Európában is kitört a hagyományos és a startup hadiipari vállalatok közötti vita, ezzel berobbant a lobbi a védelmi költségvetések minél nagyobb szeletéért. Bár a tömeggyártású filléres drónok hatékonyak a taktikai hadviselésben, a védelmi szakértők szerint az ellentechnológiák fejlődése hamar lerombolhatja ezt az előnyt.

Armin Papperger híres arról, hogy folyamatosan a keze ügyében van egy vészcsengő, amit nem fél használni. Európa egyik legbefolyásosabb hadiipari vállalata, a Rheinmetall vezetőjeként már az ukrajnai háború második évében a kormányok akaratgyengeségére panaszkodott, amikor rámutatott a hosszú távú szerződések hiányából kialakuló kapacitáscsökkenés problémáira („Megrendelés nélkül nem gyártok semmit”), a konfliktus elhúzódása és a NATO-tagállamok 5 százalékos védelmi büdzséje azonban az aranykor beköszöntét jelenti a német cégnek.

Papperger mégsem elégedett: most éppen a drónok ajnározása ellen kelt ki, mivel – szerinte – a technológia egyszerűen túlértékelt, a körülötte kialakult hype pedig csupán egy hatalmas lufi, amely bármikor kidurranhat. Véleményét annak ellenére (vagy éppen azért) hangoztatta, hogy a drónok az ukrajnai háború kulcsfontosságú szereplőivé váltak, az amerikai hadiiparban pedig már nemcsak a startupok, hanem a hagyományos fegyvergyártók is egyre többet fektetnek a dróntechnológiába.

A német vállalatvezér az első olyan globálisan jegyzett fegyvergyártó, aki megkérdőjelezi a dróntechnológiába vetett hitet

– ami főleg annak fényében különös, hogy az ukránok valóban szinte csak ezen a területen tudtak olyat mutatni, ami meglepte az oroszokat. Ugyanakkor az érvelésének van alapja: az ukrajnai konfliktus nagy tanulsága, hogy a területszerző vagy területvédő háborúkat a drónrajok ellenére alapvetően a hagyományos fegyverzet és a katonák száma befolyásolja és dönti el. Ha Papperger kritikája a piacvesztéstől való félelemből táplálkozik, szintén érthető a véleménye. Az Egyesült Államokban hasonló perpatvar tört ki a hagyományos hadiipari monstrumcégek (Big Five) és az üstökösként berobbanó technológiai startupok között, amelyek a nagy hardvereket csupán lassító tényezőnek tekintik a jövő háborúiban. A Pentagon 1000 milliárd dolláros költségvetése jól tudna lakatni mindenkit a kondér körül, a két szembenálló tábor azonban egyértelműen magának akarja az egészet. Hasonló tendencia alakul ki most Európában is, hogy a NATO-s tagállamok felpörgetik a védelmi költségvetéseiket: a hadiipari vállalatok csak erre vártak, ahogyan a csúcstechnológiát ígérő cégek is. (Bár utóbbiból a kontinensen nincs sok, Papperger ugyanúgy aggódhat a külföldi riválisok miatt is, márpedig az amerikaiak éppúgy profitálni akarnak a duzzasztott büdzsékből, mint a közös piac vállalatai.)

Van másik

Annak ellenére, hogy a Rheinmetall részvényárfolyama a háború előtti 4,2 milliárd euróról a konfliktusnak köszönhetően 86 milliárdra nőtt, az árbevétele pedig 2030-ra a tavalyi 9,7 milliárdról 40-50 milliárdra ugorhat 2030-ig, Papperger érezhetően nem lelkesedik a gondolatért, hogy a nagy európai tortából a kisebb szereplők is követelik a saját szeletüket. „Személy szerint nem vagyok meggyőződve arról, hogy a pilóta nélküli repülőgépek üzletága valóban olyan nagy, mint ahogy sokan gondolják. Inkább egy óriási lufihoz tudnám hasonlítani” – mondta, majd arra panaszkodott, hogy az európai kormányok még mindig nem hajlandók a vállalat számára megnyugtató számú és tartalmú szerződést kínálni. Pedig a Rheinmetall is foglalkozik drónfejlesztéssel és -gyártással: az idén ezek eladásai nagyjából 120-140 millió eurót hozhatnak a vállalati konyhára, Papperger szerint azonban az olcsó, tömeggyártott, rövid hatótávolságú eszközök megjelenése a piacon komoly fejtörést okoz a nagyvállalatoknak.

Mint mondta, a kis hatótávolságú drónok olyan alacsony áron vásárolhatók meg, hogy egy vállalatnak ipari mennyiségben kellene gyártania ahhoz, hogy nyereséges legyen. A legtöbb ilyen eszköz 1000 euró körüli áron szerezhető be, a nagyobb hatótávúak esetében az ár 2500 eurós szintre csökkent, ám az olcsó beszerzési költségek ellenére a drónok szerepe és hatékonysága – elsősorban az elhárító technológiák villámgyors fejlődésének köszönhetően – egyre inkább megkérdőjelezhető. Papperger arra is rámutatott, hogy

a vállalati nyereség feltételeként az olcsó drónokból a nagy cégeknek több százezer darabot kellene eladnia országonként – ekkora mennyiségre azonban egyetlen európai államnak sincs szüksége,

vagyis a veszteség szinte garantált. Éppen ezért a Rheinmetall a fő hangsúlyt az elhárító rendszerek gyártására fekteti: ilyen a páncélozott harci járművekre szerelhető Skyranger, amiből 2030-ig 1500 darabot szeretne értékesíteni, ebből mintegy 700-at a német hadseregnek. Papperger tehát az ellenkező oldalra, az elhárításra fogad, miután osztja azokat a nézeteket, amelyek szerint a technológia kevésbé hajlamos az elavulásra, mint a drónoké, amelyek fénykorának az ellenük kifejlesztett védelmi rendszerek vethetnek véget.

Európa előtt két lehetséges pálya áll: az egyik a tömeges, olcsó eszközök felhalmozása (ebben kételkedik Papperger), a másik a befektetések átcsoportosítása a drónellenes vagy a sokkal magasabb értékű autonóm rendszerek felé. Az Egyesült Államok után tehát Európában is kibontakozott a hadiipari testvérháború: a hagyományos fegyvergyártók kapacitásra és stabilitásra építő logikája szembekerül a startupok gyorsaságot és olcsóságot ígérő világával. A kontinens védelmi büdzséinek duzzadása egyszerre lett lehetőség és konfliktusforrás. A startupok innovációs lendületet hoznak, de az iparág fenntarthatósága és valódi hadászati értéke a szoftver-hardver egyensúlyon és persze a kormányzati beszerzési döntéseken múlik, ezért – optimális esetben – a befektetőknek és a politikai döntéshozóknak egyszerre kellene támogatniuk a gyors innovációt és a hosszú távú kapacitásépítést.

***

Kapcsolódó:

Fotó: Armin Papperger, a Rheinmetall vezérigazgatója, Lars Klingbeil német alkancellár, Mark Rutte NATO-főtitkár és Boris Pistorius német védelmi miniszter a Rheinmetall új lőszergyára avatásának napján,
2025. augusztus 27-én
MTI/AP/Markus Schreiber