Németország és rajta keresztül Európa ma is rá van utalva Ankarára annak stratégiai pozíciói miatt, amit 2015 óta még hangsúlyosabbá tett a migrációs válság. Korábban Olaf Scholz, most pedig Friedrich Merz is féltve igyekszik megőrizni pragmatikus kapcsolatát Törökországgal, miközben az európai atlantista és neokonzervatív körök Ankarában ugyan fenyegetést látnak, mégis megfelelőnek tekintik, hogy ellensúlyozza Eurázsiában Oroszországot. 

Érdekes párhuzam vonható a jelenlegi és a 19. századi helyzet között: attól a pillanattól kezdve, hogy II. Vilmos Németországának a vezetése Oroszországot az egyik fő fenyegetésnek tekintette, és a központi hatalmak szövetségének keretében közeledett az Oszmán Birodalomhoz, hogy növelje a mozgásterét és elkerülje a kétfrontos háborút.

Ma a német–orosz kapcsolatok romlásával a német–török kapcsolatok nagyobb jelentőségre tettek szert a Nyugat és Oroszország közötti új rivalizálás, valamint a német–orosz stratégiai partnerség feladása miatt. 

Történelmi örökség 

A német–török viszony története részben a 19. századi Német Birodalom és az Oszmán Birodalom közötti kapcsolatokra vezethető vissza. 

A német geopolitikai érdekeket az orosz–ukrán háborúig nemigen hangsúlyozták, hogy ne vádolhassák őket azzal, hogy visszatérnek az 1945 előtti időszakra jellemző hatalmi politikához, míg a törökökre, a franciákra, a britekre, az amerikaiakra és az oroszokra ennek az ellenkezője igaz. A németek ezért sokkal inkább a NATO és az EU keretein belül artikulálják a hatalmi érdekeik védelmét. Az orosz–ukrán háború óta azonban Berlin megváltoztatta az álláspontját, és kifejezetten célul tűzte ki, hogy az EU első számú katonai hatalmává váljon, és a NATO legtöbb tagjával együtt Oroszországot jelölte meg fő ellenségének. 

A német–török kapcsolatok így elsősorban a NATO-n, tehát Washington geopolitikai prioritásain keresztül értelmezhetők, de így is egyre inkább tapasztalható a német–orosz geopolitikai rivalizálás súlyosbodása. 

A 19. század végén Bismarck kancellár célja az volt, hogy elkerülje a Németországgal ellenséges szövetségek kialakulását, ezért kiegyensúlyozott kapcsolatokat ápolt minden hatalommal, hogy elszigetelje Franciaországot, és tartózkodott attól, hogy Párizzsal és Londonnal ellentétben tartósan részt vegyen a gyarmati birodalom kiterjesztésében.

Bismarck után azonban Németország expanziós politikára váltott: a már meglévő birodalmakkal szemben II. Vilmos császár a Weltpolitik irányába fordult. Az 1871-es német egyesítés felborította az európai hatalmi egyensúlyt, és a hármas szövetség (Németország–Osztrák–Magyar Monarchia–Olaszország), valamint az antant (Franciaország–Anglia–Oroszország) közötti polarizálódáshoz vezetett. Európában a német hatalom gyors felemelkedésétől való félelem elszigetelte Németországot, így mivel a területe korlátozott volt a gyarmatokért folyó versenyben, az Oszmán Birodalom felé fordult, amely politikai és gazdasági érdekszférájává vált, versenyezve Nagy-Britanniával és Franciaországgal. Ez lehetővé tette Berlin számára, hogy jó pozíciót szerezzen a területek felosztásában, amennyiben az Oszmán Birodalom összeomlana. 

Az 1918-as vereség után a központi hatalmak, Németország, az Osztrák–Magyar Monarchia és az Oszmán Birodalom felbomlottak. Ezt követően nem jött létre kétoldalú német–török szövetség a Weimari Köztársaság idején, de a Harmadik Birodalom meg nem támadási egyezményt írt alá Törökországgal 1941-ben.  

A hidegháború alatt Németország és Törökország egyaránt a NATO tagjává vált a Szovjetunió elleni nyugati táborban, ám az utóbbi 1991-es felbomlása megváltoztatta a geopolitikai berendezkedést. Jelenleg a multipolaritás felé való elmozdulással járó válságok és a két ország geopolitikai érdekeinek sok területen való ütközése egyre bonyolultabbá teszik a német–török kapcsolatokat mind kétoldalú szinten, mind a NATO és az EU szintjén. 

A német–török viszonyt azóta elsősorban a NATO-n belüli multilaterális kapcsolatok, de az EU is befolyásolja. Törökország 1959-ben gyorsította fel az európai integrációját, amikor először kérelmezte csatlakozását az Európai Gazdasági Közösséghez. Ettől az időszaktól kezdve a török munkavállalók Németországba történő vándorlása megváltoztatta a kétoldalú kapcsolatokat. 

Recep Tayyip Erdoğan 2014 óta betöltött elnöksége alatt Törökország neooszmán geopolitikai doktrínája arra emlékeztet, hogy bár az ideológiák változnak, a geopolitikai realitások megmaradnak. Ugyanez vonatkozik bizonyos mértékben a német külpolitika Törökországgal szembeni fejlődésére. A pángermanizmus ma már nem érdeke Németországnak, ugyanis központi és gazdasági nagyhatalomként pozicionálja magát az Eurázsia irányába terjeszkedő euroatlanti térségben, amelynek az egyik központi eleme Törökország. Angela Merkel kormánya a Törökország és Franciaország közötti rivalizálás kapcsán felvállalt közvetítő és kiegyensúlyozó szerepe nem volt véletlen. A hatalmi viszonyok azonban megváltoztak. Bismarck idején Németországnak komoly befolyása volt Törökországra, míg ma az eurázsiai ország nyomást tud gyakorolni Németországra, különösen a migráció terén, ezáltal befolyásolni tudja a német belpolitikát. Noha Törökország továbbra is stratégiai jelentőségű Németország számára, a diplomáciája korlátozottabb és kevésbé offenzív, mint Franciaországé. 

Németország Eurázsia, beleértve Törökországot is, iránti kiemelt figyelme arra emlékeztet, hogy ez, akárcsak a 19. századi Német Birodalom számára, egy terjeszkedési térség, amely egyre inkább beágyazódik a világ újrafelosztásáért folyó küzdelembe. 

Törökország: az Oroszország elleni védőbástya 

A németek biztonsági felfogása a Balti-tengertől a Balkánig terjedő, Közép-Ázsiáig, a Közel-Keletig és Észak-Afrikáig nyúló csökkenő ívre koncentrálódik. 1945 óta Németországra elsősorban nyugati geopolitikai kötődése a jellemző, ezért fontos számára a NATO, valamint az EU is mint az euroatlanti térség alcsoportja. A nukleáris védelme a NATO keretében az Egyesült Államoktól függ, ám Törökországra geopolitikai védőbástyaként tekint Oroszországgal szemben, mivel a törökök ellenőrzik a Fekete- és a Földközi-tenger közötti szorosokat (Dardanellák, Boszporusz). 

Az Egyesült Államok a hidegháborúhoz képest, legalábbis Donald Trump első elnöksége óta, csak látszólag vonult vissza az eurázsiai színtérről, hiszen a proxyk révén továbbra is háborút folytat. Ezért olyan országokat támogatnak, mint Lengyelország és Törökország, vagy frontállamokat, mint Ukrajna. 

Washington Donald Trump második elnöksége alatt és az ukrán színtéren Oroszország ellen elszenvedett kudarcra való tekintettel a NATO európai tagjait, elsősorban Londont, Varsót, Berlint és Párizst arra ösztönzi, hogy vegyenek részt az amerikai tevékenységben Oroszország ellen. Ezzel megakadályoz minden közeledést a Párizs–Berlin–Moszkva-tengelyen, Washington geopolitikai prioritásainak megfelelően. 

Az USA célja, hogy Oroszországot visszaszorítsa a kontinentális területeire, elősegítve ezzel a török expanziós politikát. A Dél-Kaukázusban, akárcsak Szíriában, Törökország végzi el azt a munkát, amelyet az Egyesült Államok már nem akar első vonalban megtenni. A cél implicit módon az, hogy Törökország geopolitikai terjeszkedését a Kaukázus és Közép-Ázsia felé irányítsák, méghozzá Oroszország ellen. 

Németország beilleszkedik ebbe a stratégiába a peremvidék ellenőrzésével, miközben a saját prioritásait is próbálja védeni. Az ideológiák változnak, de a geopolitikai érdekek nem: már a náci rezsim alatt is az volt Berlin célja, hogy megszerezze a mai Ukrajnát, megvalósítva a német Lebensraum (élettér) kiterjesztésére irányuló pángermanista terveket. Ma Németországban a domináns elképzelés Ukrajna euroatlanti orientálása a német–amerikai prioritásoknak megfelelően. 

Csakhogy ebben a kontextusban Németország, az Egyesült Államok és a NATO közös félelme Törökország és Oroszország közeledése. A németek igyekeznek elkerülni az olyan szövetségek kialakulását, amelyek megosztanák az európai kontinenst, ezért szeretnék Törökországot Európához kötni, annak ellenére, hogy az EU törökországi bővítését ma a többségük zsákutcának tekinti. 

Németország külpolitikájának központi doktrínája egészen a közelmúltig az volt, hogy a keleti népeket nyugatosítsa. Úgy vélte, hogy ez a folyamat szükséges ezeknek a térségeknek a stabilizálásához, méghozzá a liberális demokrácia exportálásával.

Törökországot így az arab forradalmak kezdetén, 2011-ben a muszlim demokrácia modelljének tekintették, és Németország az EU-val, valamint a NATO-val együttműködve támogatta az ország külpolitikájának fő irányvonalait. 

Azonban Törökországnak az újoszmán diplomáciai irányba történő elmozdulása ma már nem igazán felel meg a német elképzelésnek, amely most inkább Ukrajnára és a Balkánra koncentrál.

Az arab forradalmak megváltoztatták Törökország stratégiai környezetét, és a szíriai, illetve a líbiai válság nyomán a törökök és a nyugati országok érdekei egyre inkább kezdtek eltérni egymástól. A szíriai válság alkalmával Törökország támogatta a szunnita iszlamista csoportokat, hogy 2016 júliusában megkíséreljenek egy rezsimváltást, amely azonban meghiúsult, mert Oroszország katonai beavatkozással megmentette Damaszkuszt (ez a lehetőség 2024-ben megvalósult, amikor Irán meggyengült, Oroszország pedig az ukrajnai háborúval volt elfoglalva).

Törökország szíriai katonai beavatkozásaival és az iszlamisták segítésével a tavalyi rezsimváltásig, Líbiában, Hegyi-Karabahban Azerbajdzsán támogatásával, a kelet-mediterrán térségben a gázkészletekhez való hozzáférés érdekében folytatott terjeszkedési doktrínájával, valamint a görög határon történő migrációs zsarolása miatt a német–török kapcsolatok folyamatosan romlottak, anélkül, hogy ez szakításhoz vezetett volna, mivel Törökországnak fontos szerepe van a Oroszországgal való rivalizálásban. 

Németország az új katonai hatalom? 

Németország megosztott, a lakosság nagy része, főleg a volt NDK-ban élők ellenzik, hogy Oroszországot fő fenyegetésnek nevezzék. 

Friedrich Merz alatt egyre többen szkeptikusak azzal kapcsolatban, hogy Németországnak megvan-e a katonai-ipari képessége Oroszországgal szemben, mivel az ehhez kapcsolódó iparágak az elmúlt évtizedekben lemaradtak. A NATO újrafegyverkezésének keretében a kancellár hangsúlyozta, hogy Törökország nagyon fontos szerepet játszik a NATO-ban a déli szárny védelmében, és szorosabb kapcsolatokat szorgalmazott a két ország között. Mindez rávilágít arra, hogy Németország Washingtonnal és Londonnal együttműködve meg kívánja erősíteni Törökország szerepét. 

Az eurázsiai állam garantálja a Kaukázus déli részén, az Azerbajdzsán–Georgia–Törökország-tengelyen haladó energiafolyosót, és az Egyesült Államok, valamint a NATO és az EU támogatásával a transzkaszpi folyosó projektjével azt Közép-Ázsiába kívánja meghosszabbítani, hogy megkerülje és bekerítse Oroszországot. 

A németek Törökországot tranzitországnak tekintik, amelyen keresztül a Kaukázusból és Közép-Ázsiából szerezhetnek be energiaforrásokat, hogy kevésbé függjenek az első számú beszállítójuktól, Oroszországtól. 

Miután Washington szabotálta az Északi Áramlat II. gázvezetéket, amely drasztikusan csökkentette az orosz gáz importját, Németország folytatja a Törökországon átmenő déli folyosó megerősítését, hogy diverzifikálja a gáz- és olajellátását a Kaszpi-tenger és Közép-Ázsia felől. Az EU, a németek támogatásával, már 2020-ban üzembe helyezte azt a dél-európai gázfolyosót, az új Adria-gázvezetéket, amely Azerbajdzsánból Olaszországba szállít gázt. 

Berlinnek szüksége van Ankarára 

Úgy tűnik, hogy a német–török kapcsolatok alapját képező geostratégiai érdekek megóvása egyelőre elsőbbséget élvez a válságokkal szemben. 

Németország így a konfrontáció helyett a tárgyalásokat részesíti előnyben, és elsősorban a NATO egységének megőrzésére törekszik, mivel nem akarja veszélyeztetni a kapcsolatait Törökországgal. Ráadásul jelentős török diaszpóra él az országban, és Németország a 2015-ös migrációs válság idején Törökországra bízta az EU határainak őrzését, így most a török zsarolás „fogságában” van. 

A törökök Erdoğan elnökségén túl is egyre nagyobb geopolitikai kihívást jelenthetnek az európaiak számára, ugyanis az ottani pántörök és iszlamista ideológia leple alatt zajló területi terjeszkedés destabilizálja a Földközi-tenger térségét, de egyes európai területeket is, mivel a török diaszpórák Erdoğan számára fontos befolyási eszközök.  

Az biztos, hogy a német–török kapcsolatok továbbra is kulcsszerepet játszanak az Európai Unión belül. Németország túlságosan függővé vált Törökországtól a menekültkérdés tekintetében, és az egész EU-t belerángatta ebbe a zsarolásba. Az EU törökországi bővítése mára nyilvánvalóan zsákutcába jutott, de ez a helyzet még messze nem megoldott, mert Törökország emelni fogja a tétet és kompenzációt követel. 

Az Európában hatalmon lévő atlantista és neokonzervatív körök azonban úgy vélik, hogy Oroszország nagyobb fenyegetést jelent, mint Törökország, és az előbbi ellensúlyozására közeledni próbálnak Törökországhoz.

Valójában az orosz fenyegetés narratívája a NATO és az EU tagállamainak alárendeltségéből fakad, amit az angolszász geopolitikai doktrínák kereteznek, amelyek célja Oroszország bekerítése – ennek pedig Törökország egy fontos eleme. 

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons