Emmanuel Macron elnök szeptember 9-én a korábbi védelmi minisztert, a 39 éves Sébastien Lecornut nevezte ki miniszterelnöknek, miután François Bayrou kormánya előző este elbukott a Nemzetgyűlésben tartott bizalmi szavazáson. A lépés egy folytatódó instabilitás kellős közepén érkezett, és azt vetíti előre, hogy a költségvetésről és az államadósság kezeléséről szóló kemény alkuk határozzák meg az őszi-téli politikai naptárt. 

A centrista Bayrou mindössze kilenc hónap után kényszerült távozásra, miután maga kezdeményezte a sorsdöntő voksolást, hogy támogatást szerezzen a hiány leszorítására és a fiskális fegyelem visszaállítására épülő programjához – ehelyett a pártok széles köre sorakozott fel ellene. A veresége hátterében a frakciók széttagoltsága, a kormány kisebbségi helyzete és az a jelentős társadalmi elégedetlenség is áll, amit a megszorítások réme és az életszínvonal stagnálása táplál. A bizalmi szavazás üzenete világos:  

a fiskális fordulat politikai fedezet hiányában és a jelenlegi erőviszonyok mellett nem keresztülvihető.  

A makrogazdasági környezet sem könnyíti meg az új kormány dolgát. Franciaország államháztartási hiánya ugyanis közel a duplája az uniós 3 százalékos plafonnak (5,8 százalék), az államadósság pedig a GDP mintegy 114 százalékára rúg. Ezek a számok nemcsak a hitelminősítők és a pénzpiacok figyelmét vonzzák, hanem komoly politikai költségvetési döntésekhez is vezetnek – miközben a társadalomi tűréshatár már így is feszült. 

Lecornu kinevezése a stabilitás keresésének a jele – egyben kockázat is. A fiatal politikus Macron lojális szövetségese, aki a védelmi tárca élén a hadikiadások 2030-ig tartó, 413 milliárd euróra növelését felügyelte az orosz–ukrán háború árnyékában. A politika jobbközép világából érkezett, a válságkezelő és a pragmatikus bróker szerepében is edződött, emellett ismert arról, hogy a belső rend fenntartását és a stratégiai szuverenitást helyezi előtérbe. Kormányfőként azonban most nem a hadsereg modernizációja, hanem a költségvetéssel kapcsolatos kompromisszumkötés lesz a legfontosabb tesztje. 

A francia parlament széttöredezett: az elnöki tábor tartósan kisebbségben van a tavalyi előre hozott választás óta, ami a törvényhozási folyamatot állandó egyeztetési kényszerben tartja. Két lehetőség van: a költségvetés elfogadtatása a szociáldemokratákkal, vagy a jobboldalon álló Marine Le Pen-féle Nemzeti Tömörüléssel (RN) kötött együttműködés – politikailag egyik opció sem kockázatmentes. A szocialisták elidegenítése a centrumtól a baloldal felé tolhatja a tiltakozást, az RN-től való függés pedig a Macron-tábor identitásának az alapjait rengetné meg. 

A kinevezés időzítése sem kedvező. A Bloquons tout! (Blokkoljunk mindent!) elnevezésű, alulról szerveződő megmozdulások országos demonstrációkra készülnek, amelyek a 2018-as sárga mellényes tiltakozások módszertanára emlékeztetnek. A hatóságok 80 ezer rendőrt és csendőrt mozgósítanak, attól tartva, hogy a közlekedés és a logisztikai hálózatok célzott zavarásával, olajfinomítók és közlekedési csomópontok blokkolásával kicsúszhat az irányítás a kezükből. Vagyis úgy tűnik, hogy a jelenlegi közhangulatban közegben minden fiskális döntés hatása az utcákon is megjelenik.  

Mit várhatunk Lecornutól?  

