A csúcson még egy nagy nemzet is követhet el nagy hibákat. Noah Smith írása azt vizsgálta, hogy Kína jelenlegi globális dominanciáját milyen tényezők veszélyeztethetik a közeljövőben. Ilyen lehet a demográfia, a gazdaság helyzete, de a legnagyobb probléma a belső hatalmi harc.
Néhány évvel ezelőtt még úgy gondolhattuk, hogy az USA és Kína küzdhet a globális hegemónia és elsőbbség megszerzéséért. Noah Smith szerint a küzdelem többé-kevésbé eldőlt, főleg Amerika viselkedése miatt. A Trump 2.0 alatt ugyanis sikerült elidegenítenie számos kulcsfontosságú szövetségesét, akire szüksége lett volna ahhoz, hogy versenyben maradhasson Kína piaci méreteivel és gyártási kapacitásaival. A vámok azonban megbénították Amerika amúgy is ingatag feldolgozóiparát, és csupán pár hónap kellett ahhoz, hogy az Egyesült Államok által vezetett demokratikus világ lemondjon arról, hogy szembeszálljon Kína felemelkedésével. Eközben az ázsiai nagyhatalom továbbra is szorongatja Trumpot a kereskedelmi tárgyalásokon.
Ezen alapértelmezés Kínát a világ legkiemelkedőbb hatalmává emeli. Noah Smith úgy gondolja, hogy a következő egy „kínai évszázad” lesz – bár nem egészen úgy fog kinézni, mint az amerikai, mivel az ázsiai ország egész másképp használja majd fel a hatalmát és a befolyását.
Persze semmi sem biztos, hiszen nem egy felemelkedő hatalom tékozolta el a kedvező pillanatot, ami megakasztotta a saját felemelkedését.
A 20. század elején négy ilyen is volt – az Egyesült Államok, Németország, Japán és Oroszország. Közülük csak az USA tudta kiaknázni a fejlődési potenciálját. Németország és Japán totális háborúkat vívott olyan ellenfelek koalíciói ellen, amelyeket képtelenek voltak legyőzni, míg Oroszország (később a Szovjetunió) egy diszfunkcionális politikai-gazdasági rendszert üzemeltetett, amíg lassan össze nem omlott.
Tehát nem zárható ki, hogy a következő három évtizedben Kína is botladozni fog, még egy USA vezette koalícióval való küzdelem nélkül is. Ennek persze az ázsiai nagyhatalom egyre riadtabb szomszédai mellett örülnének a Kínai Kommunista Párt kritikusai is. Bár ezt Noah Smith sem gondolja valószínűnek, mindenesetre végiggondolja a lehetséges buktatókat.
Demográfiai adatok
A Kínával nem szimpatizálók elsősorban a demográfiai folyamatokat tartják ilyen momentumnak, hiszen szerintük az ország gyors elöregedése és a lélekszám csökkenése „papírtigrissé” teszi Kínát.
Ebben lehet valami, de szinte minden fejlett nemzet súlyos demográfiai problémákkal küzd. Igaz, Kínának ez fokozott kihívást jelent, mivel a teljes termékenységi rátája 1,0-re esett. Ez a világ egyik legalacsonyabb értéke, rosszabb, mint Japáné, Európáé vagy az Egyesült Államoké. Ez azt jelenti, hogy a lakosság generációnkként megfeleződik.
Márpedig ez komoly gazdasági probléma, ami arra kényszeríti a fiatalokat, hogy egyre több nyugdíjast tartsanak el, ami valószínűleg csökkenti a termelékenység növekedését és elriasztja a belföldi beruházásokat.
A szerző nem hiszi, hogy a robotok megoldják ezt a problémát, hiszen Kínának is szüksége lesz emberekre, akik a robotok mellett dolgoznak. Azonban eltart egy ideig, mire ez a probléma súlyosabbá válik. Mivel Kínában is volt egy baby boom generáció, amelynek a második hulláma – a most 7 és 22 év közöttiek – a következő években támogatni fogja a kínai munkaerő növekedését.
