Az amerikai nyomásgyakorlás eszközei – vámok, vízummegvonások, szankciók – egyre kevésbé gazdasági célokat szolgálnak, sokkal inkább politikai fegyverként jelennek meg. A módszer azonban több országban is visszaüt, így a multipoláris világrend kialakulásához járulhat hozzá.
A brazil legfelsőbb bíróság 27 év börtönbüntetésre ítélte Jair Bolsonaro volt elnököt puccskísérlet tervezéséért. A lehetőség adott a fellebbezésre, az eset ettől függetlenül több szempontból is precedensértékű. Egyrészt ez volt az első eset Brazília történetében, hogy egy volt elnököt ilyen jellegű bűncselekményért ítélnek el. Másrészt az Egyesült Államok elnöke kivételes határozottsággal szállt be a történetbe, követelve, hogy barátja és „harcostársa” ellen haladéktalanul szüntessék meg az eljárást. Hogy szavainak nyomatékot adjon, 50 százalékos vámokat vetett ki a fontosabb brazil exporttermékekre, vagyis szintén ez volt az első alkalom, amikor
Donald Trump a kereskedelmet ennyire nyíltan és bevallottan politikai fegyverként használta.
Folytatása várható, az ítélet hallatán ugyanis a Fehér Ház csalódottságának adott hangot, és bár a vámemelés mint bosszúeszköz már nem valószínűsíthető, az inkább, hogy Trump személyi vagy akár intézményszintű szankciókkal sújtja majd Brazíliát. Lula elnök a leghatározottabban kikérte magának és visszautasította, hogy egy külföldi vezető a brazil szuverén igazságszolgáltatást, ezzel a belpolitikai folyamatokat próbálja manipulálni, ráadásul kereskedelmi zsarolással. Washington egyáltalán nem tiltakozott a kritika ellen, a Fehér Ház saját bevallása szerint is Trump Bolsonaro ügyét a szólásszabadság melletti és a cenzúra elleni kiállásnak tekinti, az Egyesült Államok pedig készen áll arra, hogy „gazdasági és katonai erejét felhasználja a szólásszabadság védelmére bárhol a világon”. Brazília esetében elsősorban a gazdasági fegyvert veti be, és nem is akárhogyan. Az 50 százalékos vámok politikai indoklása egyfelől Trump állatorvosi lovává tette Brazíliát, másfelől az amerikai elnök soha nem kockáztatta ilyen nyíltan és ekkora mértékben azt, hogy döntése kontraproduktívvá válik, aminek hosszabb távon éppen az Egyesült Államok fogja meginni a levét.
Pedig egész jól indult…
Amikor 2025 áprilisában Trump először sokkolta a világot vámbejelentéseivel, Brazília még nem számított ellenségnek az elnök szemében. A tízszázalékos alapvámon túl nem is kapott többet, Lula elnök fellélegezhetett, a kereskedelem pedig szinte a szokásos mederben folyhatott tovább. Egészen júliusig, amikor a Fehér Ház közölte az 50 százalékos tarifákat – ami az egyik legmagasabb a világon, Brazília mellett csak India nyög ekkora teher alatt. Adta magát a kereskedelmi háború ötlete, de Lula mereven elzárkózott a lehetőség elől, hallgatva kormányának tanácsára: egy ilyen jellegű konfliktusból csak Brazília kerülhetne ki vesztesen. Az elnök tehát ehelyett a tárgyalásokra való nyitottságát hangsúlyozta (remélve, hogy mentességet kaphat a kávéexportot sújtó vámok alól), ezzel párhuzamosan pedig azonnal diverzifikációs lehetőségek után kezdett kutatni, természetesen a globális dél országait, elsősorban Kínát helyezve a fókuszba.
Sőt: mint soros elnök, rendkívüli virtuális BRICS-csúcstalálkozót hívott össze, elméletileg azért, hogy a tagállamok letegyék az alapjait valamiféle közös válaszstratégiának a megváltozott globális kereskedelem kapcsán, gyakorlatilag azonban azért, mert szerette volna Trump felé figyelmeztetésképpen közvetíteni egy erős blokk képét. A csúcs végül kissé kínosan ért véget, tekintve, hogy közös javaslatok helyett több belső probléma került felszínre az egyébként is kliséket körüljáró beszélgetés folyamán.
Egy dolog azonban egyre határozottabban kezd körvonalazódni – nemcsak Latin-Amerika vagy India és Kína számára, hanem globálisan is: ha az amerikai elnök az America First jegyében képes pillanatok alatt feláldozni egy évszázadok alatt kiépített, kifejezetten működőképes gazdasági és diplomáciai partnerséget,
azzal olyan hitelességi deficitet teremt, amellyel a világ mindegyik országának a lehető legkomolyabb rizikófaktorként kell számolnia.
Nem beszélve arról, hogy Trump vámbosszújának gyakorlati hatásai éppen a várt fordítottjaként sültek el: Lula népszerűségi indexe kilenc hónap után először fordult a pozitív tartományba, ezzel párhuzamosan Bolsonaro támogatottsága határozottan csökkent – a brazil jobboldali gazdasági és politikai erők megítélésével együtt. Ennek eredményeképpen az ország döntő többsége az „egy a zászló” jegyében a diverzifikációs próbálkozások és az Egyesült Államoktól való függőség leépítése mellett tette le a voksát, ellentétben azzal, amit Trump várt volna el a fenyegetések hatására.
A kereskedelmi revolverezés ráadásul – akárcsak India esetében – Kína geopolitikai mozgásterét növeli. Peking a globális dél országainál bevált recept alapján fenyegetés helyett segítséget, vámok helyett beruházásokat kínál. A mezőgazdaság, az energia, az autóipar, az infrastruktúra majd minden szegmensében jelen van, közös műholdprogramot futtat Brazíliával (CBERS), de egy különösen fontos projektbe is belevágna: 4500 kilométeres vasútvonalat építene Brazília és Peru között, összekötve a Csendes- és az Atlanti-óceánt. A globális kereskedelem szempontjából ennek a projektnek a megvalósulása hatalmas jelentőségű lenne: nemcsak mintegy két héttel rövidítené le a dél-amerikai és ázsiai kereskedelmet, de kiváltaná a Panama-csatornát is, amelyet (szintén Trump miatt) az elmúlt hónapokban már egyáltalán nem tekintenek sem állandónak, sem megbízhatónak.
A washingtoni befolyás csökkentése és Kína szerepének felértékelődése a brazil gazdaságban természetesen éppen azt eredményezné, amit Lula mindenáron szeretett volna elkerülni: egy újabb függőségi viszony kialakulását, egyben a Kelet és Nyugat közötti kényes egyensúly lehetőségének összeomlását. Trump fegyverként használt vámjai, kereskedelmi nacionalizmusa azonban súlyos választás elé állította az országot, amelynek a döntését most az egész globális dél, illetve a világ valamennyi, a globális konnektivitásban érdekelt állama árgus szemmel figyel.
Egyben vagy darabokban?
Kisebb-nagyobb nézeteltérések persze eddig is adódtak a két ország kapcsolatában: az öbölháború idején például Brazília teljes egészében kimaradt a szövetséges hadműveletekből, nemcsak pacifista szólamai miatt, de azért is, mert az Egyesült Államok technológiaexporttal vádolta meg a dél-amerikai országot, amivel állítólag Irak támadórakétákat tudott fejleszteni. Nem vette ki jól magát a viszonyban az sem, amikor 2009-ben Brazília alapító tagként szállt be a BRICS (akkor még BRIC) szövetségbe India, Kína és Oroszország oldalán, de az sem, amikor Washington számára világossá vált, hogy Lula első elnöki ciklusában (2003–2010) gyakorlatilag az el nem köteleződés politikáját tartva szem előtt ugyanolyan jó kapcsolatokat épít ki a globális dél országaival, mint az Egyesült Államokkal. Ennek ellenére a kétoldalú kereskedelem pozitív hatásai mindkét ország számára gyümölcsöző eredménnyel jártak (az USA-nak 400 milliárd dolláros kereskedelmi többlete van Brazíliával, ami meglehetősen ritka volt az utóbbi évtizedekben), ez pedig csak erősített a regionális stabilitáson. A 2015-ös védelmi együttműködési megállapodás szintén szorosabbra fűzte a kapcsolatokat – egészen Trump mostani kereskedelmi hadüzenetéig.