A francia kormány bukása nemcsak Bayrou távozását hozta, hanem a költségvetési korrekció tervének összeomlását is: elúszott a hiány 2026-os, 5,4 százalékról 4,6-ra való csökkentése. Azonban az új kormányfő kinevezése önmagában nem oldja fel a törvényhozási patthelyzetet, ezért az államháztartás fenntartható pályára állítása egyre távolabb kerül. A Commerzbank szerint reformok híján a deficit aránya ismét emelkedhet, részben az öregedő társadalom és a nyugdíjrendszer tartós finanszírozási igénye miatt, ami jelenleg is rendszeres adóbevételeket köt le. Ez a dinamika gyorsan felpuhítja az adósságpályát: a kormányzati adósságráta tíz éven belül a GDP arányában 150 százalék fölé kúszhat, miközben a kamatkiadás a GDP jelenlegi 2 százalékáról hét éven belül 4 fölé duplázódhat, tovább nehezítve a konszolidációt. 

 

A Bayrou-kormány bukásának politikai tanulsága 

A fiskális szigor narratívája önmagában nem elegendő a többség építéséhez. Hiányzott a társadalmi kompenzáció kézzelfogható ígérete és az a politikai kémia, amely tartósan szélesíti a támogatói kört. Lecornu ezért valószínűleg nagyobb hangsúlyt fektet majd az úgynevezett „védett csoportokra” szabott célzott intézkedésekre (például az energiaár-támogatások célzottabb fenntartására, a vidéki egészségügyi ellátás erősítésére), miközben az adósságpályát változatlanul lefelé igyekszik nyomni. Ha ez az egyensúlykeresés elcsúszik, a következő bizalmi próba hamarabb érkezhet a vártnál. 

Mindezek mellett Macron politikai tőkéjét látványosan koptatják a sorozatos kormányválságok. Az elmúlt bő egy évben a Matignon Hotel ajtajának (vagyis a miniszterelnöki rezidenciának) a gyakori névtáblacseréje miatt az elnök kénytelen kívülről menedzselni a napi ügyeket, miközben a végrehajtó hatalom kohéziója lazul.  

A beruházási döntésekhez elengedhetetlen kiszámíthatóságot a költségvetési vita, a társadalmi nyugtalanság és az időről időre felmerülő újabb választás rémképe egyaránt rontja. Ha Lecornu nem tud gyorsan kézzelfogható sikereket felmutatni – mindenekelőtt egy átmenetileg is hiteles költségvetési megállapodást –, akkor az elnöki ciklus hátralévő évei védekezéssel telhetnek.  

A belpolitikai válság politikai következményei már most érzékelhetők. Az RN támogatottsága erős maradt, és bármelyik irányba is dől a költségvetési alku, a szélsőjobb újabb muníciót találhat a „párizsi elit” és a „valódi Franciaország” közötti törésvonalak mélyítésére. A baloldal eközben a szakszervezetekkel közösen a megszorításellenes narratívát hangoztatja. Macron számára a tér beszűkült: a gyors, újabb előre hozott választást elutasítja, miközben minden egyes törvényhozási csatát külön tűzoltásként kell megnyernie. 

Ebben a politikai környezetben tehát Lecornu kinevezése egyszerre jelenti a folytonosság ígéretét és a politikai bátorság próbáját. Ha sikerül pragmatikus, ügyenként változó többségeket összeraknia, mérsékelheti a feszültséget és visszaszerezhet valamennyit a kormányzóképességből. Ha nem, akkor a francia intézményi rendszer relatív stabilitása ellenére tartóssá válhat a „kormányozhatatlanság” képe – ennek pedig a közvetlen ára Franciaország európai súlyának, a költségvetési mozgástérnek és az elnöki ambíciók realitásának a csökkenése lesz. A következő hónapok költségvetési tárgyalásai így nemcsak a számokról szólnak majd, hanem arról is, hogy ki írja át a politikai napirendet Párizsban. 

Kapcsolódó: