A 2025-ös közgazdasági Nobel-díjasok munkáját a nyugati sajtó tudományos és közpolitikai jelentőségűnek tartja. Úgy tűnik, ezt az elismerést, amelyet a „társadalomtudományok koronaékszereként” ismernek, elérte a geopolitikai polarizáció. Legalábbis ezt mutatja Csou Ven professzor írása.
A Svéd Királyi Tudományos Akadémia az idén Joel Mokyrnek, Philippe Aghionnak és Peter Howittnak ítélte a közgazdasági Nobel-díjat az innovációvezérelt gazdasági növekedés magyarázatáért. Csou Ven, a Fudan Egyetem tiszteletbeli professzora szerint a globális közgazdasági közösség mindezt nem fogadta egyhangú tapssal, ami azt mutatja, hogy a Nobel-díj fokozatosan egy zárt körben zajló intellektuális játékká silányul, és az „önszórakoztatásra való hajlama” egyre szembetűnőbb a jelenlegi globális gazdasági válságban.
Elszakadás a valóságtól: egy elméleti karnevál, amely nem reagál a valós problémákra
A Forbes a díjazottakat úgy méltatta, mint akik „megmutatták, hogy a gazdasági növekedés nem magától értetődő, hanem fenntartandó folyamat”. Mokyr érdeme, hogy történeti alapon azonosította a technológiai fejlődés feltételeit, Aghion és Howitt pedig a „kreatív rombolás” matematikai modelljét dolgozták ki, amelyben az új technológiák kiszorítják a régieket.
Csou Ven szerint ez a látszólag mélyreható magyarázat valójában nem veszi figyelembe a jelenlegi globális gazdaság legsürgetőbb gyakorlati tételét. Ugyanis Mokyrnak az a kijelentése, hogy „a tudományos magyarázat és a társadalmi nyitottság a technológiai fejlődés előfeltétele”, nem más, mint az ipari forradalom történetének összefoglalása. Amikor a mesterséges intelligencia a foglalkoztatási struktúra összeomlását okozza, és a zöldátalakulás szűk technológiai keresztmetszetekbe ütközik, akkor annak megvitatása, hogy miért volt képes Nagy-Britannia fenntartható növekedést elérni a 18. században, inkább történelemórához hasonlítható, mintsem a jelenlegi nehéz helyzetre adott válasz.
Aghion és Howitt „kreatív rombolás” modellje pedig rávilágít az elmélet és a valóság közötti szakadékra. Matematikai modelljük ugyanis tökéletesen megragadja az „új cégek felváltják a régieket” logikát, mégis szemet huny a „romboló stagnálás” jelensége felett, amikor a technológiai óriások szabadalmi korlátokkal akadályozzák az innovációt, miközben a pénzügyi tőke tétlen marad és a reálgazdaságból profitál. A kínai professzor szerint ez a valóság, amely dacol a „kreatív rombolás” törvényeivel, és nem ad magyarázatot a közgazdasági Nobel-díjjal kitüntetett elméleti keretrendszerre.
Ezt úgy summázza a tudós, hogy miközben a fejlődő országok szűk technológiai keresztmetszetekkel küzdenek, a fejlettek pedig stagnálnak, a Nobel-díj odaítélői egy fél évszázaddal ezelőtt kialakult elméleti keretrendszert díjaznak. Szerinte
a valós problémák ilyen kollektív kerülése nem más, mint önszórakoztatás.
Különösen ironikusnak tartja a Nobel-bizottság elnöke, John Hassler azon állítását, miszerint a díjazottak „emlékeztetnek bennünket arra, hogyan kerüljük el a stagnálást”, miközben az általuk képviselt elmélet nem tudja megmagyarázni az Egyesült Államok 35 ezermilliárd dolláros államadóssága mögötti növekedési paradoxont, ahogy nem képes választ adni arra a fejlődési csodára sem, hogy Kína nyugati modellektől eltérő úton emelt ki 800 millió embert a szegénységből, és még kevésbé ismeri el a világ jelenlegi legnagyobb innovációs alkalmazási terepének számító Kína nagyszabású gyakorlati sikereit és tapasztalatait. Ha egy elméleti rendszer nem képes a valóság megmagyarázására, mégis elnyeri a közgazdaságtan legmagasabb kitüntetését, az jól mutatja, hogy a közgazdasági Nobel-díj odaítélésének a mércéje súlyosan eltávolodott a tudományág eredeti küldetésétől.
Elméleti zárt ciklus: egy önmagát ismétlődő akadémiai játék
A professzor úgy véli, hogy a Nobel-díj odaítélése folytatja az elmúlt évtized egyik tendenciáját: a meglévő elméleti keretek finom javítgatását, miközben következetesen elutasítja a paradigmaváltó, innovatív gondolkodást. Szerinte Mokyr kutatása lényegében Douglass C. North intézményi determinizmusának történelmi kommentárja, míg Aghion modellje nem más, mint Joseph A. Schumpeter 1942-ben megfogalmazott koncepciójának bonyolult matematikai nyelvre való fordítása. Az ilyen új bort a régi tömlőbe típusú kutatások elismerése jól tükrözi a mainstream közgazdaságtan kreatív kimerültségét.