A történtek Brazíliának nem hagytak választást, sőt: szinte rákényszerítik külpolitikai kapcsolatainak újradefiniálására. John Mearsheimer tézisét, amely szerint a liberális nemzetközi rend önmagában hordozta saját pusztulásának magvait, ezért eleve kudarcra volt ítélve, egyre szélesebb politikai kör fogadta be – nem ideológiai egyetértés, hanem a körülmények alátámasztása miatt. Az elkezdődött folyamatot pedig minden jel szerint a Trump 2.0 gyorsítja fel soha nem képzelt sebességgel a Make America Great Again (MAGA) és az America First jelmondatok mögött. Az elnök nem csinál titkot belőle, hogy elfogadhatónak tartana egy olyan új nemzetközi rendet, amely visszatérne a földrajzi alapú befolyási övezetek kialakításához, regionális nagyhatalmak dominanciájával.
Ha az eddigi világrend gyors ütemmel hanyatlik, a középhatalmaknak hasonló gyorsasággal kell alkalmazkodniuk, kiugró lehetőségnek tekintve a multipoláris világrend beköszöntét. Brazília az ugródeszka szélén áll, a célja azonban még mindig a konnektivitás megőrzése. Vagyis úgy igyekszik stratégiai partnerséget kiépíteni az eddigi nyugati befolyási övezeten kívül eső országokkal, hogy közben nem szakítja el a szálakat Washingtonnal. A BRICS ebben kiváló platformnak bizonyulhat, feltéve, ha Trump nem kényszeríti bele egy határozott, az USA-val és annak céljaival szembeni ellenállásra, magyarán,
ha az elnök nem akar belőle egy G7-parafrázist csinálni, ami már a globális blokkosodás előjeleként lenne értelmezhető.
A BRICS konkrétan is jelen van az országban az Új Fejlesztési Bank révén, amely eddig több mint 6 milliárd dollár értékben finanszírozott infrastrukturális és különböző innovációs projekteket, egyben segíti azokat a dedollarizációs törekvéseket, amelyek miatt egyébként Trump 100 százalékos vámokkal fenyegette meg a BRICS tagjait.
A nézetkülönbségeket a jelenben a mindkét oldalon meglévő, de merőben más jellegű pragmatizmus okozza: míg Lula (és a globális dél, illetve a konnektivitási elvet magukénak valló országok) a végsőkig hisz a globalizáció töretlenségében, addig Trump gazdasági nacionalizmusa a pragmatizmus beszűkült, speciális MAGA-értelmezését takarja, amelybe már nem fér bele a multilateralizmus, de az önérdeken kívüli közös gondolkodás sem. (Jellemző, hogy mind India, mind Brazília kinyilvánította a tárgyalások folytatása iránti fogékonyságát, de csak abban az esetben, ha az Egyesült Államok kellő tisztelettel, a tranzakciós diplomáciát és az agresszív egyoldalúságot elhagyva teszi ezt.)
Brazília számára az autonómia és a szuverenitás kifejezések nem pusztán jól csengő szavak: létérdeke fűződik hozzájuk, ha a globális délben a szerinte őt megillető pozíciót akarja elfoglalni. A geopolitikai sors fintora azonban, hogy ezt csak az imént vázolt konnektivitással tudná elérni, úgy már nem, hogy az egyik függőségi viszonyból egy másikba esik, önhibáján kívül, rákényszerülve. Márpedig a multipoláris világrend kiépülése olyan térszűkítő hatást produkál majd, amely elméletileg nem hagy választási lehetőséget, ahogyan egyensúlyi helyzetet sem fog eredményezni.
Az elnök fegyverei
A Bolsonaro-ügyet figyelembe véve a legfontosabb kérdés, hogy mi Trump valódi célja az 50 százalékos vámok kivetésével és az egyre fagyosabb diplomáciai viszony kialakításával. Tekintve, hogy az Egyesült Államoknak jókora kereskedelmi többlete van a Brazíliával folytatott kereskedelemben, egyértelmű a vám mint politikai fegyver használata, ami végső soron Lula megbuktatását eredményezheti a Fehér Ház logikája szerint. Trump sokkal komolyabban veszi a dél-amerikai ország intenzív közeledését a globális délhez (amelynek elsősorban a BRICS+ ad rendkívül erős keretet), mint elődei tették. A kontinentális amerikai dominancia veszélyeztetettségi érzetére utal, hogy a kiszivárgott információk szerint az Egyesült Államok új nemzetbiztonsági stratégiája kisebb hangsúlyt fektet majd Kínára és Európára, és sokkal inkább a belföldi (migrációs) védekezéssel, illetve a közép- és dél-amerikai országokkal foglalkozik. Ezt máris alátámasztja a venezuelai fegyveres beavatkozás, a Kolumbiával szembeni meglehetősen határozott fellépés, valamint a Brazília elleni, kifejezetten politikai indíttatású vámháború. Nem lenne meglepő, ha Washington valóban rezsimdöntésre készülne Brazíliában, visszasegítve a Trumphoz mindig lojális, az USA stratégiai érdekeit elfogadó, megbízhatónak tartott Bolsonarót a hatalomba.
A terv azonban, amely a belső hatalom gyengítésére külső kereskedelmi eszközökkel operál, nem számol néhány olyan változóval, amely alapvetően más jellegűvé teszi a jelenlegi szituációt egy akár tizenöt évvel ezelőttihez képest. Lula népszerűségi indexének emelkedése jól jelzi, hogy az országban a választók pragmatizmusa mennyire alátámasztja a kormányét: Brazília és Kína már hosszú évek óta olyan stratégiai viszonyban áll egymással, és ezt ilyen eszközökkel nem lehet megszüntetni. Ami működik az Európai Unióval szemben, az besül a globális dél esetében, amely éppen azért szerveződik egy óriási érdektömbbe, hogy megszabaduljon függőségi és zsarolásra alkalmat adó viszonyaitól. Ennek megfelelően a brazil gazdaság sokkal zártabb, mint néhány évtizede: az exportja tavaly mindössze a GDP egyötödét tette ki.
Az ország valójában kevésbé függ az Egyesült Államoktól, mint történelme során valaha.
Az egyébként is csekély export mindössze 13 százaléka áramlik oda, ez a szám két évtizeddel ezelőtt még 25 volt. Ezzel párhuzamosan (és ez a sikeres védekezés egyik kulcstétele) a Kínába irányuló kivitel aránya 28 százalékra nőtt.
A kínai tőke Brazíliába áramlása nem egyenletes folyamat volt, hanem két, jellegében és időzítésében is eltérő nagy befektetési hullámban ment végbe, amelyek tökéletesen mutatják, hogyan mélyült el a két ország gazdasági kapcsolata a nyersanyag-kereskedelemtől a stratégiai, technológiai partnerségig. Az első, 2010 körül tetőző hullám során a kínai tőke valósággal berobbant az országba, egyetlen év alatt elérve a 13 milliárd dollárt is meghaladó csúcsot – ami akkor Brazília teljes külföldi tőkebefektetésének (FDI) több mint 20 százalékát tette ki –, és elsősorban a nyersanyag-kitermelő szektorban történő felvásárlásokra koncentrált. Egy csendesebb időszak után a második hullám 2024-ben indult újra elsöprő dinamikával, amikor a 4,18 milliárd dolláros befektetés több mint 113 százalékos éves növekedést jelentett, és az ország teljes FDI-bővülésének közel 28 százalékát adta. A legfontosabb különbség azonban a befektetések jellegében rejlik, mivel ez az új tőke már 90 százalékban zöldmezős beruházásként érkezik, amely teljesen új gyárakat és termelőkapacitásokat hoz létre az elektromobilitás és a megújuló energia ágazataiban. Ez a minőségi átalakulás egyértelműen jelzi a partnerség evolúcióját: míg az első hullám a nyersanyagellátás biztosításáról szólt, a mostani már egy technológiai szuperhatalom befektetéseit hozza Brazília jövőjének kulcsiparágaiba, ezzel a gazdasági szövetséget egy új, stratégiai szintre emelve.
Ráadásul Washington mintegy 700 termékre mentességet adott a vámok alól (éppen a legfontosabbakra, a hústermékekre és a kávéra nem), ami nagyban mérsékli a tarifahatást: ezzel a brazil exportáruk nagyjából fele került ki a büntetőtarifák alól, ez pedig azt jelenti, hogy az 50 százalékos vámok tényleges mértéke valójában 30 százalék körülire tehető. Ennek köszönhetően a brazil kormány változatlanul 2,4 százalékra várja az idei GDP-növekedést, míg a Goldman Sachs a vámcsapás ellenére sem korrigálta a 2,3 százalékos gazdaságbővülési előrejelzését.
Ugyanakkor néhány kulcsfontosságú szegmensnek gyors tervet kell kidolgoznia a Trump által kialakított helyzet tompítására. Ezek közül a legkiemeltebb a kávéexport, amelyből évente 500 ezer tonnányi érkezett az Egyesült Államokba – ez az összkivitel 16 százalékát jelentette. A múlt havi szállítmányok máris egyharmaddal csökkentek a 2024-es szinthez képest, miután az amerikai importőrök a bizonytalanság miatt csúsztatták a megrendeléseiket. Hasonlóan kényes helyzetbe került a marhahúskivitel, amelynek eddig a 17 százaléka került az Államokba, valamint a trópusi gyümölcsök exportja. Ezek a problémák azonban átmenetinek tűnhetnek, köszönhetően Brazília elmúlt években kiépített piacdiverzifikációs törekvéseinek, amelyek során éppen a most gondokkal küszködő exportáruk kaptak főszerepet. Az Európai Unió a brazil kávé legnagyobb felvásárlója, a kelet-ázsiai, közel-keleti és észak-afrikai eladások pedig 25 és 61 százalék között nőttek tavaly. Kína a marhahús felvásárlásában jeleskedik, de a kávékereskedelmet is felpörgette: egy időben Trump 50 százalékos vámbejelentésével, Peking majdnem 200 új brazil kávéexportőrrel írt alá megállapodást. Végül: az elnök komoly állami beavatkozást (célzott segélyek és a felesleges készletek felvásárlása képében) ígért az amerikai vámok által leginkább érintett hazai kereskedőknek.
Újabb kínai kapcsolat
Mind Indiával, mind Brazíliával kapcsolatban Trump olyan kontraproduktív döntéseket hozott, amelyek nem vették figyelembe, hogy a multipolaritás már nemcsak a tervezőasztalon létezik, hanem gyakorlatilag egy stabil alapokon álló, már megkezdett építkezés – ebből következően az Egyesült Államok hegemón szerepe és az unipoláris rend kérdőjelei éppen Washington szándékai ellen dolgoznak. A globális dél erősödése és a BRICS magára találása már nem teszi a világ egy részét feltétlen függővé: azok az országok, amelyek éppen semlegességük, konnektív gazdasági nézeteik érdekében időben észrevették a kínálkozó (és Trump alatt eddig csak táguló) lehetőséget, megtalálják azokat az utakat, amelyek ki tudják kerülni a hegemón, nyers erőn alapuló washingtoni politikát. A vesztesek abszurd módon éppen azok az államok lettek, amelyek az egész működésüket az USA vezette világrendre és annak intézményrendszerére alapozták, szoros szövetségesnek, partnernek vélve a mindenkori amerikai vezetést. Élen jár a csalódottságban az Európai Unió, Kanada, Japán, Dél-Korea, amelyek most a globális dél és egy más jellegű multilateralizmus felé igyekeznek csatornákat találni, ezzel is tovább gyengítve azt a rendet, amelyről nem hitték volna, hogy valaha is meggyengülhet.
Washington hitelességi válságát valóban India és Brazília példázza a legjobban. Érdekes tény, hogy az 50 százalékos vámoknál sokkal nagyobb botrányt kavartak (mind politikai, mind össztársadalmi szinten) a Bolsonaro-per bírái ellen kivetett szankciók, amelyeket a volt elnök híveinek kivételével, egyébként pártállástól függetlenül a brazil integritás és szuverenitás elleni merényletnek tekintett és tekint mindenki. Trump ebben az esetben ott is hibázott, hogy a vámokkal éppen azokat az ipari területeket (elsősorban az agráriumot) támadta, amelyek főszereplői hagyományosan a konzervatív pártok bázisának számítanak.
A versenyképesség elleni teljes pályás letámadás gyorsan politikai kiábrándultsághoz vezethet.
Ettől a ponttól nem tűnik valószínűnek, hogy a Trump által éppen a 2026-os választások favoritjává váló és újrázni vágyó Lula politikája és az amerikai kormányzaté lényegesebb kérdésekben találkozni tudna. A brazil ellenállás jelenleg a belpolitikai siker záloga, az elnök esélyei pedig éppen azzal csökkennének, ha behódolásszerű megoldást keresne Washingtonnal. Trump akaratlan segítségével gyorsítja a multipoláris rend kialakulását – amelyben nem mellesleg országának is vezető szerepet szán. Miközben a globális dél (egyben az USA vélt vagy valós szövetségesei) egyre gyorsabban keresi a gazdasági, kereskedelmi és külpolitikai diverzifikációs lehetőségeket, az Egyesült Államok az „ideiglenes partner” szerepkörébe csúszik vissza.
Maga helyett utat tör Kínának, amely örömmel áll rendelkezésre, ha más országok diverzifikációjáról van szó – a saját geopolitikai előnyét hizlalva. Pragmatizmusa, autonóm törekvései és konstruktív gazdaságszemlélete okán Brazília eddig óvakodott attól, hogy bármelyik nagyhatalom felé elkötelezze magát, főleg a másik ellenében. Mind Pekinget, mind Washingtont stratégiai partnernek tekintette, ez a semlegesség azonban csak addig működik, amíg a másik kettő is így viszonyul hozzá. Mivel minden jel arra mutat, hogy Trump egyszerűen kidobja az ablakon a jelenlegi brazil vezetéssel kialakított, egyébként eddig nagyon is jól működő kapcsolatokat,
Brazília Kína felé fordulása geopolitikai szempontból törvényszerű és kikerülhetetlen lesz.
Hogy ez mennyire befolyásolja majd negatívan a dél-amerikai ország konnektív szerepét, még nehéz megjósolni. Lula változatlanul nyitott az Egyesült Államokkal való partnerség helyreállítására, de érthető okokból már nem lelkesedi túl a párbeszéd helyes mederbe terelését. Ahogy alig palástolt ingerültséggel fogalmazott: „Azon a napon, amikor az ösztönöm azt súgja, hogy Trump készen áll a beszélgetésre, nem fogok habozni felhívni őt. Jelenleg nem ez a helyzet, én pedig nem fogom megalázni magam”. Az összekötő szerep, amelyet Brazíliának szánt a globális dél és Nyugat között, valószínűleg nem a tervezett formában fog alakot ölteni. Kényszer hajtja Kína felé, ami azonban egy újabb függőségi viszony kialakulását vetíti előre, leszűkítve a diplomácia mozgásteret, megtörve a multipolaritásról szóló álmokat.
Lula számára a legnagyobb csalódást az okozhatja, hogy még csak nem is ő döntött így: az átrendeződés ebben az esetben valójában Donald Trump műve, aki, országát kivéve a globális egyenletből, nem hagy más lehetőséget, mint a Kína felé közeledést. A soron következő kérdés nem az lesz, hogy Lula képes-e fenntartani a kapcsolatokat Washingtonnal, hanem hogy Brazília mennyire tudja megőrizni az autonómiáját a kínai ölelésben. Paradox módon a semlegességhez való ragaszkodás – amely eddig a dél-amerikai ország legerősebb kártyája volt – a multipoláris világban könnyen luxussá válhat.
***
Kapcsolódó:
Fotó: MTI/EPA/Reuters pool/Vang Ting-su
Fotó: MTI/EPA pool/Will Oliver