Valójában a munkaképes korú lakosság tavaly e generációnak köszönhetően növekedett is, és várhatóan még két évig növekszik, mielőtt eléri a csúcspontját. Rövid távon az átlagéletkor kissé emelkedik, de ezt bőven ellensúlyozza az emelkedő iskolázottsági szint és az idősek hosszabb munkaviszonya.
Makroökonómia
A másik nagy probléma a makrogazdasági helyzet. Kína hatalmas ingatlanpiaci fellendülése három éve összeomlott, és az ország még mindig küzd ennek a következményekkel – a rossz adósságok tömegével, a pangó ingatlanszektorral, a tartós deflációval és az önfinanszírozásra képtelen helyi önkormányzatokkal.
Persze Kínában az ilyen jellegű problémákat általában állami mentőcsomagokkal oldják meg, azaz a kormány kölcsönt vesz fel vagy pénzt nyomtat, megvásárolja a rossz adósságokat. A költségvetés szenved, de a kormány megtisztítja a bankok és a vállalatok mérlegeit, így mindenki biztonságban érzi magát a hitelfelvétellel és -nyújtással kapcsolatban. Kínában a kormány már elkezdte kimenteni a bankokat és a helyi önkormányzatokat, illetve fontolgatja a nagy ingatlanfejlesztőkét is. Ha csak ez történne, akkor valószínűleg egy „elveszett évtized” helyett négyéves visszaesést kellene átélnie, hasonlót, mint amilyet Amerika a 2008-as válság után megtapasztalt.
De nem csak ez az egyetlen veszély. A kínai kormány megpróbálta fenntartani a növekedést ebben a nehéz időszakban is, és elrendelte a bankoknak, hogy újabb hatalmas hiteleket nyújtsanak, ezúttal a gyártóknak, követve azt a célt, hogy az ország a világ domináns high-tech gyártója legyen. Ha a támogatásokat és az ultraolcsó hitelek előnyeit beleszámítjuk, Kína iparpolitikai erőfeszítései kitehetik akár a GDP 4,4 százalékát.
Pedig ennek következményeiről beszámolhattak volna a japán fejlesztők is az 1970-es évekből, hiszen ha egy csomó különböző céget fizetsz ugyanazon dolgok gyártásáért, akkor azok egymás profitjával versenyezve tönkreteszik a saját létezésüket.
Ezt el is nevezték „involúciónak”, ami azt jelenti, hogy egyre intenzívebb verseny folyik mind kisebb nyereségért, miközben a résztvevők nem tudnak kiszállni. Kínában senkinek sincs igazán szüksége ennyi elektromos járműre, humanoid robotra és hasonlókra, illetve a világpiac azon része is telítődik, ahol ezek behozatalát nem blokkolják a vámok. Vagyis ez a modell nem támogatja a gyártókat abban, hogy olyan dolgokat állítsanak elő, amiket az emberek ténylegesen akarnak. Ráadásul Kína sokat hangoztatott tudományos előretörése ellenére az ottani K+F nagy része továbbra is vállalati szinten történik. Vagyis ha a cégeknek nincs profitjuk, akkor nem lesz módjuk új technológiába befektetni, még akkor sem, ha ez hosszú távon hasznos lenne.
Az involúció mikroökonómiai problémái mellett Smith megemlít két nagy makroökonómiai gondot is. Először is azt, hogy a túltermelés deflációt okoz. Kínában továbbra is csökkennek az árak, ami azt jelenti, hogy a vállalatok, a bankok és a helyi önkormányzatok kevésbé képesek visszafizetni az adósságaikat. Ezt nevezik adósságdeflációnak is, ami megnehezíti azaz ingatlanadósság kimentését.
