Miközben Peking exportkorlátozásokkal fenyegeti Washingtont, az exportőrei vért izzadnak, hogy nyereségesek maradjanak. A kínai gazdaság nem legyőzhetetlen – csak túl nagy ahhoz, hogy gyorsan meg lehessen sebezni.
Kína a napokban újabb exportkorlátozásokat vezetett be a ritkaföldfémekre és más, stratégiai fontosságú nyersanyagokra, amelyek nélkül a globális (így az amerikai) technológiai és hadiipar a legkomolyabb termelési nehézségekkel számolhat. Cserébe Trump elnök 100 százalékos vámokkal fenyegette meg Pekinget, amelyek november 1-jén lépnek életbe, hacsak Kína addig meg nem gondolja magát, és nem lazít a szigoron. A felszínen mindez magabiztos geopolitikai manővernek tűnik, amely a kínai gazdasági fölény demonstrálására szolgál. Az általánosan elfogadott narratíva az elemzők körében (beleértve a nyugatiakat is) az, hogy Kína önellátási törekvései és kiterjedt diverzifikációs rendszere révén képes ellensúlyozni az amerikai piac kiesését azzal, hogy más piacokra irányítja át az exportját. Szeptemberben 27 százalékkal kevesebb árut szállított az Egyesült Államokba, mint egy évvel korábban, ám az összesített exportja 8,3 százalékkal nőtt, elérve az idei csúcsot, a 328,6 milliárd dollárt. A kínai export átirányítása tehát igen látványos: miközben az amerikai piac visszaesett, az Európai Unióba és más térségekbe irányuló kivitel 14-15 százalékkal emelkedett. A Világbank 2025-re 4,8 százalékos kínai növekedést prognosztizál, míg az amerikai előrejelzést 1,4 százalékra vágta vissza.
Ezek a számok a felszínen máris győzelmet mutatnak: Kína látszólag átvészeli a vámháborút, az exportrendszere pedig ellenállónak tűnik.
Első és második pillantásra is úgy tűnik, hogy Peking jól kalkulál. Globális hegemóniája a kritikusásvány-export területén olyan kereskedelmi fegyvert ad a kezébe, amellyel már megnyert egy csatát az Egyesült Államok ellen a kereskedelmi háborúban. A mostanit azonban éppen ő kezdte a drasztikus exportkorlátozások bevezetésével. (Az új szabályok szerint a külföldi vállalatoknak engedélyt kell kérniük bármilyen Kínából származó, akár 0,1 százalék ritkaföldfém-tartalmú termék reexportjára, vagyis Peking éppen azt a törvényt kezdte el alkalmazni, amit az Egyesült Államok is használ ellene, amikor külföldi gyártókat kényszerít exporttilalomra Kína felé.
Felmerül a kérdés, hogy miért nyitott Peking új fejezetet a háborúban, éppen néhány héttel a várva várt elnöki csúcstalálkozó előtt. A felszínes (de sok igazságot tartalmazó) válasz természetesen az, hogy nyomást gyakorol a tárgyalások előtt az Egyesült Államokra, hogy az haladéktalanul csökkentse a Kínára kivetett vámok mértékét, máskülönben az ellencsapással megbénítja az amerikai csúcstechnológiás iparágakat. A magyarázat érthető, Peking valóban ezt akarja elérni, a mögöttes okok és a sietség azonban több elemző szerint máshol keresendő – olyannyira máshol, hogy az az egész játszma képét megváltoztatja.
A sarokba szorított vadállat
Miközben mindenki a kínai gazdasági fölényről beszél, a számok inkább egy olyan egyensúlyi helyzetet tükröznek, amely bármikor összeomolhat. Kína továbbra is képes globális hatást gyakorolni, de a mozgástere beszűkült: a lépései ennek megfelelően most nem támadó, inkább védekező jellegűnek tekinthetők, ha úgy tetszik, a sarokba szorított állat dühös, de félelem táplálta támadásának. Robin J. Brooks, a Brookings Institution vezető közgazdásza szerint ez a lépés inkább taktikai kényszerreakció, semmint stratégiai megfontolás.
A kínai gazdaság szerkezeti problémája abban rejlik, hogy a növekedés feltételei továbbra is túlzottan exportorientáltak, miközben a belső fogyasztás változatlanul gyenge, a pénzügyi rendszer pedig a túltermelésből fakadó kockázatokat viseli. A vámháború nem omlasztotta össze a rendszert, de felfedte annak sebezhetőségeit. Az exportkorlátozások – különösen a ritkaföldfémek esetében – ebben a kontextusban inkább politikai eszközök, mint gazdasági fegyverek, a céljuk pedig nem az amerikai technológiai fölény megtörése, hanem az alkupozíció erősítése egy egyre kedvezőtlenebb gazdasági környezetben. Brooks szerint a kínai sebezhetetlenség mítosza mögött az exportstruktúra torzulása miatt a rendszer valójában repedezik.
Peking nemrégiben tette közzé a szeptemberi kereskedelmi adatokat. Az ábrán azt látjuk, hogyan Kína Egyesült Államokba irányuló exportjának a csökkenését lényegében teljesen ellensúlyozza a világ többi részétt célzó kivitel növekedése. A diagram kiegyensúlyozottnak tűnik: 27 százalék mínusz az Egyesült Államok felé, 15 százalékos plusz a világ többi piacára, az utóbbi ráadásul csak nő és nő. Egy ilyen volumenű átirányítás – mondja többek között Brooks – csak abban az esetben lehetséges, ha Kína exportőrei jelentős árengedményekkel értékesítenek, hogy keresletet generáljanak az olyan áruk iránt, amelyek korábban az Egyesült Államokba kerültek. Más szavakkal: az európai piac például csak úgy tud importnövelést végrehajtani olyan termékekkel kapcsolatban, amelyekre túlzottan nagy szüksége nincs, ha azokat nyomott áron tudja megvásárolni, alapvetően reexport vagy felhalmozás céljából. Nem ritka az „átrakodás” sem – vagyis az áruk harmadik országokon keresztül jutnak végül mégis az Egyesült Államokba, de sokkal magasabb szállítási költségek mellett. A különbözetek árát azonban a kínai exportőrök viselik, a haszonkulcsok csökkennek, ami azt jelenti, hogy a kínai gazdaságot (éppen exportorientáltsága miatt) minden nappal egyre nagyobb veszély fenyegeti a vámháború közepette. Ez lehet a magyarázat a ritkaföldfémekkel kapcsolatos kereskedelmi háború közelmúltbeli gyors és látszólag értelmetlen eszkalációjának. A kínai exportágazatot ért csapás egyszerűen túl nagy lett, ami szükségessé teszi a tétek emelését az amerikai vámok csökkentése érdekében.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Dreamstime
