Donald Trump újra beélesítette a kereskedelmi háború csodafegyverét: 100 százalékos vámmal és exporttilalmakkal fenyegeti Kínát, válaszul Peking ritkaföldfém-korlátozásaira. A piacok idegesek, a tőzsdék zuhantak, a vállalatok pánikolnak, ahogyan a chipipar újra a geopolitikai játszma túszává vált.

Donald Trump újabb vámháborús lépése ismét megpofozta a piacokat. Az amerikai elnök friss bejelentése szerint november 1-től további 100 százalékos vámot vetne ki a Kínából érkező termékekre, valamint exportkorlátozásokat vezetne be „gyakorlatilag minden kritikus szoftverre”. Ezzel párhuzamosan azt is kilátásba helyezte, hogy lemondja a Hszi Csin-pinggel tervezett csúcstalálkozót, amelyre az október végén esedékes Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés csúcstalálkozóján kerülne sor.

Trump haragját az váltotta ki, hogy Peking néhány napja ismét exportkorlátozásokat jelentett be a ritkaföldfémekre és az azok felhasználásával készült mágneses komponensekre, amelyek kulcsfontosságúak az autó-, a hadiipar és a chipgyártás számára. Az új kínai szabályok értelmében

a külföldi vállalatoknak engedélyt kell kérniük bármilyen, Kínából származó ritkaföldfém-tartalmú (akár 0,1 százalék esetén is) termék reexportjára

– ez a döntés azonban önmagában képes kritikus szinten meggyöngíteni vagy akár ki is végezni a nyugati technológiai ellátási láncokat. A pekingi lépés a Washington által korábban bevezetett Foreign Direct Product Rule kínai megfelelője: az USA ezt a szabályt használta arra, hogy külföldi gyártókat (például a tajvani TSMC-t vagy a dél-koreai Samsungot) az amerikai technológiát tartalmazó chipek exportkorlátozására kényszerítse Kína irányába. Most Peking kezdte el ugyanezt az elvet alkalmazni – csak éppen a ritkaföldfémeket használva kereskedelmi fegyverként.

Büntet a piac

A piacok reakciója azonnali és brutális volt. Trump bejelentésének napján az S&P 500 2,7, a Nasdaq 3,6 százalékot zuhant, a dollár 0,7 százalékot gyengült a főbb devizákkal szemben, az amerikai kétéves államkötvény hozama pedig háromhetes mélypontra süllyedt. A piac reakciója kísértetiesen emlékeztet az április 2-i, a globális kereskedelmi háború kirobbantó epizódjának mintázatára, amikor a dollár a várakozásokkal ellentétben szintén esett, miközben az arany ára felfelé kúszott. Most azonban van egy kellemetlen különbség, ami nem jó hír a valuta számára: a dollárral együtt a tőzsde is zuhanni kezdett.

Április 2-án mindenki a dollár erősödését várta: a vámok bejelentése utáni feltételezett inflációs nyomás az amerikai jegybank keményebb fellépését feltételezte, ami minden normális esetben a nemzeti (globális) valuta felértékelődését jelentette volna. Azonban valami egészen más történt. A dollár gyengült, ami egy dologra utalhatott:

a befektetők nem az inflációtól féltek mint a Trump-féle vámpolitika legnegatívabb hatásától, hanem a recesszió kockázatától,

vagyis az amerikai gazdaság akkor valószínűsíthető gyengülését árazták be. Ugyanez történt most is, még a mutatók is hasonló sávban mozogtak, mint a fél évvel ezelőtti káosz idején: a piac ismét úgy ítéli meg, hogy a kereskedelmi háború eszkalációja Washingtonnak sokkal jobban fog fájni, mint Pekingnek. A különbség azonban sokkal látványosabb, mint áprilisban. Amint arra Robin J. Brooks, a Brookings Institution vezető munkatársa villámelemzésében rámutat: a dollárt a befektetők menekülőeszközként használják, vagyis tőzsdei zuhanás esetén (márpedig az S&P 2,7 százalékos esése piros felkiáltójel) a dollárnak erősödnie kellene. Ehelyett esett, az arany viszont 1 százalékot drágult. Ez a mozgás erősebb, mint az április 2-án tapasztalt 0,7 százalékos aranyár-emelkedés, és arra utal, hogy a piac biztonsági tartalékként immár nem az amerikai devizát keresi, hanem az aranyba menekül. Ha hozzávesszük, hogy az S&P ezúttal nem segítette a dollárt, hanem együtt zuhant vele (szemben az áprilisi 0,7 százalékos emelkedéssel), az azt jelzi, hogy „a piac kezd úgy viselkedni, mintha az amerikai gazdaság a forrása lenne a globális bizonytalanságnak, nem pedig az ellenszere”. Azaz a vámháború ezúttal nem az USA erődemonstrációjaként, inkább gyengeségeként jelenik meg.

Ugyanaz, csak fordítva

Az amerikai kormányzat intézkedései, beleértve a chiptechnológiai termékek exportkorlátozását, illetve a kínai MI-fejlesztések elleni intézkedéseket, nem okoznak meglepetést, a globális ellátási láncok igyekeznek rugalmasan reagálni a hosszabb távú folyamatos konfliktusra. Kína azonban a globális piaci szinten is általa uralt nyersanyagexport korlátozásával olyan szintet lépett, ami garantált káoszhoz vezet. Amennyiben hosszabb távon visszafogja többek között a neodímium, a diszprózium és a terbium exportját – ezek nélkülözhetetlenek a chipgyártó rendszerekben, a rakétavezérlő elektronikákban és az elektromos járművekben –, azzal az egész nyugati technológiai infrastruktúrát veszélybe sodorhatja.

A kínai szabályozás valóban kemény: bármilyen export vagy reexport, amely akár nyomokban is tartalmaz kínai eredetű ritkaföldfémet, előzetes pekingi engedélyhez kötött.

Ez nemcsak a kínai gyártókat érinti, hanem minden külföldi céget, amely a globális beszállítói láncban részt vesz.

A szabály kiterjed a félvezetőgyártáshoz használt anyagokra, az optikai lézerekre, a precíziós mágnesekre és a chipgyártó berendezések kulcsalkatrészeire – vagyis a modern technológiai ipar minden apró részletére. Az iparági reakciók ennek megfelelően pánikszerűek. A holland ASML, a világ egyetlen vállalata, amely képes a legfejlettebb litográfiai gépek gyártására, máris hetekig tartó szállítási késéseket valószínűsít. Ezek a gépek nemcsak a tajvani TSMC, hanem az amerikai Intel és a dél-koreai Samsung csúcstechnológiás gyártósoraihoz is nélkülözhetetlenek. Az amerikai gyártók sem nyugodtabbak, és (komolyabb diverzifikációs lehetőségek hiányában) inkább kevesebb, mint több sikerrel vészforgatókönyveket gyártanak.

A félelem érthető: ha Peking korlátozza vagy tiltja az exportot, az ellátási lánc megszakad, és a chipgyártás akár heteken belül lebénulhat. A legriasztóbb a történetben mégis annak fel- és beismerése, hogy Pekingnek immár valódi, rendszerszintű befolyása van nemcsak az amerikai, hanem a globális technológiai cégekre, így egy egész iparágra is.

A félvezetőipar a történetének eddigi legnagyobb fenyegetésével néz szembe: a szankciók és ellenszankciók már nemcsak kereskedelmi, hanem szuverenitási fegyverek is, olyanok, amelyek azt is eldönthetik, hogy globálisan egyáltalán kinek lesz lehetősége gyártani. A kiújuló kereskedelmi háború így messze túlmutat a gazdasági rivalizáláson: valódi hidegháborús veszélyt rejt magában, amely a technológiai és nyersanyagfölényért folytatott globális hatalmi versenyt a blokkosodással nehezítheti.

***

Kapcsolódó:

Fotó: AI