A felszínen úgy tűnhet, az eurózóna meglepő ellenálló képességről tesz tanúbizonyságot. Hat hónappal a Trump-adminisztráció globális vámháborújának kezdete után Christine Lagarde, az Európai Központi Bank (EKB) elnöke szerint a sokk kisebb volt a vártnál, az infláció pedig ellenőrzés alatt áll.  

A befektetői bizalom olyannyira töretlen, hogy az euró négyéves csúcsra emelkedett – ez a kép azonban csalóka.  

A politikai kommunikáció azt hangsúlyozza, hogy a vámok hatása mérsékelt maradt, de éppen ez a „nem sokk” árazódott be egy erős euró formájában, amely mára az egyik legnagyobb fenyegetéssé vált a kontinens növekedésére nézve. 

A vihar csendje 

A probléma különösen Németországot és Franciaországot sújtja, amelyek együttesen az euróövezet GDP-jének a felét adják. Miközben a periféria országai, mint Spanyolország vagy Görögország stabilizálódtak, a magországok motorjai akadoznak. A német exportőröket fojtogatják a növekvő kereskedelmi korlátok, Franciaország pedig (nem kicsi) politikai és költségvetési bizonytalansággal küzd. A helyzetet súlyosbítja, hogy a valuták mára a politika kiterjesztett eszközeivé váltak. Az Egyesült Államok tudatosan törekszik a dollár gyengítésére, míg Peking a jüan alacsonyan tartásával pörgeti saját exportmotorját, gyakran Európa kárára. Ebben a geopolitikai viharban az erős euró nem egy biztonságos menedék, hanem egy drága pajzs lehet, amely sebezhetővé teszi az EU-t a kétfrontos kereskedelmi harcban. 

A dilemmát az EKB-n belül is felismerik. Luis de Guindos alelnök jelezte, hogy egy 1,20 dollár fölé erősödő euró „sokkal bonyolultabbá tenné” a helyzetet, míg a jegybank más döntéshozói – mint a litván Gediminas Šimkus vagy a főközgazdász Philip Lane – már egy megelőző jellegű, kockázatkezelési célú kamatvágás lehetőségét is felvetették. A feszültséget az a paradoxon mélyíti el, hogy Európa két legnagyobb kereskedelmi partnere – az USA és Kína, amelyek az uniós export-hozzáadottérték közel 30 százalékát adják – strukturálisan gyengülő keresletet mutat.  

Ez a kettős nyomás – a zsugorodó piacok és az erősödő valuta – az egész európai növekedési modellt megkérdőjelezi, miközben az EKB a saját mandátuma és a politikai elvárások között őrlődik. 

Az amerikai medve és a kínai sárkány diétája 

Az európai exportkilátásokat beárnyékoló viharfelhők két epicentrumból, Washingtonból és Pekingből erednek. A Bruegel intézet friss, részletes elemzése szerint ez a „kettős elmozdulás” – az Egyesült Államok visszavonulása a globális kereskedelem központi szerepéből és Kína merkantilista növekedési modelljének kifulladása – alapvető hatással lesz az európai gazdaságra.  

Először is az USA-ban a szabadkereskedelemmel szembeni szkepticizmus pártokon átívelő konszenzussá vált. A „Bidenomics” a kínai iparpolitika mintájára stratégiai vámokkal, diszkriminatív támogatásokkal és nagyszabású iparfejlesztési programokkal (mint a CHIPS Act és az Inflation Reduction Act) igyekezett újjáépíteni az amerikai feldolgozóipart, különösen a tiszta technológiák és a félvezetők terén. Ezt a stratégiát a második Trump-adminisztráció még tovább radikalizálta: a célzott vámok politikáját egy szinte minden kereskedelmi partner ellen irányuló átfogó vámrendszer váltotta fel. Bár a közgazdászok szerint a vámok hosszú távon az amerikai gazdaságnak is ártanak, a politikai szándék egyértelmű: 

az EU-nak arra kell berendezkednie, hogy a világ egyik legnagyobb piaca a jövőben egyre nehezebben lesz hozzáférhető. 

Eközben a másik póluson, Kínában a több évtizedes elképesztő ütemű bővülés motorja is lassulni látszik. A Rhodium Group független elemzői szerint a valós növekedés 2024-ben már jóval az ötszázalékos hivatalos adat alatt, mindössze 3 százalék körül lehetett. Ennél is fontosabbak a hosszú távú strukturális okok. A demográfiai trendek megfordultak: az ENSZ előrejelzése szerint a kínai munkaerő 2050-re közel 20 százalékkal fog csökkenni. A gazdaság lassan eléri az iparosodásának csúcsát, és a történelmi minták alapján a hangsúly a feldolgozóiparról a szolgáltatások felé fog eltolódni. Ráadásul a teljes tényezőtermelékenység növekedése, amely a további fejlődés kulcsa lenne, drámaian lelassult, részben a geopolitikai feszültségek által vezérelt, a technológiai függetlenséget célzó, de a forrásokat rosszul elosztó iparpolitikák miatt. Mindez együttesen azt jelenti, hogy Kína kereslete a globális – és így az európai – importtermékek, különösen a tőkejavak iránt a közeljövőben lassabb ütemben nő. 

A statisztika vigasztal, a térkép kijózanít 

Ez a két párhuzamos folyamat együttesen egy új globális kereskedelmi környezetet teremt, amely Európa számára nem csupán egy-egy piac elvesztését jelenti, hanem a globalizáció azon korszakának végét, amelyben a növekedést külső partnerekre lehetett alapozni.  

Ahogy Constanze Stelzenmüller politológus fogalmazott, Európa „a biztonságát kiszervezte az USA-nak, az exportvezérelt növekedését Kínának”.  

Most mindkét alappillér megrendülni látszik, ami az egész európai gazdasági modellt újragondolásra kényszeríti – a hatás azonban egyenetlen. Bár a makroadatok szintjén a kép elsőre kezelhetőnek tűnhet – a Bruegel modellszámításai szerint a Trump-vámok GDP-hatása EU-szinten egy viszonylag szűk, 0,6–1,1 százalékpontos sávban maradhat –, ez az aggregált adat félrevezető. Az „átlag-EU” talán átvészeli a vihart, de a veszteségek egy szűk körre koncentrálódnak. Az exportorientált ipari térségek – mint Észak-Olaszország gép- és textilipara, Dél-Németország, Magyarország és Szlovákia járműipara vagy az amerikai piactól nagymértékben függő ír és dán gyógyszeripar – sokkal jobban megérezhetik a két óriás „diétájának” következményeit. Ez utóbbi különösen aggasztó, mivel a gyógyszeripar az az ágazat, amely a leginkább egyoldalúan függ az amerikai piactól: az ágazat exportjának az aránya az USA-ba messze meghaladja az EU teljes kivitelének amerikai részesedését. 

A kínai kereslet változásaira való kitettség általánosságban alacsonyabb az EU-ban, de itt is vannak kiemelten sérülékeny területek. Svédországban a kohászat és a papíripar, valamint a gyógyszeripar miatt magas a kockázat. Németországban, Magyarországon és Szlovákiában a kitettséget egyértelműen a járműipar határozza meg, amely a legtöbb régióban a legfőbb hozzájáruló. Ezek nem elvont makrogazdasági kihívások, hanem konkrét munkahelyek és iparágak jövőjét fenyegetik Európa-szerte. A koncentrált kitettség miatt ezekben a térségekben a gazdasági sokkok sokkal erősebben jelentkezhetnek, mint azt az uniós átlagok alapvetően sugallnák. 

A közvetlen keresleti kockázatok mellett egy másik, legalább ennyire fontos tényező a Kínából érkező potenciális kereskedelemelterelés veszélye. Az eszkalálódó amerikai–kínai geopolitikai feszültségek közepette a kínai exportőrök az amerikai piacról kiszoruló termékeiket más piacokra, köztük az Európai Unióba irányíthatják át. Ez a jelenség komoly nyomás alá helyezheti az európai gyártókat, különösen azokban az ágazatokban, amelyek termékei nagy átfedést mutatnak az USA-ba irányuló kínai kivitellel. A Bruegel szerint ennek a kockázatnak messze a legnagyobb mértékben Németország van kitéve, főként az exportorientált ipari bázisának központi elemét képező járműipar miatt. Továbbá jelentős a kitettség Északnyugat-Franciaországban az élelmiszer- és a vegyipar, Lengyelországban az élelmiszer-, a fa- és a papíripar, valamint Olaszország egyes régióiban az élelmiszer- és a fémipar miatt. Ez a fenyegetés rávilágít arra, hogy Európa nem csupán a kereslet csökkenésével, hanem a kínálati oldali sokkokkal is szembenéz, amelyek tovább élezik a versenyt a hazai piacon. 

A frankfurti dilemma 

Ebben a feszült helyzetben minden szem az Európai Központi Bankra szegeződik, amely azonban kényes helyzetben van. A frankfurti döntéshozóknak hivatalosan nincs mandátumuk az árfolyamok célzására, a törvény szerint a legfőbb céljuk kizárólag az infláció kordában tartása. Hagyományosan azonban az erős euró pozitívumait hangsúlyozzák: féken tartja az inflációt és erősíti a valuta tartalékdeviza-státuszát. Valószínűleg nincs is kedvük ahhoz, hogy a Svájci Nemzeti Bank példáját kövessék, amely dollármilliárdos befektetésekkel próbálja gyengíteni a frankot, kiérdemelve ezzel a „valutamanipulátor” címkét. Azonban a nyomás egyre nő.  

Az elemzők arra számítanak, hogy az euró tovább fog erősödni, ám a növekedést fojtogató negatív hatásait egyre nehezebb lesz figyelmen kívül hagyni.  

A legkézenfekvőbb eszköz az EKB kezében a kamatlábak további csökkentése lenne. Míg a svájci ráta nullán áll, az eurózóna irányadó kamata 2 százalék, ami mozgásteret biztosít a lazításra. A „héják” természetesen az inflációs veszélyekre figyelmeztetnének, ám ezeket az aggodalmakat nehéz összeegyeztetni a valósággal: a kínai áruk beáramlása, a kiábrándító gazdasági adatok és maga az euró ereje dezinflációs hatású. Ahogy a litván jegybankelnök, Gediminas Šimkus rámutatott, a kereskedelmi megállapodások önmagukban nem változtattak érdemben a kilátásokon. A tétlenségnek komoly ára lehet, különösen a készpénzszűkében lévő népszerűtlen kormányok számára, amelyek képtelenek megvalósítani egy koherensebb és gyorsabban növekvő kontinens vízióját. 

A helyzetet rendkívülivé teszi, hogy Washington protekcionizmusban felülmúlja Brüsszelt, míg Peking versenyképességben Berlint. Lionel Laurent és Marcus Ashworth, a Bloomberg Opinion rovatvezetői szerint az EKB-nak fel kellene hagynia a túlzott óvatossággal, és ki kellene használnia a rendelkezésére álló mozgásteret a kamatcsökkentésre. A devizapiaci viharok átvészelése sovány vigasz lesz, ha közben az európai vállalatok továbbra is milliárdokat fektetnek be az Egyesült Államokban. Amíg az eurózóna összeszedi geopolitikai erejét, legalább a valutájának gyengébbnek kellene lennie, hogy levegőhöz juttassa a fuldokló exportőröket és esélyt adjon a gazdasági talpra állásnak.  

A döntés halogatása csak növeli a kockázatát annak, hogy az euró ereje nem a stabilitás, hanem a gazdasági fulladás eszközévé válik. 

Merre tovább, Európa? 

Miközben az EKB a rövid távú monetáris politikai dilemmáin rágódik, a valódi, hosszú távú megoldás stratégiai újratervezést igényel. Bár a csökkenő amerikai és kínai kereslet komoly kihívást jelent, fontos perspektívába helyezni a helyzetet.  

Bár ez a két partner adja az EU hozzáadottérték-exportjának közel 30 százalékát, a Bruegel elemzése arra is rámutat, hogy az uniós kivitel növekedését valójában sokkal nagyobb mértékben a többi piac kereslete hajtja.  

Az EU-nak ezért erőteljesebb politikai fókuszt kell helyeznie a kereskedelmének arra a 70 százalékára, amely a világ többi részével zajlik. A dinamikus adatok alátámasztják ezt: Kína és az USA mind a növekedési, mind a visszaesési években csak kisebb mértékben járult hozzá az EU exportjának teljesítményéhez, ami kiemeli az uniós exportpartnerek széles bázisát. Ez azt sugallja, hogy bár a két óriás piacáról érkező keresletcsökkenés kétségtelenül fájdalmas, nem feltétlenül eredményezi az uniós export drámai összeomlását. 

A jövő útja a diverzifikáció és a meglévő partnerségek elmélyítése. Az EU-nak már most is kiterjedt kereskedelmi megállapodási hálózata van, amely a Kínán és az USA-n kívüli partnerekkel folytatott kereskedelmének a 74 százalékát lefedi. A szakpolitikai prioritásnak ezen kapcsolatok elmélyítésének és a hálózat kibővítésének kell lennie az olyan kulcsfontosságú partnerekkel, mint a Mercosur vagy India. Ebben a törekvésben az exporthitel-ügynökségekhez hasonló gazdaságpolitikai eszközök is fontos szerepet játszhatnak az ellátási láncok további integrációjában. A legfontosabb azonban az, hogy az EU képes legyen a saját legnagyobb komparatív előnyére építeni egy egyre instabilabb világban. 

Miközben az amerikai kereskedelempolitika egyre kiszámíthatatlanabbá válik, egy stabil és szabályokon alapuló kereskedelmi rendszer felajánlása hatalmas vonzerőt jelenthet a világ többi országa számára. Az új ellátási láncok kiépítése egy évtizedig vagy még tovább is tarthat, ami a stabil politikai környezetet rendkívül erős versenyelőnnyé teszi.  

Az EU, mint szerződéseken alapuló szervezet, kulcsszerepet játszhat a szabályalapú kereskedelem megerősítésében a világ többi részén.  

Ahelyett, hogy Európa tehetetlenül sodródna a Washington és Peking közötti geopolitikai viharban, proaktívan kell alakítania a saját kereskedelmi jövőjét.  

A rövid távú valutapolitikai vitákon túl a hosszú távú stratégiai autonómia és a gazdasági ellenálló képesség kulcsa a „70 százalékban”, vagyis a világ többi, stabilitást és növekedést kínáló partnerében rejlik. Ez az a csendesebb, de megbízhatóbb út, amely kivezetheti Európát a jelenlegi viharból. 

(Források: Bloomberg; Bloomberg; Bloomberg; Bruegel; Financial Times; Reuters)

Kapcsolódó:

Címlapfotó: Dreamstime