A Szovjetunió összeomlását követő évtizedekben az Egyesült Államok egy történelmileg példátlan pozíciót élvezett: a világ egyetlen, vitathatatlan szuperhatalmaként az úgynevezett „egypólusú pillanat” középpontjában állt. Ez a korszak teremtette meg azt a liberális internacionalista világrendet, amely Washington globális vezető szerepére, a demokrácia terjesztésére, a szabadkereskedelemre és a nemzetközi intézmények (ENSZ, WTO, NATO) primátusára épült.

A Stimson Center, egy nagy presztízsű, pártok felett álló amerikai biztonságpolitikai agytröszt átfogó jelentésének alapvető diagnózisa szerint ez a korszak nem egyszerűen véget ért, hanem a rá épülő stratégiai modell mára fenntarthatatlanná és egyenesen kontraproduktívvá vált.

A liberális világrend stratégiai csődje

A jelentés szerzői szerint a nyitott, liberális rend legnagyobb paradoxona, hogy az éppen az amerikai hegemónia legfőbb kihívóit, Kínát és Oroszországot erősítette meg.

Azzal, hogy Washington támogatta Kína csatlakozását a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO), hozzáférést biztosított Peking számára a nyugati tőkéhez, technológiához és piacokhoz, ami lehetővé tette Kína gazdasági csodáját anélkül, hogy cserébe politikai liberalizációra kényszerítette volna a Kínai Kommunista Pártot.

Ezzel párhuzamosan a rendszer másik stratégiai hiányossága is felszínre került: az amerikai biztonsági garanciák alatt számos szövetséges, különösen Nyugat-Európában, kényelmes „potyautassá” vált. Évtizedeken keresztül csökkentették a védelmi kiadásaikat – a NATO 2 százalékos GDP-arányos védelmi költési célját a tagok többsége tartósan nem teljesítette –, leépítették a katonai képességeiket és elmélyítették a gazdasági függőségüket Washington riválisaitól, például Oroszországtól az energia terén. Ez a modell mára egyértelműen fenntarthatatlanná vált, létrehozva az úgynevezett „Lippmann-rést” (Lippmann Gap): egy egyre növekvő szakadékot Amerika globális kötelezettségvállalásai és az azok teljesítéséhez szükséges erőforrások, illetve a hazai politikai akarat között. Az amerikai közvélemény belefáradt a vég nélküli és költséges nemzetközi szerepvállalásba, ami a belpolitikai populizmus melegágya lett. A jelentés tehát egyértelművé teszi:

a kérdés már nem az, hogy kell-e változtatni az amerikai külpolitikán, hanem az, hogy pontosan hogyan.

Az amerikai birodalom két útja

A jelentés két, egymással homlokegyenest ellenkező jövőképet vázol fel a „hogyan tovább?” kérdésére, amely az amerikai külpolitikai elit központi vitáját tükrözi. Az egyik oldalon Michael Beckley keményvonalas, realista álláspontja áll, amely egy „működő szabad világ” (A Free World That Works) létrehozását sürgeti. Ez a vízió radikálisan szakít a nosztalgikus, világmegváltó ambíciókkal, és a nyers amerikai érdekeket helyezi a középpontba. Beckley szerint Washingtonnak fel kell hagynia az univerzális értékek exportálásával, és ehelyett egy szűkebb, de sokkal fókuszáltabb és ütőképesebb koalíciót kell építenie, amelynek egyetlen, kendőzetlen célja Kína és Oroszország gazdasági és katonai feltartóztatása. Ez a stratégia a szövetségesi kapcsolatok „kíméletlen megmetszését” is magában foglalná:

azoktól a partnerektől, amelyek nem járulnak hozzá tevőlegesen a közös védelemhez, vagy gazdasági függőségben állnak a riválisokkal, meg kell vonni a támogatást. Az amerikai védelem ebben a rendszerben nem alapjog, hanem egy kiérdemelt privilégium.

A másik oldalon Michael Poznansky amellett érvel, hogy a szabályokon alapuló nemzetközi rend feladása és a szövetségesek elidegenítése végzetes stratégiai hiba lenne. Szerinte Amerika legnagyobb, pótolhatatlan előnye éppen a kiterjedt, globális szövetségi hálózata, amelyet a multilateralizmus, a jogállamiság és a stratégiai önmérséklet tart össze. Poznansky rámutat: az USA és szövetségesei (többek között az EU, Japán, Kanada és Ausztrália) együttesen 60 ezermilliárd dolláros gazdasági erőt képviselnek, szemben Kína 18 ezermilliárd dolláros gazdaságával. Ez a hatalmas gazdasági és soft power fölény csak addig létezik, amíg a szövetség egyben marad. Egy unilaterális, befelé forduló és csak a saját érdekeit néző Amerika szétforgácsolná ezt az erőt, és végső soron saját magát gyengítené a Kínával folytatott globális versenyben. A vita tehát arról szól, hogy az USA a jövőben egy kényszerítő erejű, szűkebb koalícióra támaszkodó birodalomként, vagy egy megújult, partnerségen alapuló széles szövetségi rendszer vezetőjeként tud-e sikeresebb lenni.

Európa magára marad?

A stratégiai vita egyik legfontosabb gyakorlati terepe Európa. A jelentés szerzői, mint Sumantra Maitra, egyértelművé teszik, hogy a tehermegosztás elve az új amerikai külpolitika megkerülhetetlen elemévé vált, függetlenül attól, hogy a realisták vagy a liberális internacionalisták kerekednek felül.

Washington elvárja, hogy az európai nemzetek, élükön a gazdaságilag legerősebb Németországgal (amely a Zeitenwende meghirdetésével már tett lépéseket ebbe az irányba), vegyék a saját kezükbe a kontinens konvencionális védelmét. Ez nem csupán pénzügyi kérdés, hanem a katonai képességek – logisztika, páncélos erők, hírszerzés, lőszergyártás – újjáépítését is jelenti. A stratégiai logika világos: minden európai tank és katona, amely képes Oroszországot elrettenteni, amerikai erőforrásokat szabadít fel, amelyeket Washington az indo-csendes-óceáni térségbe, Kína ellenében tud átcsoportosítani.

Ez a folyamat azonban egy mélyebb, globális trendet is jelez: a többpólusú világ realitásának kényszerű elfogadását. Zack Cooper szerint Amerikának fel kell adnia azt az illúziót, hogy mindenhol és mindenben domináns szerepet játszhat. Az új stratégia ezért a prioritások felállításáról szól. Ázsia és a Kínával való versengés az elsődleges, míg más régiókban, mint Európa vagy a Közel-Kelet, Washington egyre inkább a helyi partnerekre és szövetségesekre támaszkodna a stabilitás fenntartásában.

Ez nem teljes izolációt jelent, hanem egy sokkal pragmatikusabb, a felelősséget megosztó modellt, amelyben az USA már nem a világ csendőre, hanem inkább egyfajta „stratégiai építész”, aki segít a regionális hatalmi egyensúlyok kialakításában, de a munka oroszlánrészét a helyi szereplőktől várja el.

A hatalom új alapja

A jelentés leginnovatívabb és legelőremutatóbb megállapítása, hogy a 21. századi geopolitikai hatalom mércéje alapvetően megváltozott. Mohammed Soliman érvelése szerint a hatalom valódi alapja ma már nem a hadseregek mérete, hanem a mögöttük álló „technoindusztriális” kapacitás. Míg az Egyesült Államok az elmúlt évtizedekben a „választott háborúkra” és a pénzügyi szektor felduzzasztására fókuszált, az ipari bázisa kiüresedett, a gyártókapacitásai pedig átvándoroltak, nagyrészt Kínába. Peking tudatos és hosszú távú stratégiával (Made in China 2025) építette ki a dominanciáját az olyan kulcsfontosságú területeken, mint a napelemek, az elektromos járművek, az akkumulátorgyártás, a telekommunikációs hálózatok (5G) és a ritkaföldfémek feldolgozása.

Ez egy teljesen új típusú versenyt teremt.

Kína nemcsak fegyverkezik, hanem építkezik: egy olyan globális infrastruktúrát hoz létre, amelynek a fizikai és digitális csomópontjait ő irányítja. A jövő hatalmát az dönti el, ki gyártja a legfejlettebb félvezetőket, ki birtokolja a mesterséges intelligencia fejlesztéséhez szükséges adatközpontokat és ki kontrollálja a globális ellátási láncokat.

Ebben a versenyben az USA komoly hátrányba került, és ezt felismerve indította el az olyan programokat, mint a CHIPS Act vagy az Inflation Reduction Act. A jelentés konklúziója szerint a jövő amerikai stratégiájának ezért nem lehet más a középpontjában, mint az ipari bázis újjáépítése és a technológiai szuverenitás visszaszerzése. A szövetségeket is ezen új logika mentén kell újragondolni: a jövőben a partnerségek nem csupán ideológiai alapon, hanem a közös technológiai fejlesztés és a biztonságos, közös termelési láncok létrehozása mentén fognak szerveződni, egyfajta technoindusztriális entente keretében.

Stratégia és pénz

A nagy ívű stratégiai víziók mit sem érnek, ha a belső rendszer nem képes azokat hatékonyan végrehajtani. Julia Gledhill radikális kritikája pontosan erre a problémára mutat rá: az amerikai fegyveripar jelenlegi működése gátolja a koherens stratégiaalkotást. Szerinte az iparág egyáltalán nem a szabadpiac elvei szerint működik, hanem egy rendkívül konszolidált, profitorientált oligopólium, amelynek öt óriásvállalata (a Big Five: Lockheed Martin, RTX, Boeing, General Dynamics, Northrop Grumman) szinte kizárólag az állami megrendelésektől függ. A Pentagon az éves költségvetésének több mint a felét (54 százalék) költi magánvállalkozókra, ami felemás ösztönzőket teremt: a cégek nem a leghatékonyabb vagy a stratégiailag legindokoltabb fegyverek fejlesztésében érdekeltek, hanem a minél nagyobb és hosszabb távú szerződések megszerzésében.

Ennek ékes példája a Sentinel interkontinentális ballisztikus rakétaprogram, amelynek a költségei már most 80 százalékkal haladják meg az eredeti becslést, vagy a hírhedt F–35-ös vadászgépprogram, amely a történelem legdrágább fegyverrendszere, miközben folyamatosan technikai gondokkal küzd. A probléma rendszerszintű: a hadiipari lobbi, a politikai kampányfinanszírozás és a „forgóajtó-jelenség” (ahol a Pentagon egykori vezetői a fegyvergyártóknál kapnak állást) egy olyan hálót hozott létre, ahol a profitérdekek felülírják a nemzetbiztonsági logikát. Gledhill ezért egy drasztikus, Európában nem ismeretlen megoldást javasol (lásd a francia modellt a Thales Grouppal): a fegyveripar részleges vagy teljes államosítását. Csak így lehetne megszüntetni a magánprofit és a nemzeti védelem közötti összeférhetetlenséget, és biztosítani, hogy a dollármilliárdok valóban egy átgondolt, koherens nagy stratégia céljait szolgálják, ne pedig a részvényesekét.

A csendőrtől az építészig

A Stimson Center New Visions for Grand Strategy című jelentése végső soron egy kíméletlen őszinteséggel megírt látlelet egy stratégiai útkereszteződésben álló Amerikáról. A tanulmánykötet egyértelművé teszi, hogy a hidegháború utáni hegemónia kényelmes korszaka véget ért, és a helyét egy sokkal összetettebb, Kína által fémjelzett technoindusztriális versengés vette át, amelyben a hatalom valódi mércéje már nem a katonai erő, hanem a termelési kapacitás és a technológiai szuverenitás. Ebben az új korszakban Washingtonnak döntenie kell két nehéz út között: vagy egy szűkebb, érdekvezérelt koalíció élén, kíméletlen realistaként lép fel, vagy megújítja a szabályokon alapuló szélesebb szövetségi rendszerét.

A tanulmány azonban arra is rávilágít, hogy az USA bármelyik stratégia mellett is kötelezi el magát, annak sikerét alapjaiban ássa alá a belső, profitorientált hadiipari komplexum, amely a nemzeti érdekek helyett a saját pénzügyi céljait szolgálja.

A szövetségesek, különösen Európa számára az üzenet egyértelmű és sürgető: a tehermegosztás és a stratégiai autonómia kiépítése már nem választás kérdése, hanem a túlélés záloga egy olyan világban, ahol az amerikai figyelem és erőforrások elkerülhetetlenül Ázsiára összpontosulnak.

A jelentés végső konklúziója tehát az, hogy az Egyesült Államoknak nem csupán a külpolitikáját, hanem az önmagáról alkotott képét is újra kell definiálnia: a világ csendőrének a szerepét fel kell váltania a stratégiai építészével, aki a hatalmát már nem a beavatkozásra, hanem a hazai ipar, a fókuszált szövetségek és a jövő technológiáinak tudatos felépítésére alapozza.

Forrás: Stimson Center

Kapcsolódó:

Címlapfotó: Dreamstime