A világ olajpiaca gyanakodva figyeli Kínát: a második negyedévben a globális készletfelhalmozás 90 százalékáért a keleti óriás felelt. Egyelőre csak találgatni lehet, miért csinálja ezt Peking – és hogy meddig folytatja.
Bár az elmúlt években a kereskedelmi akadályok a geopolitikai káoszváltozások függvényében egyre nagyobbak, az OPEC+ sikeresen igyekszik úgy sakkozni az olajkitermeléssel és -eladásokkal, hogy a piaci egyensúly megmaradjon. Az energiabiztonság mindenhol prioritást élvez, a globális konfliktusok és az energiapolitikák változása generálta olajkeresleti növekedés pedig természetes velejárója a folyamatnak, így az ellátás egyenletességére és a kitermelés mennyiségére konszenzusos hímes tojásként tekintenek úgy az exportőrök, mint a felvásárlók. Ennek köszönhető, hogy még a közel-keleti konfliktusok sem tudták megzavarni az ellátási rendszert annyira, hogy az komolyan mérhető piaci megrázkódtatást okozott volna. Azzal, hogy az OPEC+ szakaszosan, de egyre növekvő tempóban oldja fel saját, 2023-ban hozott kitermelési korlátozásait, egyfelől stabilizáló eszközzel válaszol az aktuálpolitikai változásokra (Trump nyomásgyakorlása az orosz olajat vásárló államokra aggodalomra adhat okot), másfelől folytatja a nemzetközi olajárak letörését.
Minden előrejelzés szerint az olajárak a kapacitás növekedésével párhuzamosan fognak zuhanni, amíg a hordónkénti 50 dolláros (vagy az alatti) szintet el nem érik. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) prognózisa szerint 2026-ban rekordnak számító, napi 3,3 millió hordó olajtöbblet várható. (Az Egyesült Államok aktuálisan és óvatosan 2,1 millió hordó/nap többletet jósolt az idei év második felében és 1,7 millió hordó/napnyit a következő évre.) A befektetési cégek szintén a bőség időszakát jósolják. A Macquarie befektetési bank az idei év utolsó negyedében és a jövő év első negyedében körülbelül 3 millió hordó/nap többletet prognosztizál, míg a Rystad tanácsadó cég a jövő évi napi 101 millió hordós csúcs mellett a többletet 2,2 millió hordó/napra várja. Ezen előrejelzések alapján a jövő évi olajtúlkínálat nagyobb lesz, mint 2020-ban, amikor a koronavírus-járvány tönkreverte a keresletet, az átlagos hordónkénti árak pedig 42 dollárt tettek ki.
A probléma az, hogy a túltermelés miatt elméletileg az árcsökkenési tendenciának már az idén mutatkoznia kellene, a Brent olaj ára azonban szinte stagnál, és hónapok óta továbbra is nagyjából a 70 dollár körüli tartományban, de inkább alatta mozog, vagyis a túlkínálatra még az előrejelzések szintjén sem mutatnak konkrét jelek. Pedig ott van, csak nem látszik. A titok nyitja a felhalmozásban rejlik, amit Kína annyira intenzíven emelt új szintre, hogy az egész piac kezdi némi aggodalommal figyelni az ázsiai nagyhatalom spájzolását – különösen azért, mert teljes bizonyossággal senki sem tudja, hogy pontosan miért is csinálja.
Felhalmozási rejtélyek
Bár Kína önellátási célkitűzései közismertek, valójában nagyon is függ a külvilágtól az energiahordozók tekintetében: az általa fogyasztott olaj 70, míg a földgáz 40 százalékát importálja. Peking már az 1980-as években felismerte, mit jelent a kitettség nemzetbiztonsági szempontból, ezért hosszú távú, napjainkig tartó stratégiát kezdett kidolgozni a függőség enyhítésére és semlegesítésére – vagyis annak érdekében, hogy hazai piaca meg tudja őrizni stabilitását a globális piac zavarai esetén. Ennek részeként a kétezres évek közepe óta végzi programszerűen a természeti erőforrások stratégia tartalékainak növelését: a felhalmozás pufferként használható ellátási zavarok vagy durvább áringadozás esetén, a kínai vezetésnek így lehetősége van befolyásolni a piacot annak érdekében, hogy elkerülje a negatív következményeket.
Kína felhalmozási stratégiája évtizedek óta ismert, a mostani nagymértékű olajfelvásárlás azonban olyan méreteket öltött, amely egyaránt zavarba hozta a piaci, a gazdasági és geopolitikai elemzőket. A jelenséget kezdetben többen félreértelmezték, és a megnövekedett fogyasztásnak tulajdonították, egészen addig, amíg a konkrét számok napvilágot nem láttak: a készletfelhalmozás a második negyedévben érte el csúcspontját, akkor már napi 900 ezer hordónyi olajat tett raktárba, s bár azóta lassított a tempón, a napi adag még mindig 500 ezer hordó körül van. Ez azt jelenti, hogy
Kína az idén több mint 150 millió hordó olajat vásárolt, nagyjából 10 milliárd dollár értékben, a globális készletfelhalmozás 90 százalékát birtokolva.
Ez megoldja a talányt, hogy hová tűnt a piacról a többlet, és miért nem zuhan az olaj ára a feleslegek miatt. Mellette azonban felbukkan egy újabb, annál aggasztóbb kérdés: miért gyűjti úgy az olajat Kína, mintha nem lenne holnap?
Javier Blas, a Bloomberg energiaszakértője szerint az ügyben csak azt tudjuk, hogy mit nem tudunk. Miután Kína semmit nem oszt meg a külvilággal energiastratégiai készleteit és konkrét politikáját illetően, vagyis ez esetben gyakorlatilag semmiben sem lehetünk biztosak. Tudjuk, hogy Kínának még óriási tárolókapacitások állnak rendelkezésére, azt azonban nem, hogy mennyit kíván belőle felhasználni, illetve meddig akarja folytatni a felvásárlást. A miért kérdésre pedig nem lehet megalapozott választ adni. Lehetséges indok több is van, ezek némelyike talán valószínűbb a többinél, a valóságot azonban vélhetően a megoldási alternatívák egyes elemeinek összessége fedi le.
A legegyszerűbb magyarázat a hegymászók „mert ott van” indoklására hasonlít, vagyis az olaj esetében azért kell ennyit vásárolni, mert sok van belőle és olcsó. Reálértéken, inflációs hatással kiigazítva a spotpiac olajára (West Texas Intermediate) nagyjából a húsz évvel ezelőtti szinten van, vagyis ha Kína valóban óriási tételeket akar venni, a lehető legjobb időszakban teszi azt. Segítségére van ebben hatalmas tárolói kapacitása: az elmúlt években újabb és újabb lerakati helyeket hozott létre, a becslések szerint annyit, hogy a hatalmas felvásárlás ellenére azoknak a fele még mindig üresen áll. Peking gondolt a támogató jogi háttérre is. Az idei év első napján lépett életbe az ország első energiatörvénye (majdnem húsz évbe telt, hogy a tervezéstől idáig jusson a folyamat), amelyet Peking az addig alapvetően terjengős ideológiai alátámasztás helyett a színtiszta pragmatizmusra alapozott. Ez a stratégia nagy hangsúlyt fektet az energiakereskedelmi korlátozó intézkedések és diszkriminatív döntések szigorú tilalmára (vagyis az importot a Nyugat által szankcionált országokból immár törvény is védi), ezen túl szigorú előírásokat fogalmaz meg a tárolókapacitásokkal kapcsolatban. A törvény gyakorlatilag kötelezővé teszi a stratégiai készletek tárolását úgy az állami, mint a magánvállalatok számára, vagyis a felhalmozási felelősséget immár a kereskedelmi és energiaszektor minden szegmensére kiterjeszti. Ez a kötelezettség mindenképpen szerepet játszhat az importolaj mennyiségében.
Szankciók árnyékában
A felhalmozás legprózaibb okai mögött felsejlenek az aktuális geopolitikai indíttatású indokok is. Az Egyesült Államok Biden elnök alatt felpörgetett, Trump alatt pedig vámok formájában csúcsra pörgetett szankciós politikája folyamatosan növeli a piaci kockázatokat és sebezhetőségeket. Hivatalosan a kínai olajimport mintegy 20 százaléka olyan országokból származik (Oroszország, Irán, de még Venezuela is), amelyek a nyugati tiltó rendelkezések mellett folytatják kereskedelmüket (nem hivatalosan a párhuzamos kereskedelem révén ennél jóval többet), ugyanakkor bizonytalan, hogy jelenlegi formájában meddig tudják folytatni azt. A felhalmozásra logikus válasz lenne az aggodalom a globális olajkereskedelem szándékos megzavarására tett kísérletektől.
Természetesen felbukkan a lehetséges forgatókönyvek között a lehető legrosszabb is. E szerint a felhalmozás mögött egy tajvani invázió szándéka húzódik. Ha ez bekövetkezne, a várható szankciós hullám a kínai energiakereskedelmet alapjaiban rázná meg, a nyugati hírszerzés ezért árgus szemekkel figyeli a háborús készülődésre utaló jeleket. Az energiahordozók felhalmozása kétségtelenül az, önmagában azonban még nem elegendő ahhoz, hogy bárki farkast kiáltson – hogy ez megtörténjen, párhuzamosan több, nagyobb volumenű változásnak kellene bekövetkeznie a kínai gazdaságpolitika valamennyi szegmensében. (A Tajvan melletti hadgyakorlatok például értelmezhetők háborús készülődésként, ám miután Peking ezeket évtizedek óta futószalagon gyártja, mára kis túlzással a mindennapok részévé vált.) Az importtevékenység szokatlan kilengései valóban árulkodók lehetnek, ahogyan a felhalmozás és az aránytalanul nagynak tűnő készletezés is.
Kína jelenlegi spájzkészlete 110 napi fogyasztást fedezne, a felhalmozás jelenlegi ütemét tartva ez jövőre már 140-180 napnyi készletet jelent.
Ennek ellenére pillanatnyilag a kínai készletfeltöltés inkább tűnik klasszikus hidegháborús felhalmozásnak, semmint háborús készülődésnek. Az olajhoz hasonló brutális vásárlási hullámot nem látni például a földgáz esetében, ahol alapvetően (szemben az ukrajnai háború kitörését megelőző időszakkal) a rövid távú megrendelések dominálnak az azonnali felhasználás érdekében – annak ellenére, hogy a nyomott árú orosz LNG-nek köszönhetően Peking képes kiaknázni a számára legelőnyösebb felvásárlási lehetőségeket. Ha Kína háborús felhalmozásra törekedne, annak ráadásul lenne egy igen látványos jele: drasztikusan megugrana a szénfogyasztás, hogy tartalékolja a gázt. Ennek azonban számottevő mértékben nem látni a jeleit.
Végül marad még egy indoklási lehetőség: a washingtoni szankciós politika. Az orosz befagyasztott vagyonnal kapcsolatos nyugati elkobzási kísérletek miatt Kína kevésbé bízik abban, hogy biztonságos az állami vagyonát amerikai kötvényekbe fektetni. A diverzifikációs folyamat (elsősorban az aranytartalékok óriási volumenű növelése) egyértelmű és látványos – ha pedig Kína inkább aranyba fektet be az amerikai alapok helyett, az olajfelhalmozás, amelynek az értéke tízmilliárd dollárokra rúg, éppúgy tekinthető biztonsági diverzifikációs eszköznek.
Lehetséges még egy „forgatókönyvön kívüli” vad magyarázat a felhalmozásra. Ez alapján Kína a felvásárlással mesterségesen és szándékosan tartja magasan az olajárakat. Miután az egész high-tech ipara a zöldátállásra épül, exportorientált gazdaságát pedig éppen az elektromos járművekkel készül még jobban felpörgetni, egyszerűen nem engedi, hogy az olcsóbb olaj a kínai EV-k előretörését és sikerét a belső égésűekkel szemben beárnyékolja. Vagyis inkább felhalmozza a számára így is alacsony árú globális pluszolajkészletet, magasabb szinten tartva ezzel a világpiaci árakat, hogy az elektromosok térnyerése zökkenőmentesen folytatódjék.
A nagy kérdés most az, hogy Kína folytatja-e a felhalmozást 2026-ban is. A piac mintha ezzel kalkulálna: az IEA prognózisa szerint a globális olajfogyasztás jövőre mindössze napi 700 ezer hordóval, 104,6 millióra fog nőni, ami a 2009 óta mért (a világjárvány időszakát leszámítva) a leglassabb keresletnövekedést jelentené. A termelés azonban napi 2,1 millió hordóval fog emelkedni, így eléri a rekordot jelentő 107,9 millió hordót, ami már magában hordozza egy túlkínálatos piac árborító veszélyeit. Ugyanakkor ha Kína hasonló mértékben folytatja a felvásárlást, az OPEC+ tartalékkapacitása egyensúlyban marad – az olajárakkal egyetemben. A kínai felhalmozás mértéke, valamint a fentebb vázolt lehetséges indokok arra engednek következtetni, hogy a tendencia folytatódik, Peking felvásárlási láza pedig nem csillapodik 2026-ban sem. Az viszont, hogy a piac ezzel már kalkulál is, azt jelzi, hogy a kínai energiapolitika már nem csupán a belső energiabiztonságot szolgálja, hanem közvetlen hatással van az ellátási egyensúlyra is.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Kreml
