Jeffrey Sachs szerint az Európai Unió egy önmaga által létrehozott gazdasági és biztonsági csapdában vergődik, amelyet az Oroszország-ellenes hozzáállás, a Kínával szembeni bizalmatlanság, valamint a USA iránti extrém sebezhetőség jellemez.

Jeffrey D. Sachs amerikai közgazdász a globális gazdasági fejlődés, a fenntarthatóság és szegénység elleni küzdelem területén vált meghatározó szakértővé. Nemzetközi pénzügyi és inflációs szakemberként szerzett hírnevet többek között a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank és a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet tanácsadójaként. Dolgozott az ENSZ különleges tanácsadójaként Kofi Annan, Pan Gimun és António Guterres főtitkársága alatt. A Columbia Egyetem professzora, ahol a Fenntartható Fejlődés Központját vezette.

Sachs írásában kifejti, hogy Európa külpolitikáját szinte teljesen a félelem vezérli – különösen Oroszországtól és Kínától –, ami az Egyesült Államoktól való biztonsági függőséget eredményezett. Csakhogy ez nem racionális stratégiai megfontolásokból fakad, hanem a kelet-európai országok által felerősített ruszofób narratívákból, különösen az ukrajnai háború kapcsán.

Ironikus módon Európa akkor is Washingtonhoz ragaszkodik, amikor az Egyesült Államok egyre inkább gyenge, instabil, irracionális és veszélyes szereplővé válik – még akkor is, ha nyíltan fenyegeti az európai szuverenitást, például Grönland kapcsán.

Pedig az új európai külpolitika megalkotásához le kell számolni azzal a hamis előfeltevéssel, hogy Oroszország súlyos fenyegetést jelent. Bár a NATO–Brüsszel–Egyesült Királyság-narratíva szerint Oroszország expanzív és agresszív, Sachs ezt történelmileg és stratégiailag tévesnek tartja.

Oroszország nyugati imperializmusának hamis előfeltevése

A szakember szerint az EU külpolitikája azon a téves előfeltevésen alapul, hogy Oroszország egy expanzív, nyugat felé terjeszkedő birodalom, amely fenyegetést jelent Európa biztonságára. Ezt a narratívát a már említett NATO, Brüsszel és London is erősíti, különösen az ukrajnai háború kapcsán. Sachs azonban történelmi példákon keresztül mutatja be, hogy Oroszország évszázadok óta védelmi stratégiát folytatott, nem pedig agresszív terjeszkedést.

Felsorolja azokat a háborúkat, amelyek során nyugati hatalmak támadták meg Oroszországot: a napóleoni (1812) és a krími háborút (1853–1856), a világháborúkat (1914, 1941), illetve a nyugati intervenciót a polgárháborúban (1918–1922). Ezek Oroszország számára egzisztenciális fenyegetést jelentettek, és indokolták a biztonsági zónák kialakítását (pl. Lengyelország, Ukrajna, Finnország, balti államok).

Moszkva szempontjából Németország demilitarizálásának elmulasztása a második világháború után, a NATO létrehozása, Nyugat-Németország 1955-ös felvétele, a NATO 1991 utáni keleti terjeszkedése, valamint az amerikai katonai bázisok és rakétarendszerek folyamatos létesítése Kelet-Európában, Oroszország határai közelében, jelentették a legsúlyosabb fenyegetéseket az ország nemzetbiztonságára a második világháború óta.

Sachs ezt követően öt esetet vizsgál, amit a Nyugat Oroszország agressziójaként értelmez:

• Kelet-Poroszország (1914) – válasz Németország hadüzenetére,
• Lengyelország felosztása (1939) – a Nyugat elutasította a szövetséget a Szovjetunióval Hitler ellen,
• Finnország elleni támadás (1939) – Leningrád védelme érdekében,
• Kelet-Európa megszállása (1945–1989) – a Szovjetunió biztonsági garanciákat akart Németország demilitarizálásával,
• Ukrajna inváziója (2022) – Sachs szerint ennek is biztonsági motivációja volt, bár ez a legvitatottabb pont.

A szakértő úgy véli, a hidegháború nem a Szovjetunió agressziójából, hanem a Nyugat bizalmatlanságából és háborús előkészületeiből fakadt.

Példaként említi Churchill Elképzelhetetlen hadművelet tervét, valamint az amerikai–brit együttműködést náci tisztek bevonásával a Szovjetunió elleni hírszerzési műveletekhez. A történészek hevesen vitatkoznak arról, hogy ki tartotta be és ki nem a potsdami megállapodásokat (például a Nyugat szerint a Szovjetunió nem volt hajlandó engedélyezni egy valóban reprezentatív kormány létrehozását Lengyelországban, ahogyan arról Potsdamban megállapodtak), de Sachs szerint, hogy a Német Szövetségi Köztársaság Nyugat általi remilitarizálása volt a hidegháború fő oka.

Kitér Mihail Gorbacsovra, aki a hidegháborúnak azzal vetett véget, hogy egyoldalúan feloszlatta a Varsói Szerződést, és ezzel előmozdította Kelet-Európa demokratizálódását. Mint a folyamat egyik tanúja, visszaidézi a Gorbacsovnak tett nyugati ígéretet, miszerint a NATO „egyetlen hüvelykkel sem mozdul kelet felé” a német újraegyesítést követően.

Jeffrey Sachs az ukrajnai konfliktust sem Oroszország imperialista terjeszkedéseként, hanem biztonsági reakcióként értelmezi, amelyet a Nyugat – különösen a NATO – keleti terjeszkedése váltott ki. Hazugságnak tartja a nyugati média, a szakértők és a propagandisták sokat hangoztatott narratíváját, miszerint Oroszország invázióját nem provokáció váltotta ki. Ezzel támasztják alá Putyin törekvését nemcsak az Orosz Birodalom újjáépítésére, hanem a nyugatabbra való továbblépésre is, ami azt jelenti, hogy Európának fel kell készülnie egy Oroszországgal való háborúra.

Sachs szerint tehát az oroszok 2022-es inváziója egy reakció a NATO és az USA lépéseire, amelyeket fenyegetőnek érzékelt.

Különösen az ukrán NATO-tagság és a fekete-tengeri amerikai katonai jelenlét lehetősége váltott ki aggodalmat Moszkvában.

Hangsúlyozza, hogy a Nyugat nem vette komolyan Oroszország biztonsági aggályait, és elutasította a diplomáciai megoldásokat, például a semleges Ukrajna koncepcióját. Ehelyett fegyvereket szállított Ukrajnának, szankciókat vezetett be és „retorikailag démonizálta” Oroszországot.

Sachs úgy véli, hogy a jelenlegi konfliktus csak diplomáciai úton oldható meg, és az EU-nak független közvetítőként kellene fellépnie, nem pedig az USA geopolitikai céljait követnie. A tartós békéhez szerinte szükség van Ukrajna semlegességére, a NATO keleti terjeszkedésének leállítására és biztonsági garanciákra mindkét fél számára.

Ez az értelmezés azonban élesen eltér a mainstream nyugati elméletektől. Az amerikai professzor alapjaiban kérdőjelezi meg a nyugati biztonságpolitikai narratívát, és arra utal, hogy Európa külpolitikája történelmileg torzított előfeltevésekre épül.

Sachs szeretné, ha Európa önállóan újragondolná a külpolitikai stratégiáját, ahelyett, hogy reflexszerűen követné Washington álláspontját.

A kudarcot vallott külpolitika magas költségei

Jeffrey Sachs szerint az Európai Unió jelenlegi külpolitikája – amely az USA geopolitikai céljait követi, miközben Oroszországot és Kínát ellenségként kezeli – súlyos gazdasági, politikai és társadalmi következményekkel jár a kontinens számára.

Az Oroszország elleni szankciók és az ukrajnai háború következményei megbénították az európai ipart, különösen az energiaintenzív ágazatokat. Az orosz gázhoz való hozzáférés elvesztése miatt megnőttek az energiaárak, ami versenyképességi hátrányt okozott az EU-nak az USA-val és Kínával szemben. Az Egyesült Államok eközben olcsó energiával és állami támogatásokkal csábítja el az európai vállalatokat (pl. az inflációcsökkentő törvénnyel, Inflation Reduction Act), ami ipari kiáramlást eredményez.

Az EU a külpolitikáját teljesen alárendelte az amerikai stratégiának, ami korlátozza a diplomáciai mozgásterét. Ezért az unió nem képes önállóan fellépni a globális déllel, Kínával vagy Oroszországgal szemben, mert minden lépését Washingtonhoz igazítja.

Ahelyett, hogy kiegyensúlyozott kapcsolatokat építene a világ többi részével, egy új hidegháborús logikát követ, amely hosszú távon elszigeteli és gyengíti. Sachs szerint ez a stratégia nem szolgálja a kontinens valódi érdekeit, mivel egy ideológiai és félelemvezérelt narratívára épül. Egyben figyelmeztet,

ha Európa nem változtat a külpolitikai irányvonalán, akkor gazdasági hanyatlás, politikai alárendeltség és stratégiai marginalizálódás vár rá.

Új külpolitika Európa számára

Ehelyett arra buzdít, hogy Európa önállóan határozza meg a prioritásait, és ne hagyja, hogy a transzatlanti szövetségi logika elhomályosítsa a gazdasági, biztonsági és diplomáciai szükségleteit.

Európa sarokba szorította magát, az Egyesült Államok „szolgasorába” került, ellenállt az Oroszországgal folytatott közvetlen diplomáciai megbeszéléseknek, szankciókkal és a háborúval elvesztette a gazdasági előnyét, elkötelezte magát a katonai kiadások hatalmas és megfizethetetlen növelése mellett, valamint a hosszú távú kereskedelmi és befektetési kapcsolatait megszakította Oroszországgal és részben Kínával. Ennek az eredménye a növekvő adósságok, a gazdasági stagnálás és a háború kockázatának növekedése.

Sachs felveti, hogy talán a háború nem is Oroszországgal, hanem az Egyesült Államokkal folyik, ennek legszemléletesebb példája, amikor Trump azzal fenyegetőzött, hogy elfoglalja Grönlandot, ha Dánia nem adja el vagy át a szigetet Washingtonnak.

Lehetségesnek tartja, hogy egy idő után Európa szövetségesek nélkül találja magát. Ugyanis nem számíthat többek között Oroszországra, Kínára, az Egyesült Államokra, az arab államokra (amelyek neheztelnek Európa Izrael népirtása feletti szemet hunyására), valamint Afrikára (amely még mindig szenved az európai gyarmatosítás és posztkolonializmus hatásaitól).

Sachs szerint Európa legfontosabb érdeke a tartós béke, különösen Kelet-Európában. Csakhogy ez nem érhető el Oroszország démonizálásával, csupán diplomáciai párbeszéddel és biztonsági kompromisszumokkal.

Az EU-nak olcsó és megbízható energiaforrásokra van szüksége, amit korábban Oroszország biztosított. A professzor szerint az USA-ból érkező LNG-export nem fenntartható megoldás, ehelyett az Európai Uniónak diverzifikált, pragmatikus energiapolitikát kellene folytatnia.

Hangsúlyozza, hogy kontinensünk nem engedheti meg magának a Kínával való konfrontációt, mivel a kínai piac és technológia kulcsfontosságú az európai gazdaság számára. Persze ugyanez igaz Afrikára, Latin-Amerikára és Délkelet-Ázsiára is.

Európának ki kellene alakítania egy észszerű intézményes diplomáciai gyakorlatot, ám jelenleg senki sem képes a kontinens nevében beszélni, mivel eleve nem létezik egyértelmű uniós külpolitika. Az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője elsősorban az oroszellenesség szócsöveként szolgál, míg a magas szintű diplomáciát zavaró módon és felváltva vezetik az egyes európai vezetők.

Sachs szerint az EU külpolitikáját el kell választani a NATO-tól. Fel kell ismernie, hogy nincs szüksége a NATO-ra, mivel Oroszország nem készül megtámadni Európát. Ennek ellenére ki kellene építenie a saját katonai kapacitását, de az Egyesült Államoktól függetlenül, és jóval alacsonyabb költséggel, mint a GDP 5 százaléka. Ráadásul az európai védelemnek nem szabadna azonosnak lennie az európai külpolitikával, még ha a kettő a közelmúltban teljesen össze is keveredett.

Az EU-nak, Oroszországnak, Indiának és Kínának együtt kell működnie Eurázsia zöld-, digitális és közlekedési modernizációjában. A térség fenntartható fejlődése ugyanis mindannyiuk számára előnyös lenne, és csak a négy nagy eurázsiai hatalom közötti békés együttműködés révén valósulhat meg. Sachs ezzel párhuzamosan kiemeli az európai Global Gateway programot, amely az EU-n kívüli országok infrastruktúrájának finanszírozásával foglalkozik, ahol együtt kellene működnie Kína Egy övezet, egy út kezdeményezésével, nem pedig versenytársként tekinteni rá.

Azt is javasolja, hogy partnerséget kell kötnie az Afrikai Unióval az oktatás és a készségfejlesztés nagymértékű bővítése érdekében. Mivel a fekete kontinens 1,4 milliárdos népessége az évszázad közepére körülbelül 2,5 milliárdra emelkedik, szemben az EU körülbelül 450 milliójával, Afrika gazdasági jövője mélyrehatóan befolyásolja majd Európáét. Az afrikai jólét leginkább a felsőfokú oktatás és a munkához szükséges készségek gyors fejlesztésével lesz megvalósítható.

Végezetül Jeffrey Sachs azt javasolja, hogy

az EU-nak és a BRICS-országoknak határozottan és világosan meg kell mondaniuk az Egyesült Államoknak, hogy a jövőbeli világrend nem a hegemónián, hanem az ENSZ Alapokmánya szerinti jogállamiságon alapul.

Ez az egyetlen út Európa és a világ biztonságához. Az USA-tól és a NATO-tól való függőség csupán illúzió, különösen az Egyesült Államok instabilitását tekintve. Az ENSZ Alapokmányának újbóli megerősítése ezzel szemben véget vethet a háborúknak és megelőzheti a jövőbeli konfliktusokat.

Kapcsolódó: