Chris MacIntosh befektetési alapkezelő egyik legújabb geopolitikai értekezése szerint az Egyesült Államok külpolitikája új szintre lépett: már nem is próbálja leplezni, hogy a Venezuelába irányuló legújabb „demokráciaexport” valójában küzdelem az olajért.

Chris MacIntosh elsőként leszögezi, hogy a Trump-adminisztráció figyelme az észak–déli tengely felé fordult – már kevésbé a kelet–nyugatira. Ezt részben azzal magyarázza, hogy az amerikai hadsereg globálisan túlterhelt, és az USA hatalommegőrzése évtizedekig a haditengerészeti képességeitől függött. Csakhogy ezek ma már nem annyira hatásosak az orosz rakéták miatt, amelyek egyrészt elsüllyeszthetik őket, másrészt megállíthatatlanok. Úgy tűnik, hogy minden ország felismerte már ezt, bár nem tudni, hogy ez a tény legyűri-e az amerikai gőgöt.

Most mindenesetre a könnyű prédára koncentrálnak – az USA saját hátsó udvarára. Láthattuk Kanada esetét, emlékezhetünk a „Trudeau kormányzóról” szóló megjegyzésekre és a Mexikóra nehezedő politikai nyomásra. Aztán ott van a szinte bensőséges viszony Argentínával, a nyomás Brazíliára és természetesen a csatorna miatt Panamára. Ezt nevezi MacIntosh észak–déli fordulatnak, ahová Venezuela is beletartozik.

Politikai leszámolás: Trump kontra Maduro Venezuela fekete aranya miatt

Donald Trump és Nicolás Maduro venezuelai elnök kapcsolata az utóbbi évek egyik legviccesebb és legvitatottabb nemzetközi politikai viszályává fajult, és mindkét vezető egyre ellenségesebb retorikát folytat. MacIntosh szerint mindez csak színjáték, amely elfedi a valódi tartalmat, a hatalmas venezuelai olajkészletekért folytatott küzdelmet, amely a világ legnagyobb bizonyított olajkészlete. Fel is teszi a kérdést:

vajon Trump miért nem beszél Costa Ricáról, Hondurasról vagy a régió bármely más országáról?

2020 márciusában az amerikai kormányzat 15 millió dolláros vérdíjat tűzött ki Maduro fejére a Kábítószer-ellenes Hivatal (DEA) drogkereskedelem elleni programján keresztül. Az elnököt és néhány tisztviselőt kábítószer-terrorizmussal és -kereskedelemmel kapcsolatos összeesküvéssel vádolta. Ez, valamint más venezuelai tisztviselőkre kitűzött hasonló, összesen több mint 55 millió dolláros összeg volt az első, hogy az Egyesült Államok ilyen jelentős árat tűzött ki egy hivatalban lévő államfőre.

Az USA azzal indokolta a lépését, hogy Maduro rezsimje Venezuelát „bűnöző vállalkozássá” alakította át, amely támogatja a kábítószer-kereskedelmet az egész nyugati féltekén. Mike Pompeo külügyminiszter akkoriban kijelentette, hogy a venezuelai kormány „a nyugati félteke egyik legkorruptabb és legpusztítóbb erejévé” vált.

MacIntosh szerint (gondolom a drogokra utal)

a valóságban a CIA nem szereti a versenyt…

Maduro ellentámadása

A venezuelai elnök válasza gyors és hatásos volt. A közösségimédia-fiókjain közzétett írásaiban rámutatott, hogy Trump hűséges a Moszadhoz, és javasolta az Epstein-akták nyilvánosságra hozatalát. Az egész nagyon szórakoztatónak tűnik, kivéve persze a venezuelaiaknak, akik azon tűnődhetnek, hogy Trump vajon bosszúból nem dob-e a fejükre egy „nagy, gyönyörű bombát”.

E politikai színház mögött rejlik a feszültség valódi forrása: Venezuela elképesztő olajkészletei. Az OPEC adatai szerint az ország körülbelül 303,8 milliárd hordónyival büszkélkedhet – ez a világ teljes készletének nagyjából a 18 százaléka. Azaz Venezuela tartalékai nagyobbak, mint Szaúd-Arábiáé (267 milliárd hordó), és több olaj felett rendelkezik, mint Irak, Irán és Kuvait együttesen.

