Papíron elegáns pénzügyi konstrukció, a gyakorlatban kockázatos szerencsejáték: Brüsszel 140 milliárdot ígér Kijevnek, miközben az euró stabilitását és az uniós polgárok pénzét teszi kockára.
A szankciós vagyonzárolás mind a központi banki, mind a magánvagyonok esetében a háború eleje óta sújtja Oroszországot. A G7-es országokban, az EU-ban és Ausztráliában befagyasztott 300 milliárd dolláros orosz jegybanki tartalék nagyjából kétharmada lehet zár alatt Belgiumban, az Euroclear nevű letétkezelőben. Volodimir Zelenszkij a háború kirobbanása után rögtön felszólította a Nyugatot, hogy az orosz központi banktól így leválasztott vagyont küldjék el kárpótlásul Ukrajnának. Brüsszel bólintott, és azóta is keresi (sikertelenül) a megoldást arra, miként használhatná fel az oroszok pénzét a háború táplálására (eleinte még újjáépítési összegekről beszéltek, az utóbbi időben már nyíltan kimondják, hogy a háború folytatása a cél, vagyis békés felhasználás helyett fegyverekre és az ukrán hadseregre költenék).
Csakhogy óriási különbség van egy szuverén állami vagyont tartalmazó csomag zárolása és aközött, hogy egy másik ország elkölti az abban található összeget. A precedens nélküli vagyonelkobzás beláthatatlan következményekkel járna a globális pénzügyi rendszerbe, a dollárba és az euróba vetett bizalomra egyaránt. Egy ilyen lépés ugyanis nemcsak a nyugati kormányokkal szemben indított megszámlálhatatlan per kockázatát hordozza magában, de azt is, hogy tönkreteszi a pénzügyi rendszerükbe vetett bizalmat. A vagyonbefagyasztás lényege éppen a nevében rejlik: ideiglenes jellegű. Célja, hogy rákényszerítsen egy adott államot a nemzetközi jog szerint elvárt cselekvésre – jelen esetben Oroszországot a háború befejezésére. A nemzetközi jog szerint az ilyen zárolások alapfeltétele, hogy az azt elrendelő állam (vagy közösség) meg is őrzi a vagyont, és abban az esetben, ha a követelései teljesülnek, visszaszolgáltatják azt. Ennek önkényes és erkölcsi alapokra helyezett felrúgása éppen olyan üzenetet közvetítene, mint amilyennel Oroszországot vádolják: a nemzetközi jog semmibe vételét.
Mindezzel az Európai Bizottság is tisztában van, ezért Donald Trump hivatalba lépéséig a problémát Ursula von der Leyen is csak görgette maga előtt. Az amerikai elnök azonban új módszerrel közelített az ukrajnai háborúhoz, és nyíltan kimondta: vége a segélyezésnek és az ingyenpénznek, az ukrán kérdés megoldása Európára tartozik, ha pedig Európa háborúzni akar Oroszországgal, abban az Egyesült Államok a fegyverkereskedelem kivételével nem fog részt venni.
Ukrajna lélegeztetőgépen tartásának feladata tehát az egyébként is gyengélkedő európai gazdaság nyakába szakadt.
Megoldás azonban nem kínálkozott: a tagállamok képtelenek biztosítani az ukrán állam napi működését és egyszerre finanszírozni annak háborús gépezetét. Így került újra előtérbe a kétségbeesett tervezgetés a zárolt orosz állami vagyonnal kapcsolatban. Ursula von der Leyen és (nem kis megdöbbenést okozva) Friedrich Merz kancellár végül bejelentette, hogy megtalálták a lehetséges megoldást: úgy venni el Moszkva pénzét, és úgy adni azt át Ukrajnának, hogy jogilag ne lehessen belekötni. (Németországban Moszkva pénzének egyébként mindössze a 0,07 százaléka hever mozdulatlanul.) Amit azonban kitaláltak, az nem más, mint az orosz rulett szélsőséges változata: ebben a játékban ugyanis előre lehet tudni, hogy az egyetlen töltény magába Európába fog fúródni, miközben Putyin szó szerint egyenesen a kasszához megy, hogy kikérje azt az összeget, ami már a játék elején is az övé volt, csak ideiglenesen mások használták.
Büntetlenül nem lehet
Az Európai Unió és a G7-ek eddig nem mertek hozzányúlni a zárolt orosz pénzeszközökhöz. Az Euroclearnél befektetett kötvények és állampapírok azonban a háború alatt lejártak, az újbóli befektetés a befagyasztás miatt lehetetlen volt, így az eszközök készpénzzé alakultak. Ezt pedig a belga értéktár rövid lejáratú kamatozással forgatja a piacon, amiből nagyjából 7 milliárd dolláros nyereséget könyvelhet el – ez az összeg „rendkívüli bevétel” címén az övé, nem Moszkváé. A belga kormány ennek a 25 százalékát – 2024-ben körülbelül 2 milliárd dollárt – szedte be, és (a brüsszeli akarattal kényszerkonszenzusban) Ukrajnába küldte. Tavaly májusban aztán az EU már arra kötelezte az Eurocleart, hogy a fennmaradó kamatbevételt is adja át az európai ukrán alapnak (egy már meglévő, G7-es, Ukrajnának részletekben küldendő 50 milliárd dolláros kölcsönt is finanszírozni kell belőle), ami érzékenyen érintette a belga kormányt, miután (az abszurd abszurdjaként) saját védelmiképesség-növelésének jelentős részét is az Euroclear nyereségének megadóztatásából fedezte.
Így, hogy Ukrajna már sem az állam működését, sem hadseregének fenntartását nem tudja magának biztosítani, Trump elnök pedig gyakorlatilag lefejezte az amerikai segélyezési rendszert, az ország finanszírozása megoldhatatlanná vált. Mindenki számára világos lett, hogy az Euroclear nyereségének az elvétele már nem oldja meg a problémát, így jött létre a most is súlyos viták övezte „jóvátételi kölcsön” első pillantásra zseniálisnak tűnő, valójában Európa pénzügyi helyzetét tovább romboló terv.
Hogyan működne a gyakorlatban? Az ötlet valójában egy technikai kiskapu, ami jogilag nem jelenti az orosz befagyasztott vagyon elkobzását, a valóságban mégis ez valósul meg.
Vagyis a végeredményt tekintve csupán egy átcímkézés tesz különbséget a vagyonelkobzás és a vagyon felhasználása között.
Az Európai Bizottság javaslata szerint az EU 140 milliárd eurós, 0 százalék kamatozású kölcsönt venne fel az Eurocleartől, amit a letétkezelő társaság az orosz, immár készpénzzé vált állományból fedezne. Cserébe adóslevelet adna, vagyis (a terv kitalálói szerint) az orosz vagyon még mindig létezne, csak éppen már az EU-s kormányok, pontosabban Brüsszel kezében lenne kölcsön formájában.
Az így megszerzett összeget az Európai Unió jóvátételi kölcsön fedőnéven továbbítaná Ukrajnának – hogy milyen részletekben és milyen felhasználási feltételekkel, az jelenleg még mindig heves vita tárgyát képezi. És ezen a ponton – ahol kiderül, hogy az egész terv egyetlen alá nem támasztott feltételezésre épül – válik érthetetlenné és értelmetlenné az egész konstrukció.
A tervet azért hívják jóvátételinek, mert kimondja: Ukrajnának csak és kizárólag akkor kell visszafizetnie a 140 milliárdos kölcsönt az EU-nak, ha Oroszország a háború után jóvátételt fizet Ukrajnának.
Ebben az esetben Ukrajna a jóvátételi összegből kifizeti a tartozását az EU-nak, az EU az így visszakapott pénzből rendezi a tartozását az Euroclear felé (beváltja az adóslevelet), az Euroclear pedig a pénzből vissza tudja adni Oroszországnak a zárolt állami vagyonát, ha feloldják a szankciókat.
Mindez három dolgot jelent. Az egyik, hogy amennyiben Oroszország soha nem fizet jóvátételt, Ukrajna soha nem fogja visszafizetni a kölcsönt, ami attól még létező hiány lesz az Euroclearnél. A másik, hogy az orosz állami vagyonból mindenképpen el fog tűnni 140 milliárd euró, miközben a terv kiötlői arra építenek, hogy
Oroszország a saját pénzéből befizeti a jóvátételi büntetést ahhoz, hogy aztán abból a pénzből visszakapja a már egyébként nem is létező állami vagyonát.
És végül a legsúlyosabb: az ukrán részről vissza nem térített hitelt mindenképpen vissza kell majd fizetni. Ezt pedig (és ezt Brüsszel minden valószínűség szerint már most is pontosan tudja) a kölcsönt felvevő tagállamok, vagyis végső soron az európai adófizetők állják majd az EU következő hosszú távú költségvetésének terhére. Mind a 140 milliárd eurót. Vagyis a hazárdjáték vesztese végül többszörösen is maga az EU lesz.
Lutriszolidaritás
Az orosz vagyon befagyasztása eleve megrengette a globális pénzügyi rendszerbe vetett bizalmat, egyben felgyorsította a dedollarizációs törekvéseket. Mindezt úgy, hogy az orosz jegybanki vagyon még csak zárolva volt, de nem nyúltak hozzá. Brüsszel most lapot húz a 19-re, mindent feltéve egy rizikótervre, és miután az eddig a hasonló ötleteket mereven elutasító Németország (Merz nagy port kavart írásával immár nyilvánosan) hirtelen Moszkva pénzfelhasználásának lelkes hívévé vált, a szerencsétlen ötlet megbuktatása azokon az országokon (szóvivőként elsősorban Magyarországon) múlik, amelyeknek maradt még annyi pragmatikus gondolkodása, hogy fel tudják hívni a figyelmet a terv nyilvánvaló csapdáira, amelyekbe az EU önként sétál bele.
A tervnek van egy másik, rejtett pénzügyi veszélye is, amely már a puszta felvetésével rontja Európa pénzügyi kilátásait. Mivel az egész ötlet jogilag és politikailag is rendkívül bizonytalan, a befektetők óvatosabbá válhatnak, és egyszerűen több pénzt, vagyis magasabb kamatot kérhetnek azért, ha Európának kölcsönt adnak. Ez a drágulás különösen akkor válhat érezhetővé, ha a piac a jogi viták és a politikai huzavona kockázatát tartósnak ítéli. Fontos látni, hogy az Európai Unió már eleve hatalmas összegeket von be a piacokról más programokra (például a helyreállítási alapra csak 2025-ben nagyjából 160 milliárd euró értékben). Ez az új, jogilag vitatható terv erre a meglévő adósságteherre pakol rá egy plusz politikai kockázatot. A kettő összhatása az, ami egy magasabb kockázati felárban csapódhat le, hiszen senki sem tudja, ki állná a számlát, ha Oroszország pereket nyerne – nem véletlen, hogy Belgium közös kockázatviselést követel. Így a végeredmény az, hogy a tagállamok – köztük Magyarország is – a jövőben drágábban vehetnek fel hitelt, ami szűkíti a gazdasági mozgásterüket.
Magyarország természetesen hallani sem akar a végletekig kockázatos ötletről, ezzel azonban nincs egyedül. Bár a többi tagállam a brüsszeli szigor hatására már alig mer nyilvánosan véleményt nyilvánítani, a másik főszereplő, Belgium sem lelkesedik a tervért. Nem csak arról van szó, hogy a belga kormány a már említett módon adóztatja az Euroclear nyereségét, azt saját védelmi kiadásainak finanszírozására használva fel (az összegek Brüsszelre ruházása így megfosztja ettől a bevételi forrástól). Sokkal nagyobb problémát jelent számára a várható következmények súlya: Oroszország többször világossá tette, hogy
minden lehetséges nemzetközi fórumon pert fog indítani az Euroclear ellen, ha az belemegy egy ilyen trükkbe.
A belgák legfőbb félelme az, hogy Oroszország jó eséllyel meg is nyerheti ezeket az eljárásokat, a súlyos jogi és pénzügyi következmények pedig őket fogják terhelni. A közvetlen következmények mellett ráadásul ott áll az a nyilvánvaló tény, hogy a globális dél államai villámgyorsan ki fogják menekíteni a vagyonukat Európából, Belgium pedig mint megbízható pénzügyi értékőr megszűnik létezni a külvilág számára. Bár Ursula von der Leyen szerint a kockázatot az Európai Unió (értsd: az európai adófizetők) együtt fogja viselni, erről eddig nem tudta száz százalékban meggyőzni Bart de Wever belga miniszterelnököt.
Az ötletet változatlanul hevesen ellenzi az Európai Központi Bank is, amely az euróba vetett bizalom (és maga az euró) azonnali gyengülését prognosztizálja a terv megvalósulása esetén. Christine Lagarde elnök az évek folyamán többször összetűzésbe került magával Von der Leyennel is, egyre kétségbeesettebben próbálva rámutatni, hogy az orosz zárolt vagyon elköltése drasztikusan visszavetné az euró mint globális tartalékvaluta szerepét. A végső választ Merz mondta ki egy vállrándítás kíséretében idézett írásában: „Nemcsak nemzetközi jogi problémákat kell figyelembe venni, hanem alapvető kérdéseket is az euró globális tartalékvalutaként betöltött szerepével kapcsolatban. De ez nem tarthat vissza minket”.
A hideg zuhany az EU-vezetők informális csúcstalálkozóján, Koppenhágában ömlött az Európai Bizottság nyakába október 1-jén. Miközben előzetesen mindenki azt várta, hogy a vétó lehetőségét elveszik majd Magyarországtól, nemhogy ilyen terv nem született, de a befagyasztott orosz vagyon ügyében sem történt előrelépés: a magyar kormány mellé (az említett okok miatt) betársult maga Belgium is, amelyet egyáltalán nem sikerült meggyőzni arról, hogy az ötlet működni fog anélkül, hogy az ország a legsúlyosabb bajba ne kerüljön miatta. (Az ingadozók meggyőzésére október 23-ig, a soron következő EU-csúcsig lesz ideje az Európai Bizottságnak.)
Hogy az egységet valahogyan prezentálja, Brüsszel (Németország, Franciaország és Olaszország vezetőit felhasználva) most lobbihadjáratot indított annak érdekében, hogy meggyőzze az Egyesült Államokat és Japánt, hogy tegyék pontosan ugyanazt, amit ő tervez az Euroclearrel. Azonban még egy gyors G7-pénzügyminiszteri csúcstalálkozó sem segített: a záróközlemény mindössze annyit említett, hogy az orosz zárolt eszközök valamilyen formában történő felhasználása az egyik lehetséges opció – ennél óvatosabban már nem is lehetett volna fogalmazni. Sajátosan trumpi humorral tehát az Egyesült Államok elnöke (az USA-ban kevesebb mint 5 milliárd dollárnyi orosz jegybanki vagyon hever jegelve) hajrát kiáltott az európaiaknak, a jelek szerint ő maga azonban nem követné a példájukat.
Önszabotázs
Az EU 140 milliárd eurós jóvátételi kölcsönének ötletét valójában a Trump-féle külpolitikai, segélymegvonó változás nyomában járó kétségbeesés szülte. Rendkívül innovatív tervnek szánták, amellyel formálisan nem sértik meg a nemzetközi jogot, mégis el tudják venni (a Kreml szerint ellopni) az orosz állam pénzét. A siker azonban több mint kétséges. A belga és EKB-s aggodalmak jogosak, a magyar vétó (amellyel nem tudnak mit kezdeni) valós fenyegetés, a várható következmények pedig különösen fájdalmasan érintenék a tagállamokat.
Az EU háborúpárti része pontosan arra készül, amiért háborúpártinak nevezik: a fegyverszállítmányokra szánt pénzt megszerezve felpörgetni és még évekig elhúzni a végtelen, de megnyerhetetlen konfliktust, immár a legveszélyesebb módon kockáztatva a tagállamok költségvetését, újabb tetemes adósságot varrva a nyakukba. Amit az európai vezetők erődemonstrációként akarnak tálalni, az nem más, mint egy újabb látványos önszabotázs. Gyakorlatilag biztos, hogy Oroszország nem fog semmiféle jóvátételt fizetni (főleg egy gyenge, a valamikori béketárgyaláson vesztes helyzetben lévő Ukrajnának), ellenben a szankciók feloldásakor követelni fogja a saját állami vagyonát – és miután az Euroclear nem tud, az európai adófizetők lesznek kénytelenek fizetni. Ezzel párhuzamosan az Európai Bizottság, Merz kancellár, Macron elnök és a többi vezető hathatós közreműködésével tovább gyengíti Európa egyébként is siralmas geopolitikai pozícióját, elriasztva a globális dél államait a pénzügyi befektetésektől, lendületet adva az alternatív pénzügyi rendszereknek, meggyengítve az eurót úgy globális, mint regionális szinten. Tekintve ráadásul, hogy az EU immár bevallottan ugyanúgy a nemzetközi jog rugalmas értelmezésére (kijátszására) törekszik, mint Moszkva, a „demokrácia kontra autokrácia” narratíva éppúgy hiteltelenné válik, mint az eddig még működő globális pénzügyi rendszerek.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Hannibal Hanschke
Belső fotó: Dreamstime
