, az olasz kormány ragaszkodott a kettős felhasználás eszméjéhez. (Matteo Salvini infrastruktúráért és közlekedésért felelős miniszter azóta legendásan nyakatekert indoklása szerint „az infrastruktúra biztonsági szempontból is stratégiai fontosságú, tehát ha többet fektetünk be a biztonságba, akkor a stratégiai infrastruktúra is a biztonság részévé válik”.) Ekkor keményített be Washington, és Matthew Whitaker, az Egyesült Államok NATO-nagykövete útján félreérthetetlenül és nagyon határozottan kezdett fogalmazni.
Függőhíd függőben
Whitaker világossá tette: az 5 százalékos védelmi kiadások nem tartalmazhatnak stratégiailag értelmetlen és a NATO szempontjából értéktelen gigaprojekteket, márpedig a szicíliai hidat Washington pontosan annak tartja. Mint mondta, a tervezett beruházás volumene miatt az Egyesült Államok kiemelt figyelmet fordított az olasz kormány terveire, és úgy találta, hogy az a tágabbnál is tágabban igyekszik értelmezni a felajánlott 5 százalékos büdzsé kihasználási módjait.
A diplomata szerint kiemelt fontosságú, hogy a szövetségesek ne kezdjenek el blöffölni a védelmi költségvetés kapcsán, és ne olyan projektek finanszírozását próbálják beleilleszteni, amelyeknek nincs közük a NATO valós céljaihoz. „Nem volt szó olyan hidakról, amelyeknek nincs katonai stratégiai értékük vagy olyan iskolákról például, amelyeket valamilyen képzeletbeli világban katonai célra is használtak volna” – mondta, megerősítve, hogy Washington hatékony rendszerrel monitorozza a tagállamok vállalásai és eredményei közötti különbséget.
Whitaker szerint bár Európa növelte a katonai kiadásait, azt megkésve tette, ráadásul rendkívül lassan fejleszti a védelmi képességeit, ami aggasztja az Egyesült Államokat. Washington nem elégedett sem a tagállamok hadseregeinek létszámával, sem az európai gazdaság állapotával – amely természetesen kihat a védelmi költségekre –, sem az európai szárny felkészültségével a kiber- és hibrid hadviselési formák ellen. Ilyen körülmények között az olasz kezdeményezés nem pusztán egy költségvetési trükk, hanem próbatétel is a NATO számára: képes-e a szövetség következetesen érvényesíteni saját szabályait, vagy teret enged a tagállamok rövid távú politikai és gazdasági érdekeinek.
Az első, precedensértékű csatát Washington megnyerte: nem sokkal Whitaker éles kritikái után az olasz kormány bejelentette, hogy a híd finanszírozási tervét kiveszi a védelmi költségvetésből – hogy mely területre csoportosítja át, ha ezek után is ragaszkodik egyáltalán az építkezéshez, még nem tudni.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Dreamstime
