Emmanuel Macron újra kinevezte a néhány napja lemondott kormányfőt, hogy legalább a költségvetést átverje a parlamenten. Franciaország a politikai és pénzügyi szakadék szélén táncol, a miniszterek nélküli miniszterelnökre azonban valószínűleg újabb bukás vár.  

Franciaországban állandósult a politikai káosz. Macron elnök pénteken újra kinevezte Sébastien Lecornut miniszterelnöknek, mindössze négy nappal az után, hogy az lemondott – ráadásul úgy, hogy frissen összeállított kormánya összesen 12 órát élt meg. Az elnök lépése valahol érthető: a költségvetés elfogadásának (amibe az elmúlt hónapokban minden francia kormány belebukott) határideje nem tűri, hogy valaki elölről kezdje a folyamatot. Lecornu egyrészt már nyakig benne van a büdzsétervezetben, másrészt az egyetlen ember, aki az idő rövidsége miatt képes lehet kompromisszumos megoldásra jutni a parlamenti pártokkal (azokkal, amelyek pár napja őt is megbuktatták), harmadrészt hirtelen kormányalakítás nélkül, önmagában is benyújthatja a költségvetési javaslatot.  

Éppen ezen okok miatt a bukott kormányfő újbóli kinevezését pusztán a kényszer szülte: célja ideiglenesen sem a stabilitás megteremtése, hanem a káosz kordában tartása. (Macron döntése egyben annak beismerése is, hogy a köztársasági elnök saját centrista táborán belül sem talál már olyan, legalább részben hitelesnek mondható figurát, aki áthidalhatná a parlament hárompólusú szerkezetéből adódó bénultságot.) Lecornu kinevezése pusztán minimális időnyerésre jó, Macron csak abban bízik, hogy az új kormány legalább a költségvetési vitát túléli.  

Van miért pánikolni: a költségvetési deficit jelenleg 5 százalék fölött jár, az államadósság pedig meghaladja a GDP 115 százalékát. A hitelminősítők a politikai bénultság miatt egyre pesszimistábbak az ország kilátásait illetően, a kötvényhozamok már magasabb szinten mozognak, mint az elmúlt évtizedben bármikor. A francia jegybank is aggódik: becsléseik szerint  

a tartós politikai bizonytalanság akár 0,2 százalékponttal is csökkentheti az idei GDP-növekedést, ami egyébként is alig haladja meg az 1 százalékot.  

Ki is tört a vihar az újbóli kinevezés hírére. Az esetleges előre hozott választások abszolút favoritja, a Marine Le Pen-féle Nemzeti Összefogás vezetője, Jordan Bardella „a demokrácia szégyenének” nevezte Macron döntését, amivel az elnök „szembement a francia nép akaratával”. A baloldali ellenzék szintén élesen bírálta az elnök döntését, az elnököt pedig „egy önmagába záródó politikai rendszer szimbólumának” titulálta, amely képtelen meghallani a társadalmi elégedetlenség hangját.  

Az ellenzéki pártok már most közölték, hogy ammenyiben a régi-új miniszterelnök költségvetési javaslata továbbra sem közelít az elképzeléseikhez, azonnal újabb bizalmatlansági indítványt nyújtanak be. A jobboldal a kiadáscsökkentést követeli, a baloldal új szociális kiadásokat és a „szupergazdagokra” kivetett 2 százalékos vagyonadót sürgeti. (Utóbbi nem sokat lendítene a dolgokon, miután maximum 15 milliárd eurónyi összeg folyhatna be belőle, ellenben szinte bizonyosan tőkekimenekítést eredményezne.) A legérzékenyebb téma természetesen a nyugdíjak és a nyugdíjasok ügye. Macron 2023-as törvénye a nyugdíjkorhatár fokozatos emelését 62-ről 64 évre tűzte ki, ami országos tiltakozást váltott ki. Az eddigi próbálkozások a nyugdíjak szigorításának ügyében rendre zátonyra futottak. Michel Barnier (aki 2024-ben szintén néhány hónapig vezetett egy életképtelen francia kormányt) költségvetési javaslata például, amely a nyugdíjak inflációkövető kiigazításának hat hónapos felfüggesztését javasolta, ötletgazdájával együtt bukott meg.   

Macron és a vég 

A főszereplő tehát most az a Sébastien Lecornu, aki fél nappal a kormánya kinevezése után lemondott, majd Macron felkérte, hogy egyeztessen a pártokkal, hátha mégis át tudja csúsztatni a költségvetési tervezetet. Lecornu 48 órával később sejtelmesen azt közölte, hogy talán sikerül konszenzusos megoldást találni. Újságírói kérdésre kijelentette, hogy soha többé nem követné el azt a hibát, hogy ilyen körülmények között elfogadja a miniszterelnöki megbízást, rá egy napra azonban már kötelességének érezte, hogy mégis rábólintson Macron ajánlatára. Most szeptember 13-ig van ideje, hogy a talánból egy határozott igent kreáljon, különben saját bukásának gyorsasági rekordját fogja megdönteni. Mindezt úgy, hogy egy olyan helyzetben próbál lavírozni, ahol minden oldalról támadják: a piac a fiskális fegyelmet, a társadalom pedig a jóléti államot és a kiegyensúlyozott körülményeket követelné meg.  

A kialakult helyzet természetesen Macronra nézve jár a legpusztítóbb következményekkel. Ha az egyelőre kormány nélküli kormányfő képes lesz elfogadtatni a költségvetést, ideiglenesen megmentheti az elnöki rendszert attól, hogy összeomoljon. Nem ez tűnik a legvalószínűbbnek. A francia intézményrendszer nem szokott hozzá a konszenzusokhoz, a jelenlegi hárompólusú parlamenti forgatókönyvek pedig jól láthatóan ellehetetlenítik a hatékony kormányzást. Minden az időnyerésről szól,

Macron azonban már annyira átlátszóan játszik, hogy saját szövetségesei is hatalommentéssel vádolják.

Ha a parlament újra blokkolja a költségvetés elfogadását, az ismét a miniszterelnök bukását okozza majd, Macron előtt pedig csak két lehetőség marad: vagy kiírja az előre hozott választásokat, gyakorlatilag tálcán kínálva azt, amit mindenáron el akart kerülni, vagyis Le Penék hatalomra kerülését, vagy lemond.   

Franciaország elnöke valójában már nem hatalmat gyakorol, hanem a rendszer működésképtelenségét válságmenedzseli. Az elmúlt hónapokban minden lépésével egyre beljebb került a zsákutcába: egy újabb bukott kormány nemcsak az elnöki tekintély végét jelentené, de az Ötödik Köztársaság eddig ismert működési modelljének csődjét is előrevetítené. Franciaország a kormányozhatatlanság és a pénzügyi szakadék peremén egyensúlyoz, a legfőbb probléma szinte már nem is az, hogy ki fogja vezetni az országot, hanem hogy képes lesz-e rá egyáltalán valaki. A francia kabarét nézve a piac és a társadalom türelme egyaránt elfogyott, és mint minden erőltetetten elnyújtott előadásnál, eljött az a pillanat, amikor már senki sem nevet a nézőtéren. 

*** 

Kapcsolódó: 

Fotó: Dreamstime