A Visztulától Odesszáig – Lengyelország visszatér a nagyhatalmi játszmába – makronom.eu

Miután Trump tavasszal megkötötte a nagy üzletet Zelenszkijjel az ukrán ásványkincsekről, a lengyelek is sorban hozakodnak elő az elképzeléseikkel. Úgy tűnik, a lengyel háborús álláspont sem csak az orosz medve legyőzéséről szól.

Még április elején Michał Kołodziejczak lengyel mezőgazdasági miniszterhelyettes a Polsat Newsnak mondta el a véleményét, miszerint Lengyelországnak termőföldeket és kikötőket kellene bérbe vennie Ukrajnától a mezőgazdaság támogatására.

Szeretne kikötőt vásárolni vagy bérelni Odesszában, hogy Lengyelország hozzáférjen a Fekete-tengerhez,

hogy oda exportálhassa a lengyel és európai gabonát. Az ötlet gazdaságilag megfontolandó, hiszen így az olcsóbban juthatna el az afrikai piacokra.

Emellett úgy véli, kijárna a Visztula menti vállalatoknak, hogy félmillió hektár földet használhassanak (hogy bérlet vagy vétel formájában, arról nem beszélt) keleti szomszédjuknál. Az interjúban belengette, hogy ha mindez teljesülne, és sikerülne Ukrajna csatlakozási folyamatában elérni azt, hogy az ukrán cégek ne ruházhassanak be a lengyel agráriumba tíz évig, akkor részéről elképzelhető volna az ország társulása az EU-hoz.

Bár Kołodziejczak javaslata jól hangzik, de valószínűtlennek tűnik, hiszen máig nem megoldott a volhíniai népirtás ügye. Ezt Andrew Korybko, Moszkvában élő amerikai politológus három szemponttal magyarázta. Egyrészt a dolgok akkori állásával, amikor szinte minden nagyhatalom igyekezett gazdasági szerződésekkel alátámasztani a katonai támadásokat, és a lengyeleknek is szükségük volt arra, hogy igazolják otthon az óriási fegyveradományokat.

Másrészt a lengyelek sem dobnák el azt a lehetőséget, hogy befolyást szerezzenek az ukrán mezőgazdaság felett. Igaz, annak nagy része már nyugati vállalatok tulajdonában van, és Ukrajna valószínűleg nem fogja felbontani a velük kötött szerződéseit attól tartva, hogy a kormányok esetleg erre válaszul a segélyek visszatartásával büntetnek majd.

Végül pedig ott van az a lehetőség, hogy a tulajdonukat joguk lenne megvédeni akár katonai erővel is, ez pedig kiterjesztené a lengyel befolyást és lehetőséget adna számukra az elvesztett regionális hatalmi státusz helyreállítására. Persze ebbe beleszólhat, hogy Ukrajna szemszögéből – a közös történelmük értelmezése alapján – Lengyelország egy „ragadozó” állam, amelynek a fenyegetettségi potenciálját csak másokkal való szorosabb stratégiai kapcsolatok révén lehet ellensúlyozni.

Azóta persze sok víz lefolyt a Visztulán, és a lengyelek új ötletekkel jöttek elő. A lengyel Iparfejlesztési Ügynökség (ARP) új vezetője szeptember közepén egy interjúban elárulta, hogy a nemzetközi osztályuk több, tervezett ukrán infrastrukturális projektet is prioritásként fog kezelni. Bartłomiej Babuska elmondta, hogy ezek közé tartozhat egy keskeny nyomtávú vasútvonal építése Odesszába, ahol létesítenének egy lengyel fekete-tengeri kikötőt, valamint egy légiteher-terminált Közép-Ukrajnában. Mindhárom segítené a lengyel exportot az új piacok megnyitásában, például Törökország, Levante és Észak-Afrika felé.

Az Iparfejlesztési Ügynökség befektetések finanszírozásával és a szerkezetátalakítási folyamatokban való segítségnyújtással támogatja a lengyel vállalatok fejlődését. Az ARP-nek 76 cégben van vagyona, köztük 51-ben többségi részesedése. Ezek az ARP Csoport tagjai, vállalataik főbb iparágai közé tartozik a hajógyártás, a vasút, a fémipar, a bányászat, öntödék, a csomagoló-, a textilipar, a turizmus, a modernizáció és a gépgyártás. Az ARP emellett 89 állami tulajdonú céget felügyel.

Azt is hozzátette, hogy az odesszai vasúti projektről már folytak tárgyalások, és akár keskeny és széles nyomtávú vasutat is építhetnek egymás mellett, követve Azerbajdzsán példáját. Ezzel kapcsolatban Babuśka megemlítette azt a tavaly nyári döntést, miszerint a délnyugat-lengyelországi Euroterminal Sławków vasúti árufuvarozási csomópontot az unió legnagyobb logisztikai központjává bővítik, hogy segítsék Ukrajna újjáépítését. Ez a létesítmény az egyik legjelentősebb, amely alkalmas arra, hogy fogadja a szovjet utódállamokból érkező széles nyomtávú vonatokat. Így fogalmazott az interjú végén:

„Ahogyan Lengyelország nemzeti érdeke Ukrajna védelme Oroszországgal szemben, ugyanúgy nemzeti érdekünk a saját infrastruktúránk kiépítése kelet felé. Először a történelemben reális lehetőségünk van arra, hogy kikötőnk legyen a Fekete-tengeren.”

Ez a kijelentés lényegében kiemeli a lengyel geopolitikai gondolkodás két fő pillérét. Egyrészt Lengyelország számára stratégiai fontosságú Ukrajna függetlenségének és területi integritásának védelme, mert ez közvetlenül befolyásolja a biztonságukat Oroszországgal szemben. Másrészt Lengyelország történelmi lehetőség előtt áll. A háborús helyzet és Ukrajna nyugati orientációja révén először nyílhat esély arra, hogy közvetlen kijáratot szerezzen a Fekete-tengerhez.

Andrew Korybko is hasonlóan értelmezi ezt, amikor azt írja:

ahogy a Moszkvai Nagyfejedelemség, a Moszkvai Cárság, majd az Orosz Birodalom is meleg vízi kikötőket keresett, úgy a Lengyel–Litván Uniónak, majd a Nemzetközösségnek is ez volt a célja, de soha nem jártak sikerrel.

Mindenesetre az amerikai politológus is megjegyzi, Lengyelország bölcsen arra a következtetésre jutott, hogy a gazdasági diplomácia sokkal kevésbé kockázatos módja a háború utáni Ukrajnából való haszonszerzésnek, mint csapatok odaküldése, amelyek célpontjává válhatnak a helyi ultranacionalistáknak, mivel azoknak emlékeik lehetnek arról, amit évszázados „lengyel megszállásnak” tekintenek. Az Ukrajnának nyújtott logisztikai mentőöv és az EU kapujának kihasználása jó eszköznek tekinthető, hogy túljárjanak Németország eszén az újjáépítési szerződések és a globális dél piacaihoz való logisztikai hozzáférés esetében.

Korybko kiemeli ennek a gazdasági összeköttetésre vonatkozó víziónak a katonai vonatkozásait is. Az Odesszába tervezett keskeny nyomtávú vasútvonalon ugyanis nemcsak gabonát lehetne szállítani, hanem megkönnyítené a felszerelések, sőt akár a csapatok kiküldését is. Ezzel pedig némi biztonsági garanciákat nyújthatnának Nyugat-Ukrajnának egy újabb konfliktus esetén. A születőben lévő „katonai Schengen” de facto kiterjesztése Ukrajnára erősíthetné a lengyel–török, a NATO harmadik és második legnagyobb hadseregének katonai együttműködését az ukrán területeken, illetve a Fekete-tengeren.

Ha az ARP már említett három javasolt projektje – egy Odesszába vezető keskeny nyomtávú vasút, egy fekete-tengeri kikötő és egy közép-ukrajnai légiteheráru-terminál – megvalósul, akkor Andrew Korybko szerint Lengyelország komoly hatalmi tényezővé válna Oroszország kelet-európai befolyási övezetében. Ebben pedig az is benne van, hogy a katonai-stratégiai következmények tovább csökkenthetik Oroszország érdeklődését minden olyan politikai kompromisszum iránt, ami ezt lehetővé teszi.