Az Egyesült Államokban látványos gazdaságpolitikai fordulat van kibontakozóban: a korábban a szabadpiaci dogmákhoz ragaszkodó ország egyre inkább az úgynevezett „patrióta kapitalizmus” felé fordul. Ennek lényege, hogy a nemzetbiztonság és a stratégiai iparágak elsőbbséget kapnak a piaci fundamentalizmussal szemben. Ez a szemléletváltás a befektetők hozzáállását is megváltoztathatja: az amerikai cégeket immár a „patrióta kapitalizmus” szemüvegén keresztül kell értékelni, ami egyes vállalatoknak prémiumot (állami hátszél miatti felértékelődést), másoknak pedig kockázatokat jelent. A Financial Times elemzése három pontban foglalta össze ezt a fordulatot: 

• A nemzetbiztonság elsőbbsége: a Fehér Ház fókuszában immár a nemzetbiztonság áll, különösen az olyan stratégiai nyersanyagok esetében, mint a ritkaföldfémek. Kína dominanciája e téren – a ritkaföldfémmágnesek globális kitermelésének 65, míg a feldolgozásának 85 százalékát kínai cégek végzik – komoly aggodalomra ad okot. Az amerikai döntéshozók attól tartanak, hogy a jelenlegi szűkös hazai készletek és az importfüggőség kiszolgáltatottá teszi az USA-t egy esetleges konfliktus vagy ellátási zavar esetén. 

• Egy államvezérelt, merkantilista fordulat: míg a Wall Street-i veteránok a pályafutásukat a neoliberális eszmék mentén építették fel, addig most a „kevesebb piac, több állam” elve hódít teret. A nemzetbiztonságra hivatkozva az állam akár tőketulajdonosként is megjelenhet a vállalatokban, árszabályozást alkalmazhat, illetve iparágakat támogathat vagy korlátozhat stratégiai céljai érdekében. Mindezt azzal indokolják Trump tanácsadói, hogy Kína államkapitalista eszközökkel támadja az amerikai gazdasági fölényt, és az ehhez hasonló válaszlépések nélkül az USA nem tud versenyben maradni. 

• Új befektetői szemlélet és kockázatok: a változások fényében a befektetőknek is át kell értékelniük a stratégiáikat. Az amerikai eszközöket mostantól a „patrióta kapitalizmus” lencséjén keresztül kell vizsgálni, ami azt jelenti, hogy számolni kell az állami beavatkozás lehetőségével szinte bármely szektorban. Fel kell tenni korábban elképzelhetetlen kérdéseket is: lehetséges-e, hogy a kormány korlátozza bizonyos cégek beszállítóit (például hogy milyen felhőszolgáltatót használhatnak biztonsági okokból) vagy hogy részesedést szerez nagy iparvállalatokban és közművekben (akár olyan óriásokban is, mint a SpaceX)? Szélsőséges esetben az is megtörténhet, hogy a kormány beleszól a techcégek infrastruktúrájába (például a Google tenger alatti adatkábeleinek működtetésébe) vagy Kínán túlmenően más országok felé is kiterjeszti az érzékeny technológiákra vonatkozó exportkorlátozásokat. Ezek a forgatókönyvek első hallásra talán túlzónak tűnnek, de a tőkepiacokon máris tetten érhető a trend: az amerikai MP Materials ritkaföldfémbányász vállalat részvényei például rövid idő alatt a négyszeresükre nőttek, a piaci kapitalizációja (az árbevételhez viszonyítva) pedig már jóval magasabb, mint akár az Apple-é vagy az Nvidiáé.  

Chipek, ritkaföldfémek és fegyverek 

Az új patrióta irányvonalat az elmúlt hónapok döntései világítják meg a legjobban. Az amerikai kormány precedens nélküli módon közvetlen tulajdonrészt szerzett több stratégiai vállalatban is.

Augusztusban bejelentették, hogy az állam közel 10 százalékos részesedést vásárolt az Intel chipgyártó óriáscégben, 8,9 milliárd dollárt fizetve – pontosabban ekkora összegű korábbi támogatást konvertáltak át részvényekké. A lépést az tette lehetővé, hogy a Trump-adminisztráció a 2022-es Biden-féle CHIPS-törvény keretében megítélt szövetségi támogatásokat egyszerűen „beváltotta” tulajdonrészre, így az Intel kvázi állami befektetővé változtatta a neki szánt szubvenciókat. Érdemes hangsúlyozni, hogy az Intel nem csődben lévő vagy segítségre szoruló vállalat – épp ellenkezőleg, a kormány egy egészséges, stratégiai cégbe fektetett be, hogy hazavigye a chipgyártást. A meglepő lépést a piac nem büntette: a Wall Street csendben tudomásul vette, hogy immár állami tulajdon is van a „szabadpiaci” high-tech szektorban. 

Hasonló tendencia bontakozhat ki a védelmi iparban is. Howard Lutnick kereskedelmi miniszter – aki korábban Wall Street-i bróker volt, most pedig Trump elnök egyik legfőbb bizalmasa és a fordulat vezetője – egy interjúban felvetette, hogy a kormány akár hadiipari nagyvállalatokban is részesedést szerezhet, például a Lockheed Martinban. Lutnick nem kevesebbet állított, mint hogy a Lockheed (az F–35-ös vadászgépek és számos egyéb fegyverrendszer gyártója)

bevételének 97 százaléka az amerikai kormánytól származik, tehát ha egy cég ennyire függ az állami megrendelésektől, akkor nem ördögtől való, hogy az állam tulajdonosként is belépjen – hiszen a vállalat tevékenysége alapvetően a köz érdekét, a nemzet védelmét szolgálja.

Lutnick szerint, ha a Pentagon nagyobb volumenű, hosszú távú fegyverbeszerzéseket akar, akkor logikus lehet az állami résztulajdon az érintett cégekben. A piac itt is inkább pozitívan reagált: a Lockheed Martin részvényei emelkedtek, a befektetők valószínűleg extra stabilitást és garantált megrendeléseket remélnek egy állami részvételtől. Persze kritikus hangok is akadnak: egyes szakértők szerint ez összeférhetetlenségi kockázatot vet fel, hiszen a kormány így a saját üzleti érdekeltségévé teheti a fegyvermegrendeléseket – ami torzíthatja a döntéseket a nemzetbiztonsági szempontok rovására. 

A harmadik emblematikus példa a ritkaföldfémszektor esete, amely egyszerre érinti az iparpolitikát és a nemzetbiztonságot. Az idén júliusban a Pentagon bejelentette, hogy 400 millió dollárt fektet az MP Materials nevű cégbe, amely az egyetlen jelentős ritkaföldfém-kitermelő vállalat az USA-ban. Ezért az összegért mintegy 15 százalékos tulajdonrészt kapott a védelmi minisztérium, ráadásul a megállapodás részeként 10 éves időtávra garantált egy minimumárat az MP Materials által termelt kulcsfontosságú ritkaföldfémoxidokra (a neodímium és a prazeodímium esetében). Az árpadlót körülbelül a duplájára határozták meg a tranzakció előtti piaci áraknak, vagyis a kormányzat expliciten vállalta, hogy ha a piaci árak bezuhannának, akkor is a mostani szint duplájáért veszi meg a cég termékeit.

Ilyen árgaranciákat – azaz burkolt árszabályozást – a modern amerikai gazdaságban még nem láttunk, leszámítva a háborús idők rendkívüli intézkedéseit. Emellett a minisztérium leszerződött arra, hogy a tervezett amerikai mágnesgyár teljes kapacitását tíz évig kihasználja, amivel kvázi állami felvevőpiacot garantál a cégnek.  

A ritkaföldfémipar stratégiai szerepe 

Külön figyelmet érdemel a ritkaföldfémek kérdése, hiszen ez az iparág áll a „patrióta kapitalizmus” fordulatának középpontjában. A ritkaföldfémnek nevezett 17 elem – mint amilyen a neodímium és a prazeodímium is – elengedhetetlen összetevője a high-tech termékeknek. Más szóval, a jövő iparágai (és a jelen hadseregei) nem működnek ritkaföldfémek nélkül. Az USA azonban az elmúlt évtizedekben hagyta leépülni ezt a szektort: a kaliforniai Mountain Pass bányát – az egyetlen jelentősebb amerikai ritkaföldfém-kitermelőt – sokáig bezárva tartották, a feldolgozókapacitást pedig teljesen Ázsiába telepítették át. Eközben Kína stratégiai ágazatként tekintett a ritkaföldfémekre, és gyakorlatilag globális monopóliumot épített ki: ma a világ ritkaföldfém-kínálatának túlnyomó része onnan származik, a teljes értékláncot (bányászat, finomítás, mágnesgyártás) kínai cégek uralják. Washingtonban erre már évekkel ezelőtt felfigyeltek, de a válaszlépések sokáig mérsékeltek voltak (kutatás-fejlesztési támogatások, kisebb állami megrendelések, ausztrál cégekkel való együttműködés). Mostanra azonban betelt a pohár, különösen, miután Peking az utóbbi időben korlátozni kezdte a kritikus nyersanyagok exportját is. Az MP Materials óriáscsomagját ezért sokan áttörésként értékelik az amerikai ritkaföldfém-politikában. 

A szakértők azonban arra figyelmeztetnek, hogy évekbe – akár egy évtizedbe – is telhet egy teljesen integrált amerikai ritkaföldfémipar kiépítése. A bányászat önmagában nem elég, mert a legnehezebb rész a finomítás és a mágnesgyártás, ahol jelenleg minimális a nyugati jelenlét. Innovációs csodára lenne szükség, hogy gyorsan versenyképes technológiát fejlesszen az USA, de a valóság inkább az, hogy a nyersanyagellátásban és a -feldolgozásban a szövetségesekre kell majd támaszkodnia: Ausztráliára, Kanadára, esetleg afrikai országokra. Azonban itt rögtön megmutatkozik a „patrióta” megközelítés egyik buktatója:

Trump kereskedelmi háborúi és egyoldalú vámjai elmérgesítették a viszonyt több szövetségessel is. Márpedig egy globális ellátási lánc újraépítése együttműködést kíván.

A „patrióta kapitalizmus” így könnyen átcsúszhat protekcionizmusba, ami viszont összeütközésbe kerülhet a baráti országok érdekeivel is. Washingtonban azonban úgy tűnik, most az a jelszó, hogy „America First”, azaz ha Kína államilag vezérelt gazdasági modellje fenyegetést jelent, akkor Amerikának is hasonló eszközökhöz kell nyúlnia a létfontosságú iparágakban. 

Más iparágak is a láthatáron vannak

Felmerül a kérdés, hogy mely amerikai szektorok lehetnek a „patrióta kapitalizmus” következő célpontjai. A jelenlegi lépések főként a félvezetőipart, a védelmi szektort és a stratégiai nyersanyagokat érintik, de logikusan továbbgondolva más területeken is megjelenhet az állami befolyás. 

• Telekomunikáció és kiberbiztonság: könnyen elképzelhető, hogy a kormányzat a jövőben szabályozza, hogy mely informatikai szolgáltatókat vehetnek igénybe a létfontosságú vállalatok. Már most napirenden van, hogy bizonyos kritikus infrastruktúrákat (pl. az elektromos hálózat irányítórendszerei, telekommunikációs hálózatok) kizárólag megbízhatónak minősített, hazai vagy szövetséges technológiával lehessen üzemeltetni, kínai eszközök nélkül. Ez azt jelenti, hogy állami előírással terelnék a keresletet bizonyos cégek felé. Hasonló megfontolásból elképzelhető a felhőszolgáltatók regulációja is: például előírhatják, hogy egyes vállalatok nem tárolhatják az érzékeny adataikat olyan felhőben, amely kínai technológiát használ vagy Kínában is jelen van. 

• Űripar és műholdak: az űripar stratégiai jelentősége folyamatosan nő – gondoljunk csak a SpaceX-re, amely nélkül ma az USA nehezen juttatna asztronautákat az űrállomásra. Már felvetődött, hogy az állam akár részesedést szerezhetne a SpaceX-ben vagy más űripari cégekben, hogy biztosítsa az amerikai dominanciát az űrben. Emellett a műholdas kommunikáció és a felderítés terén is kulcskérdés a nemzeti kontroll: nem elképzelhetetlen, hogy a Pentagon szerződésekkel vagy tőkebefektetéssel támogasson olyan cégeket, amelyek globális műholdhálózatot építenek ki (pl. Starlink), cserébe a szolgáltatások elsőbbségéért háborús helyzetekben. 

• Energetika és kritikus nyersanyagok: a ritkaföldfémeken túl számos más kritikus nyersanyag és energiaforrás van, ahol az USA importra szorul – ilyen a lítium (akkumulátorokhoz), a kobalt vagy akár a gyógyszeralapanyagok. Nem lenne példátlan, ha az amerikai kormány kiterjesztené az iparpolitikáját ezekre a területekre is, például stratégiai készletek felhalmozásával, bányászati projektek közvetlen finanszírozásával vagy állami-befektetési alapok létrehozásával külföldi bányák felvásárlására. Ezt támasztja alá, hogy az MP Materials-üzlet után több ásványkincsekkel foglalkozó cég is hasonló megállapodásokat szeretne kieszközölni. A fosszilis energiahordozók terén pedig – bár az USA olajban és gázban nagyrészt önellátó – a villamos hálózat és a megújulóenergia-szektor (pl. napelemgyártás) olyan terület, ahol Kína dominanciája szintén nyomasztó.

• Egészségügy és biotechnológia: a Covid–19-világjárvány rámutatott, mennyire kiszolgáltatott a Nyugat egyes orvosi eszközök és gyógyszerek importjának. Bár az USA kevesebbet beszél erről nyilvánosan, elképzelhető, hogy a létfontosságú gyógyszerek és vakcinák gyártását is nemzetbiztonsági ügynek nyilvánítják. Ez a gyakorlatban állami támogatásokat jelenthet amerikai gyárak létesítéséhez, vagy akár közvetlen állami részesedést kritikus szereplőkben (például fontos vakcinagyártókban), hogy azok vészhelyzetben garantálják az ellátást. 

Természetesen mindezek egyelőre csak forgatókönyvek, nem tudni, meddig megy el az amerikai állam a piaci beavatkozásban. Azonban Trump egy interjúban tréfásan megjegyezte, hogy „Grönlandot leszámítva” bármi szóba jöhet, utalva ezzel arra, hogy akár külföldön is aktívan befektetnének. Mindez azt jelzi, hogy a gazdaság és a geopolitika összefonódása új szintre léphet a következő években.  

A kelet az új nyugat 

Mindezen fejlemények új korszakot jeleznek a nyugati (és globális) gazdaságpolitikában. Két évtizeddel ezelőtt még az volt az uralkodó nézet Washingtonban és Európában, hogy a Kína–USA-versenyben Kína fog „amerikanizálódni”, azaz átveszi a liberális demokrácia és a szabadpiac intézményeit.

Mára azonban ennek a fordítottja körvonalazódik: az Egyesült Államok kezd el „kínaiasodni” a gazdaságpolitikájában. Jóllehet, továbbra is kapitalista országról van szó, de egyre erősebb állami kontrollal és beavatkozással – hasonlóan ahhoz, ahogyan Kína ötvözi a piacot és az állami irányítást.

A történelem fintora, hogy a hidegháború utáni globalizáció épp a szabadpiac diadaláról szólt, most pedig a világ vezető gazdasága visszanyúl a háborús idők gazdasági eszköztárához (államosítás, központi tervezés elemei, kiemelt iparágak védelme) a geopolitikai versenyben. Ezt a fordulatot a nemzetbiztonság hívei és a hazai ipar pártolói örömmel fogadják, hiszen szerintük ideje volt korrigálni a „naiv” szabadpiaci megközelítést, ami Kína malmára hajtotta a vizet. A piaci fundamentalisták és a globalisták viszont riadót fújnak, mert tartanak tőle, hogy az efféle állami beavatkozások hosszú távon aláássák az innovációt, elijesztik a magánbefektetéseket és szétzilálják a globális kereskedelmet. 

Kapcsolódó: