Emmanuel Macron ismét romhalmazt hagyott maga után. Az új francia miniszterelnök gyors bukása nem a kormány, hanem a rendszer totális csődje. Az elnök, aki bárkit lecserél, csak magát nem, már nem Franciaország vezetője, inkább hazája krízisének megtestesítője. 

Némi túlzással úgy is lehetne fogalmazni, hogy arra a kis időre, amennyit az éppen aktuális francia kormányfő a pozíciójában tölt, nem érdemes a nevét sem megjegyezni. A Macron-fémjelezte rendszer két éven belül az ötödik kabinetet emésztette fel, Sébastien Lecornu miniszterelnök ráadásul úgy távozott posztjáról hétfő reggel, hogy vasárnap este mutatta be kormányát. Azt a kormányt, amelyben az előzőhöz képest a tizennyolc miniszterből mindössze hat volt új, Macron ugyanis gondosan telepakolta centrista lojalistákkal, vagyis éppen azt tette, ami miatt az előző kormánya megbukott: saját politikájának ácsolt színpadot az égalité és fraternité jegyében, nem véve tudomást arról, hogy éppen az ő akarata a legnagyobb kerékkötője egy működőképes ország prosperálásának.  

Lecornu bukása törvényszerű volt, a meglepetést inkább a gyorsasága okozta. Ígérete szerint szakított volna Macron centrizmusával, majd, miután a kormány névsorát a nyilvánosság elé tárta, olyan össztüzet kapott jobbról és balról egyaránt, hogy  

jobbnak látta megbuktatni saját magát, megelőzve azt, amit a szétszabdalt parlamenti pártok amúgy is gyorsan megtettek volna.  

A kormányfőnek valóban nem volt sok ideje: egy hete lett volna egy olyan költségvetés benyújtásáig, amely valahogy megpróbálja befoltozni az üvöltő, a GDP 6 százalékát kitevő költségvetési hiányt kiadáscsökkentésekkel, adóemelésekkel és a szociális szegmens további kivéreztetésével, mindezt úgy, hogy konszenzusra jut a parlamenti jobb- és baloldallal egyaránt, vagyis azt teszi, ami elődjeinek sem sikerült. Neki sem jött össze, vitáig ezúttal el sem jutott a történet, parlamenti többség hiányában  

egy béna kacsa kormány szárnypróbálgatásának első és utolsó jele maga a lemondónyilatkozat volt. 

Macron aznap patetikus gesztusként sétált egyet a Szajna partján, nézve, hogy úszik el a dicstelen múlt dinnyehéja, majd kabarétréfába illő módon felkérte az éppen lemondott miniszterelnököt, hogy mégis próbálja meg rávenni a parlamenti pártokat az együttműködésre. Ötletére dühös nevetés volt a válasz mindegyik politikai oldalról (beleértve immár saját szövetségeseit is). Az elnök időhúzása, hogy kitalálja a következő lépését, annyira nyilvánvaló volt, hogy maga Lecornu is (érezve a tragikomikus fejleményben az abszurdot) rezignáltan csak ennyit közölt az X-en: „Elfogadtam a köztársasági elnök felkérését, hogy próbáljak meg utoljára tárgyalni a politikai erőkkel az ország stabilitása érdekében. Szerda este elmondom az államfőnek, hogy ez lehetséges-e vagy sem, hogy levonhassa az összes szükséges következtetést”. Miután Macron ötletére mindenhonnan csak gúnyos nevetés érkezett válaszként, nem kérdés, hogy a bukott kormányfő mit fog jelenteni az elnöknek, aki elől most fogytak el az egérutak. Macron tehetetlensége soha nem volt ennyire nyilvánvaló, a Lecornu által említett következtetések levonása pedig három, számára rosszabbnál rosszabb lehetőségben merül ki: vagy kinevez egy új miniszterelnököt, összehozva egy újabb bukásra ítélt kormányt, vagy feloszlatja a parlamentet és új választásokat ír ki (borítékolhatóan annak a Marine Le Pen-féle Nemzeti Tömörülésnek adva át a kormányzati hatalmat, amitől a legjobban retteg), vagy felfogja végre, hogy a 16 százalékos népszerűségi indexe nem a véletlen műve, az elmúlt két év politikai káoszát ő maga okozta, és nagy levegőt véve lemond, nagyobb szívességet téve ezzel országának, mint pályafutása alatt bármikor.  

 

Nincs utolsó utáni esély 

Macron elszigetelődése az általa képviselt politika bukását jelzi előre. Ugyanakkor (hasonlóan Németországhoz), ami Franciaországnak rossz, az Európának is rossz. Jelenleg Európa két beteg embere közül a piacok szempontjából a francia köhög erősebben. A költségvetés és tervezetének hiánya Lecornu kinevezése után egy héten belül két hitelminősítő intézet leminősítéséhez vezetett, a helyzet pedig tovább fog romlani, hacsak Macron nem érti meg, hogy  

a problémát képtelen lesz megoldani, mert ő maga lett a probléma.

Látszik ez abból is, ahogyan saját szövetségesei elfordulnak tőle. A legfigyelemreméltóbb közülük a Macron alapította centrista Reneszánsz Párt képviseletében (az elnöki káosz eredményeképpen 2024 januárjától szeptemberéig szinten miniszterelnöki pozíciót betöltő) Gabriel Attal, aki azt mondta, „már nem érti a köztársasági elnök döntéseit”,  amelyek szerinte csupán a saját hatalmának megmentésére tett kísérletek.  

Vannak, akik szerint Macron olyannyira erre játszik, hogy szándékos káoszt idéz elő, megalapozva a jövőbeli visszatérését. Szintén saját pártjának egyik képviselője nyilatkozott úgy, hogy az elnök személye miatt kialakult csalódottság lassan dühbe fordul át, miután egyre több képviselő véli úgy, hogy  

az elnök szándékosan fogja hatalomra segíteni a Le Pen-féle Nemzeti Tömörülést, pusztán azért, hogy 2032-ben, amikor újra indulhat elnökjelöltként, azzal szemben tudja magát pozicionálni.  

Macron végül saját politikai kudarcának szimbólumává vált. Egy újabb, hasonló feltételek között már a megalakulása pillanatában bukásra ítélt kormány megbízásának semmi értelme. Az ismételt (két éven belül a második) előre hozott választások valószínűleg Le Penék győzelmét eredményeznék, vagyis az újabb gyomrost vinne be a hitelességét vesztő elnöknek. Mégis ez a legvalószínűbb lehetőség. Költségvetés és parlamenti többség nélkül minden újabb, Macron által kinevezett kormányfő csak az ország gazdasági és immár társadalmi agóniáját hosszabbítja meg, amellyel egyedül az elnök nyer némi haladékot. A nyilvánvaló megoldás, Macron lemondása az előre hozott választásokkal elkerülhető lesz, kérdés, hogy a népszerűségi kuka alján gubbasztó elnök a távozásakor tud-e majd bármiféle örökségmorzsát felmutatni, vagy végképp kiírja magát a francia és nemzetközi politikából.  

Abból a nemzetközi politikából, amely láthatóan sokkal fontosabb volt neki, mint országának stabilitása. Macron egész elnöksége alatt Európa vezéralakjává igyekezett válni, az sem zavarta, hogy az évek folyamán önmagának is ellentmondó megoldásokkal próbálta Franciaországot Brüsszel és Berlin alternatívájaként beállítani. Ahogyan a Spectator újságírója fanyarul megjegyezte: Macront manapság ritkán látni Franciaországban. Ha az emberek látni akarják az elnöküket, be kell kapcsolniuk a tévét, és nézhetik, ahogy az ENSZ-ben prédikál, vagy egy jelentéktelen vezetőt ölel a világ valamelyik eldugott szegletében. 

Nehéz vitatkozni azzal a megállapítással, hogy Franciaország gazdasági, társadalmi és morális hanyatlása nagyrészt Macron regnálásának köszönhető. Az elnök ugyanakkor a körülmények kényszerítő ereje ellenére is hajthatatlan – meglepő lenne, ha lemondana végre, ablakot nyitva a friss levegő és országának feljebb kapaszkodása előtt. Ahhoz az kellene, hogy először értékelni és értelmezni tudja a saját ambícióin túlmutató, tágabb értelemben vett világát, ahol Macronon túl nem csak Macron létezik.  

Az új francia kormány bukásának egyik kulcsfigurája, Bruno Retailleau, egyébként elméletileg az elnök szövetségese, régi/új/bukott belügyminiszter tőle szokatlan kijelentésre ragadtatta magát. Mint mondta: „a makronizmus Emmanuel Macronnal véget ér, egyszerűen azért, mert a makronizmus se nem politikai mozgalom, se nem ideológia: lényegében egyetlen embert jelent”. Most már csak az van hátra, hogy az az egyetlen is felfogja ezt, és kövesse éppen aktuális kormányának példáját.  

*** 

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm álláspontjával.  

Kapcsolódó:  

 

Fotó: AI