Ráadásul az ország hatalmas mennyiségű, elsietve nyújtott ipari hitele további rossz adósságokat halmoz fel a rendszerben. Persze erre a kínaiak is rájöttek, és az ipari kölcsönök növekedése meredeken lassult, ennek ellenére Kína teljes GDP-arányos adósságrátája folyamatosan emelkedik.
Várhatóan sok olyan autógyártó, napelemes és robotikai cég fog csődbe menni, amelyeknek hitelt nyújtottak, ami újabb kölcsönhegyet hagy maga után az ingatlanpiaci válságból megmaradt hitelhegy mellé. És ezúttal nincs olyan ágazat, amelybe a kormányzat további kölcsönöket pumpálhatna, hogy fenntartsa a növekedést .
A kormány hasonlóan próbálja megfékezni a túlzott versenyt, mint Japán tette a 70-es években, azaz vélhetően rögzítik az árakat, hogy a vállalatok ne az árak csökkentésével versenyezzenek. Emellett a piacszabályozó szervek fokozzák a költségvizsgálatokat, az árfelügyeletet és a szabályszegőkkel szembeni intézkedéseket.
Ez némileg segíthet a deflációs problémán, a másik oldalon viszont súlyosbítja a tőkeelosztási gondokat. Ahelyett, hogy egyszerűen megszüntetné a csődbe jutott vállalatok támogatását, és hagyná, hogy a sikeresebbek felvásárolják őket, majd elbocsássák az alkalmazottaik felét (amit az iparpolitika elmélete szerint tenni kellene), egyszerűen hagyja, hogy egy csomó nem hatékony cég tovább működjön. Ez hosszú távon árthat a termelékenységnek, ahogy az Japánban is történt.
Persze a kínai vezetés nem engedheti meg, hogy a rossz cégei csődbe menjenek, és sokan elveszítsék az állásukat, hiszen az fokozná a nyugtalanságot. A munkaerőpiac már most is szenved, így a kormány nagyon érzékeny erre.
További nehézséget jelent, hogy Japánnal vagy Koreával ellentétben Kína egy nagyon nagy ország, erősen föderalizált kormányzati rendszerrel. Ez azt jelenti, hogy minden tartománynak megvannak a helyi bajnokvállalatai, azaz ha Peking hagyja, hogy egy csomó nem hatékony cég bezárjon, az egyes tartományokat sokkal jobban érintene. Ez növelheti a politikai instabilitást, ezért Kínának még nagyobb érdeke fűződik ahhoz, hogy egyes térségekben életben hagyjon „zombi” vállalatokat, mint Japánnak annak idején.
Az ország makrogazdasági nehézségei több évtizedig tartó problémákat okozhatnak a termelékenységben, hasonlóan Japánhoz. De ez nem jelentene összeomlást, vagy akár a csúcspontról való visszaesést. Amikor ugyanis Japánban az életszínvonal az amerikaihoz képesti 95 százalékról 61-re csökkent, az azt jelentette, hogy gazdaságilag is függő országgá vált. Kína lakosságának a száma azonban négyszer akkora, mint az Egyesült Államoké, így egy gazdasági lassulásnak sokkal nagyobb lenne a súlya, mint legnagyobb riválisa esetében. Noah Smith emlékeztet arra, hogy a Szovjetunió egykor Amerika egy főre jutó GDP-jének a 30 százalékával büszkélkedhetett. Ha a lakosságának a száma négyszer akkora lett volna, a gazdasága pedig 1,2-szer, akkor a hidegháború egészen másképp alakul.
Háború és belső ellentét
A háború és a belső viszályok általában megroppantják egy nagyhatalom erejét, lásd Németországot és Japánt. Franciaország az 1700-as és az 1800-as évek elején több térséget hódított meg, mint amennyit el tudott tartani, ahogy Spanyolország is az 1600-as években. A Tang-dinasztiát és a Mongol Birodalmat belső viszályok szakították szét, sőt Amerika jelenlegi hanyatlása is főként a belső megosztottságnak tudható be, ahogy annak idején Abraham Lincoln megjósolta.
Donald Trump megválasztásáig némileg hihető volt az a feltételezés, hogy Kína egy olyan katonai koalícióba ütközik, amelyet nem tud legyőzni. Hiszen a fő szövetségesei, Oroszország és Észak-Korea katonailag erősek, de gazdaságilag nem. Az USA, Európa, India, Japán és Dél-Korea együttesen talán képes lett volna megbuktatni Kína szövetségeseit, különösen akkor, ha az USA a gyors újraiparosítást, valamint India technológiai és gyártási kapacitásainak kiépítését célozta.
Most ezt Smith sokkal kevésbé tartja valószínűnek. Úgy tűnik, a Trump-adminisztráció eltökélt abban, hogy elidegenítse Európát, Indiát és Dél-Koreát, emellett nem erőltetné a keleti féltekén való részvételét, helyette a belső konfliktusokra (bevándorlás és a politikai ellenvélemények elnyomása) összpontosít. Ráadásul feláldozta az iparpolitikát az olyan vámok javára, amelyek ártanak a hazai iparnak.
Ez nem jelenti azt, hogy Kína képes lesz meghódítani a világot, de azt igen, hogy a világ többé nem lesz képes meghódítani Kínát.
Így a belső nézeteltérések jelentik Kína felemelkedésének fő veszélyét. Smith szerint Hszi Csin-pinget az idősödése miatt felerősödő, a politikai kompetenciája hiányával való elégedetlenség kemény fellépésre késztetheti. A kínai vezető 72 éves, vagyis lassan elkezdhet gondolkodni azon, hogy ki legyen az utódja. Egyelőre nem nevezett meg senkit, és mivel eltörölte a hivatalban eltöltött idő korlátozását, amíg az egészsége kitart, akár még két évtizedig is uralkodhat.
Hszi, lévén a háttérpolitika mestere, kétségtelenül gondol erre, és azt is biztosan tudja, hogy aki a halála után vezetné az országot, annak lehetnek olyan szándékai, hogy meggyengítse a hatalmát.
Más idősödő elnökökhöz hasonlóan egyre több időt kell töltenie az ilyen, hatalmát fenyegető kihívások elhárításával. Hiszen ha a vezetők fizikailag legyengülnek vagy mentálisan lassulnak, az fokozza a sebezhetőségüket, és megköveteli tőlük, hogy még könyörtelenebbek legyenek ahhoz, hogy továbbra is a helyükön maradjanak.
Ennek már vannak jelei, hiszen fokozódik a tisztogatás, különösen a hadseregben, és néhány olyan tábornokot is eltávolítottak, akiket ő nevezett ki. A The Economist adatai szerint a magas rangú tisztviselők elleni vizsgálatok megháromszorozódtak a világjárvány óta .
Noah Smith szerint hihetetlenül ostoba és önpusztító lenne Kína részéről, ha a relatív hatalmának és gazdagságának csúcspontján keveredne politikai belharcokba. De nem ez lenne az első alkalom, ahogy azt a Tang-dinasztia és a Mongol Birodalom példája is mutatja. Bizonyos értelemben Európa is így járt az első világháborúval hiszen ahelyett, hogy az európai birodalmak globális rendszerének irányításában való együttműködéssel kiterjesztették volna a dominanciájukat, egymás ellen fordultak.
Tehát ha bármi is ledöntheti Kínát a világ vezető nemzeteként betöltött pozíciójából a következő két-három évtizedben, az valószínűleg egy belső hatalmi harc lesz.
Jelen állás szerint ez elég valószínűtlennek tűnik, de megtörténhet. Ám ha mégsem, akkor számíthatunk arra, hogy még hosszú időn keresztül tarthat a „kínai évszázadt”.
Kapcsolódó:
