Az európai fővárosokban hangosan hirdetik az orosz gazdaság elszigetelését, miközben közvetítő államokon keresztül továbbra is folytatják a kereskedelmet Moszkvával. A hazug retorika és a valóság közötti szakadék talán sosem volt ennyire nyilvánvaló.
Az ukrajnai háború kirobbanása óta az Európai Unió egyik legfontosabb politikai üzenete az Oroszországgal szembeni szigorú szankciós rendszer kiépítése. A hivatalos és keménynek szánt kommunikáció szerint az energiahordozók importjának visszaszorítása, a gazdasági együttműködések leállítása és a pénzügyi kapcsolatok szűkítése mind azt a célt szolgálja, hogy Moszkvát politikailag és gazdaságilag elszigeteljék.
Ez a retorika azonban egyre élesebben ütközik a valós gazdasági gyakorlatokkal. Az adatok világosan mutatják, hogy az orosz export és import jelentős része nem tűnt el az európai piacokról, csupán új közvetítő csatornákon keresztül áramlik tovább. Törökország, Kazahsztán, Örményország és más, az EU-n kívüli államok tranzitországként működnek, amelyek papíron „független” kereskedelmet folytatnak, a valóságban viszont az orosz és európai gazdasági szereplők közötti kapcsolatokat tartják fenn. Így a szankciók papíron teljesülnek, a hatásuk azonban valójában alig mérhető.
Párhuzamos világok
Robin J. Brooks, a Brookings Institution vezető munkatársa és a Goldman Sachs devizastratégája, aki három éve követi nyomon az EU-ból Közép-Ázsia, a Kaukázus országaiba, illetve a Törökországba irányuló export bővülését, párhuzamos infografikákon ábrázolja a problémát. Mint rámutat, az ugrásszerű növekedésnek semmi köze a valódi exporthoz ezeken a helyeken – a valódi végállomás ugyanis Oroszország. A jelenség közvetlenül az ukrajnai háború kitörése után kezdődött, tehát egyértelműen a nyugati exportellenőrzések megkerüléséről van szó. Az az összesített export az EU-ból, ami végül közvetítőkön keresztül Oroszországba érkezik, akkora mennyiséget jelent, hogy bőven ellensúlyozza a hivatalosan bevallott közvetlen árumennyiség csökkenését. Ez pedig olyan, mintha a kivitel kapcsán hozott szankciók nem is léteznének.
A diagramok a példának kiválasztott Kirgizisztánba irányuló havi exportot mutatják millió dollárban. Sárga színnel vannak jelölve azok az országok, amelyek nem indítanak vagy drasztikusan csökkentették az exportszállítmányokat Kirgizisztán felé, kékkel pedig azok, amelyek erőteljesen kereskednek „vele”. Ha például a német export adatait vizsgáljuk, kiderül, hogy a valóságban köszönőviszonyban sincs a kirgiz importadatokkal. Ahogyan Brooks is rámutat: ez azért van, mert Kirgizisztán csupán egy szó, ami az exportszámlákon szerepel, az áruk nagy része valójában közvetlenül Oroszországba megy tovább.
Szemlesütve, teli zsebbel
Ez a fajta kereskedelem nyílt titok az Európai Unióban, csak éppen senki nem teszi szóvá. Még azok az országok sem (például Lengyelország, Franciaország vagy Svédország), amelyek egyébként kínosan próbálják kerülni a szankciók ilyen mérvű megsértését. Németország és Olaszország már nem ennyire finnyásak – az Oroszországba tartó exportüzlet csendben virágzik, az uralkodó narratíva ellenére meglepően pragmatikusan jelezve, hogy a gazdasági növekedés és a profit lényegesen előrébb való, mint a folyamatos háborús készülődés egy háború utáni háborúra. Az, hogy egyes országok kiaknázzák ezt a lehetőséget, mások pedig nem, egy dologra utal: a Moszkvával folytatott fű alatti kereskedelem egyedül politikai elhatározás dolga. Ha a jelenlegi és az előző német kormány három éve becsukva tartja a szemét, az azért van, mert úgy tesz, mintha nem látná a stiklit, vagyis néma áldását adja az üzletre. Hasonló a helyzet, mint a hírhedt orosz árnyékflotta esetében. Míg az Európai Bizottság újabb és újabb hajókkal bővíti a tiltott kereskedelmi járművek listáját a sorozatban gyártott szankciós csomagban, pontosan tisztában van vele, hogy Moszkva flottájának közel felét olyan olajszállító tartályhajók alkotják, amelyeket Görögország kereskedelmi főszereplői adtak és adnak el Putyinnak.
Miután Brüsszel és az európai hivatalos politikai mainstream követői újabban egymást túllicitálva ostorozzák Magyarországot annak orosz kőolaj- és gázimportja miatt, a fentebbi ábra tükröt is mutat a hipokritáknak. Titkos kereskedelmük egyfelől megkérdőjelezi a szankciók hitelességét, harcias szimbólummá degradálva az egész tiltásra épülő politikát, másrészt változatlanul fenntartja azt az orosz függőséget, amely ellen éppen az érintett országok (különösen Németország) ágálnak a legjobban. Végül: a kettős beszéd legsúlyosabb következménye a belső politikai konszenzus további torzulása. Az EU egyes tagállamai nyíltan kritizálják azokat, akik közvetlen kapcsolatokat tartanak fenn Oroszországgal, miközben maguk is élnek a közvetett kereskedelem nyújtotta lehetőségekkel. Ez a képmutatás pedig mind az uniós egységet, mind az eddig is padlón heverő, egységes szemléletűnek kikiáltott Európai Unió geopolitikai hitelességét tovább erodálja.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Szputnyik/Gavriil Grigorov