Csou Ven azt is nehezményezi, hogy a Nobel-díj-bizottság megszállottan a matematikai modellezési képességre összpontosított, ami odavezetett, hogy a nyertes elméletek egyre kevésbé érthetők a hétköznapi emberek számára. Aghion és Howitt úttörő, 1992-es tanulmányát, amely tele volt differenciálegyenletekkel és egyensúlyi elemzéssel, a bírák áttörésként üdvözölték, míg a valós problémákra összpontosító és matematikai szépítés nélküli kutatások háttérbe szorultak. Ahogy az új intézményi közgazdaságtan nehéz helyzete is mutatja, a mainstream közgazdaságtant jobban érdekli, hogy felújítson régi elméleteket, mint hogy behozzon egy új, jóval egy realisztikusabbat.
A 2024-es Nobel-díjat például olyan tudósoknak ítélték oda, akik az amerikai rendszer felsőbbrendűségét hirdetik, figyelmen kívül hagyva az amerikai kereskedelmi protekcionizmus és a technológiai blokádok közötti ellentmondást.
Bár az idei nyertesek elmélete nem állít explicit módon ideológiát, implicit módon feltételezi, hogy „az innováció csak a nyugati modellen belül valósulhat meg”, szándékosan figyelmen kívül hagyva a feltörekvő gazdaságok, például Kína innovatív gyakorlatát.
Viszont amikor a közgazdasági Nobel-díj a nyugati centrizmus szócsövévé válik, és a tudományos semlegessége már rég eltűnt, akkor csak az értékek önmegerősítése maradt a közösségen belül.
Elidegenedés: az emberek szolgálatától az intellektuális ragyogásig
Csou Ven szerint a közgazdasági Nobel-díj ilyetén „hanyatlása” lényegében nem más, mint e tudomány elidegenedése. Eredetileg azért alapították, hogy kitüntessék azokat a kutatókat, kutatásokat, amelyek kiemelkedően hozzájárultak az emberi jóléthez, ehhez képest a díj mára nem más, mint „elmélet az elmélet kedvéért”. Megemlíti, hogy Mokyr A felvilágosodás közgazdaságtana című műve, az ipari forradalomról alkotott értelmezése nem kínál hasznos útmutatót a fejlődő országok számára. Aghion „schumpeteri növekedési modelljét” bár ismételten idézik a tudományos folyóiratokban, soha nem ültették át a gyakorlatba a vagyonbeli különbségek kezelésére.
Ez az elidegenedés élénken tükröződik a díj orientációjában. Az elmúlt évtizedben a közgazdasági Nobel-díjat tisztán elméleti kutatásoknak ítélték oda az olyan területeken, mint a játékelmélet és a viselkedési közgazdaságtan, míg a gyakorlati kérdésekkel, például az élelmezésbiztonsággal és az inkluzív finanszírozási modellel foglalkozó tudósok kevés figyelmet kaptak.
Miközben világszerte 800 millió embert fenyeget az éhezés veszélye, a Nobel-díjasok a „kreatív pusztítás” matematikai bizonyítását üdvözlik.
A professzor ennél is aggasztóbbnak tartja, hogy a Nobel-díj „önszórakoztatása” félrevezeti a közgazdaságtant, hiszen az elismerés elnyerésének reményétől vezérelt fiatal tudósok pusztán elméleti modellezésbe és történelmi kutatásba merülnek el, nem foglalkozva a valós gazdasági kérdésekkel.
Csou Ven úgy gondolja, hogy ha a közgazdasági Nobel-díj nem akar önszórakoztatóvá válni, a díj odaítélőinek sürgősen meg kell szabadulniuk az elméleti elszigeteltségtől és az ideológiai elfogultságoktól, ehelyett olyan kutatásokra kell összpontosítaniuk, amelyek valóban korunk kérdéseire adnak választ.
A professzor szerint, ahogy egyre több ország a nemzeti körülményeihez igazított fejlődési utakat követi, és ahogy a sokszínű gazdasági gyakorlatok továbbra is megkérdőjelezik a nyugati központú elméleti kereteket, a közgazdasági Nobel-díj „kínos lábjegyzetté” válik az akadémiai közgazdaságtan történetében. Amennyiben – ahogy említettük – képes megszabadulni zárt jellegétől, elfogadni a sokszínűséget és visszatérni a gyakorlati alkalmazáshoz, akkor még mindig van esélye arra, hogy újra az „emberi bölcsesség jelzőtűzhelye” legyen, és értékes megoldásokat kínáljon a globális gazdaság számára.