De hiába eme gazdagság, a dél-amerikai ország olajtermelése az 1990-es évekbeli napi több mint 3 millió hordóról 2020-ra alig 800 ezerre zuhant, nagyrészt a rossz gazdálkodás, a korrupció és a nemzetközi szankciók miatt. A Trump-adminisztráció büntetőintézkedései gyakorlatilag elvágták Venezuela hozzáférését az amerikai finomítókhoz és pénzügyi rendszerekhez, ami becslések szerint 116 milliárd dollárjába került az országnak 2017 és 2020 között.

Háború a közösségi médián keresztül

A konfliktus széles körben elterjedt a közösségi médián, mindkét vezető a saját fiókját felhasználva fokozta a feszültséget. Trump gyakran posztolt a Truth Socialen Venezueláról, diktátornak nevezve Madurót, azt állítva, hogy

„Venezuela olaja a népé, nem a korrupt narkóterroristáké”.

Maduro eközben a platformjait arra használta fel, hogy a „jenki imperializmus” áldozataként állította be magát, ezt a bejegyzést fűzve hozzá:

„Az olajunkat, az aranyunkat, az erőforrásainkat akarják. De a bolivari forradalom soha nem fogja megadni magát a gringo birodalomnak.”

Ez a konfliktus többet jelent a személyes ellenségeskedésnél, hiszen tükrözi a latin-amerikai energiaforrásokért folytatott geopolitikai versenyt. Venezuela gazdasági összeomlása hatalmi vákuumot hozott létre, ami bevonzotta az orosz, kínai és iráni szereplőket, akik mindannyian megkérdőjeleznék az USA régióbeli befolyását.

Miközben folyik a szócsata a két vezető között, a venezuelai nép továbbra is szenved a hiperinflációtól, az alapvető árucikkek hiányától, ami több mint 7 millió venezuelait menekülésére kényszerítő humanitárius válsághoz vezetett. A konfliktus bármiféle kimenetele meghatározhatja nemcsak az ország politikai jövőjét, hanem a globális energiaerő-egyensúlyt is az elkövetkező évtizedekben.

MacIntosh iróniával úgy foglalja össze az eseményeket, hogy az egyik oldalt egy narkószocialista vezeti, aki félistennek képzeli magát, a másikat pedig egy elnöki álarcot viselő védelmi vállalkozó, akire erősen hatással van egy külföldi nemzet – hogy melyik, azt inkább nem nevezi meg.

A szerző szerint itt már nem geopolitikáról van szó, hanem arról, hogy szervezett bűnözői szindikátusok vitatkoznak arról, hogy ki adhatja el az olajat. Persze ezt senki sem mondja ki nyíltan, helyette mindenféle fedősztorikat találnak ki.

A szerző a legviccesebbnek a Venezuela elleni amerikai katonai akció elnevezését tartja, amit szerinte egy túlfizetett washingtoni gyakornok találhatott ki,

ez pedig a „Demokratikus stabilitás hadművelet”.

Mindeközben a China Concord Resources két venezuelai olajmező fejlesztését kezdte meg, és több mint 1 milliárd dollárt fektetne be egy olyan projektbe, amely 2026 végére napi 60 ezer hordó nyersolajat termelne. Mindezt most tették közzé először.

Mindenesetre a projekt elsőre meglepőnek tűnik egy kínai magáncég részéről abban az OPEC-országban, amely a Nicolás Maduro elnök kormányára kivetett nemzetközi szankciók miatt nehezen tudott külföldi tőkét bevonzani.

Peking azonban kulcsfontosságú szövetségese Madurónak, ahogy az volt elődjének, a néhai elnök Hugo Cháveznak is, és jelenleg Venezuela teljes olajexportjának több mint a 90 százalékát felvásárolja. A kínai állami olajóriás, a CNPC a venezuelai olajszektor legnagyobb befektetői közé tartozott, emellett az ország jelentős hitelezője is volt, mielőtt az Egyesült Államok 2019-ben először energiaszankciókat vezetett be Venezuelára. Kína emellett Venezuela jelentős hitelezője is volt.

MacIntosh gúnyolódik, hogy miközben a minisztériumi hivatalnokok azt mantrázzák, hogy vége lesz a világnak, ha nem hagyjuk abba a fosszilis tüzelőanyagok használatát, addig az USA egy szuverén ország megtámadásának a küszöbén áll az olajáért, hogy megmentse a demokráciát. Szerinte mindenki felteheti magának a kérdést:

vajon az USA megtámadna-e egy olyan országot, amely csak szélturbinákkal vagy napelemekkel van tele?

A fenti írás nem tükrözi a Makronóm Intézet álláspontját, célja csupán a tájékoztatás és információközlés.

Kapcsolódó: