A geopolitikai tevékenység kiszervezése (geopolitical outsourching) Washington új doktrínája, amelynek célja, hogy a konfliktus kezelését az Európai Unióra ruházza, miközben továbbra is a saját geopolitikai prioritásait érvényesíti. Washington tehát nem hagyja cserben Kijevet, a fegyverszállítások, a hírszerzés és a finanszírozás folytatódik, ám leginkább az EU-n keresztül. 

Az Egyesült Államok az eurázsiai kontinenst körülvevő partvidék (a peremvidék) ellenőrzését az EU-ra bízza, hogy az euroatlanti elképzelés szerint ellensúlyozza a kontinentális hatalmakat, főként Oroszországot. Ez a geopolitikai doktrína az amerikai Nicholas J. Spykman (1893–1943) elképzelésének öröksége, aki Halford John Mackinder (1861–1947) doktrínáját fogalmazta újra. 

Valójában ez az EU hármas vazallussá válását jelenti: geopolitikai, geostratégiai és energetikai szempontból, amivel illeszkedik az amerikai geopolitikai doktrínába. Európa egyre több amerikai fegyvert vásárol, hogy azokat továbbadja Kijevnek, valamint gázt és olajat importál. Donald Trump szeptemberben nem véletlenül hangsúlyozta, hogy Ukrajna az Európai Unió támogatásával képes visszahódítani a teljes területét.

Az Egyesült Államok így Oroszországot az EU ellenségévé teszi úgy, hogy a front ellátását az unió tagállamaira bízza a közös hadviselés fokozatos kiterjesztése érdekében. Az Európai Unió ezzel perifériává, az Oroszország és az USA közötti csatatér által dominált hátországgá válik.

Ebben a helyzetben a frontállam Ukrajna, amely az Egyesült Államok, sőt egyre inkább Európa pénzügyi és katonai erőforrásaival, az amerikai felszerelések megvásárlásának erősítésével, mintegy „helyettesként” háborúzik Oroszországgal.  

Ebből is látszik, hogy hatalmas félreértés övezi a stratégiai autonómia fogalmát. Valójában ugyanis Washington érdeke, hogy az EU-t csatasorba állítsa Oroszország ellen, átruházva rá az európai frontot, a stratégiai autonómia illúzióját keltve. Valójában azonban ezzel továbbra is megőrzi a geopolitikai prioritásait. Ilyen az ukrajnai konfliktus által széttagolt Európa és az Északi Áramlat 2 szabotálása azért, hogy meghiúsítson minden kontinentális megállapodást Breszttől Vlagyivosztokig. Így a belső céljaikra összpontosíthatnak, az indo-csendes-óceáni térségben Kína ellen fordulhatnak, taktikai kérdésekben pedig tárgyalhatnak Oroszországgal a NATO és az EU kárára. 

Az önkéntes koalíció európai tagállamai (Párizs, London, Berlin, Varsó), amelyek békefenntartó csapatokat akarnak küldeni Ukrajnába, az élen járnak Washington vazallusi szerepének betöltésében. Céljuk az amerikaiak taktikai helyettesítése (kiegészítő katonai egységekként), de az USA geopolitikai prioritásainak megfelelően a peremvidék ellenőrzése és kiterjesztése a feladatuk, amely Eurázsia fragmentálásának és bekerítésének az aleleme.

Mindez ellentétes az európai stratégiai autonómiával, mivel ezzel csak erősödik az EU tagállamainak geopolitikai alárendeltsége.

Az európaiaknak ugyanis nincs független geopolitikai doktrínájuk, ez pedig másodlagos szereplőkké teszi, illetve kizárja őket a Moszkvával folytatandó tárgyalásokból. A NATO bővítésének lehetetlensége és a multipolarizáció felgyorsulása elveti az amerikai unipoláris álmot, és bár az EU ebben a kontextusban megpróbált pozíciót szerezni, az alárendelt kormányok továbbra is az elavult angolszász geopolitikai doktrínákat követik, amelyek nem tudták megőrizni az egypólusú világot. Ezekre a kormányokra hárítja Washington a feladatot, így leplezi azt, hogy képtelen térdre kényszeríteni Oroszországot. 

Valójában a konfliktus fő tétje az új, többpólusú világrend, amely elismeri a befolyási övezeteket – ez már de facto meg is valósult Moszkva részéről, amely területeket csatolt vissza magához –, a NATO bővítése pedig immár lehetetlenné vált.

Az USA azonban mindezt megpróbálja eltitkolni, mivel egy a NATO bővítésének leállításáról szóló szerződés megtárgyalása azt jelentené, hogy ezt az új világrendet beépítenék a nemzetközi jogba, ezzel pedig elismernék Oroszország győzelmét és az Egyesült Államok–NATO–EU–Ukrajna-tengely vereségét.  

Ennek az alternatívája az, hogy a konfliktust fokozatosan átadják az EU-nak, miközben a Moszkva elleni közös harcot fenntartják a Kijevnek küldendő fegyverek eladásával. Amíg Washington nem ismeri el ezt az új térbeli és geopolitikai rendet, addig a konfliktus folytatódik. Bár Donald Trump a kijelentéseivel azt a látszatot keltette, hogy ő egy egyre semlegesebb szereplő, közvetett részvétele a konfliktusban továbbra is döntő jelentőségű. Ha azonban Oroszország megnyeri a háborút, a vereség felelősségét könnyen az EU tagállamaira hárítja.

A NATO-ba integrált EU-tagországok ragaszkodnak ahhoz az illúzióhoz, hogy az Egyesült Államok az első vonalban marad, annak ellenére, hogy Európa viseli a konfliktus kezelését és felelősségét. Ugyanakkor képtelenek lesznek megfordítani a helyzetet ebben a számukra vesztésre álló geopolitikai konfliktusban, ahogy arra is, hogy tanulságot vonjanak le egy valódi, stratégiai függetlenségen alapuló geopolitikai alternatíva kialakításához. 

Az EU tagállamainak a valódi stratégiai autonómiája független geopolitikai doktrínák kidolgozását, szövetségeik szuverén megválasztását, valamint saját ellenségeik kijelölését jelentené, nem pedig az Egyesült Államok Oroszország-, Kína- és Irán-ellenességének átvételét. Éppen ezért a geopolitikai függetlenség érdekében célszerű lenne egy Párizs–Berlin–Moszkva–Peking-tengely kiépítése, nem pedig Oroszország ellenséggé tétele Washington javára. 

Európa mellett mit jelent ez Magyarország számára? 

Az EU döntően amerikai prioritásokat követ, így képtelen önálló tárgyalófélként fellépni Oroszországgal vagy Kínával. Ha a konfliktus Oroszország győzelmével zárul, Washington a felelősséget Európára háríthatja. Az USA-tól vásárolt fegyverek révén az európai hadiipar fokozatosan háttérbe szorul, az ezzel kapcsolatos törekvések ellenére. Az orosz energia helyett a drágább amerikai LNG vásárlása pedig a versenyképesség romlását eredményezheti. 

Az oroszellenes politika megosztja az EU-tagállamokat, és növeli a polarizációt Nyugat (Berlin, Párizs, Brüsszel), valamint Kelet (Budapest, Pozsony, idővel Varsó, választás függvényében Prága) között. Így a regionális együttműködések szerepe erősödhet, ha Európa megosztott marad a nagystratégiai kérdésekben. 

Magyarország hagyományosan orosz energiát vásárol, és mivel az amerikai LNG és az alternatív források kevésbé stabilak, számunkra a csővezetékes gázszállítás a legkifizetődőbb. Bár drágább, a források gyarapítása (azeri, közel-keleti, Kínával közös projektek) hosszú távon mozgásteret adhat. Magyarország az összekötő ponti szerepet keresi Nyugat és Kelet között (orosz és kínai kapcsolatok fenntartása az EU-tagság mellett), és ez a stratégia sikeres lehet, ha az EU-n belül nő az elégedetlenség az amerikai alárendeltséggel szemben. 

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons