Az amerikai hadiipari termelés abból indult ki, hogy a hadseregnek rövid, precíziós és high-tech háborúkat kell megvívnia. A jelenleg zajló globális konfliktusok azonban éppen az ellenkezőjét bizonyítják: mindennél nagyobb szükség lenne a hagyományos fegyverzetre. Amiből még a kevesebbnél is kevesebb van raktáron. 

Az Egyesült Államok évtizedek óta egy olyan védelmi modellt épít, amely a jövő (vagyis a jelen) háborúját zömében high-tech dimenzióban képzeli el. Ennek megfelelően lassult le a hagyományos fegyverzet és lövedékek gyártása, és pörgött fel a technológiai startupok termelése. A probléma az, hogy a jelenlegi háborúk (ukrajnai, közel-keleti konfliktus) dinamikája és jellege nem engedik meg, hogy pusztán a csúcstechnológiás prémiumtermékek döntsenek bennük. A valóság immár sokadjára cáfol rá a Pentagon értékelési rendszerére. Elég, ha csak rápillantunk az ukrán „kívánságlistákra”, amelyeket Zelenszkij a háború kitörése óta küldözget a Fehér Háznak: tüzérségi lövedék, rakéták, légvédelmi eszközök rakéták ellen, újabb tüzérségi lövedékek, újabb rakéták és így tovább.  

Amikor azonban Trump Tomahawk rakéták Ukrajnába küldésével igyekszik riogatni Oroszországot, a Kremlben valószínűleg elmosolyodnak. A rettegett nagy hatótávolságúakból az Egyesült Államok

évente mintegy 200-at képes legyártani, a teljes készlete globálisan pedig kevesebb mint 4 ezer darabból áll.

Már az is nagy fejtörést okozott a Pentagonnak, amikor a Vörös-tengeren a húszik ellen elhasználtak néhány százat belőlük. (A kilövésükre szolgáló szárazföldi platformokat ráadásul egy kézen meg lehet számolni.) 

Vagy ott vannak a NATO-kompatibilis, 155 mm-es tüzérségi lövedékek, amelyekből az Egyesült Államok hadiipara havonta 40 ezret tud legyártani. Ez ugyan 178 százalékos növekedés a háború előtti időszakhoz képest, de még mindig meg sem közelíti a valós igényeket – optimális esetben Ukrajna egy hét alatt lőne ki ennyit. A Pentagon célja a százezer lövedék havonta, de ezt is csak óvatosan, és csak valamikor jövő év közepére merte ígérni.  

A legendás, az ukrajnai háborúban szintén csodafegyverként beharangozott Patriot rakéták gyártási ritmusa is beszédes. Jelenleg nagyjából évi 740 darabot tudnak készíteni belőle, amit 2027-re igyekeznek felhúzni 1100-ra. Első pillantásra ez nem is tűnik kevésnek, de amikor Izraelben 11 nap alatt a 3–5 millió dolláros rakétákból egyszerre 800 milliónyit használtak fel (a teljes rendszerek külön kategóriába tartoznak, azok ára 1 milliárd dollár), akkor azonnal látható a valós igény és a gyártási kapacitás közötti ordító különbség. A készletek megcsapolása ráadásul nem pusztán logisztikai, hanem nemzetbiztonsági probléma is: amit az Egyesült Államok Ukrajnának vagy Izraelnek elküldött, annak a helye jó darabig üresen tátong. Többek között ezért rendelte el Trump a teljes, globális amerikai fegyverkészlet átvizsgálását és a túlzott szállítások leállítását – ezért (is) állították le a Kijevnek szánt segélyezést.  

Ahogyan a Foreign Policy Research Institute (FPRI) kutatója megjegyzi: van némi irónia abban, hogy a világ technológiailag legfejlettebb hadserege olyan alapvető problémával küzd, mint a megfelelő mennyiségű lövedék és rakéta előállítása. Márpedig az Egyesült Államok épp ebben a helyzetben van: az ország, amely a precíziós és technológiai fölény révén forradalmasította a hadviselést, felfedezte, hogy a modern háborúk továbbra is egy ősi elven alapulnak: az a fél nyer, amelyiknek több lőszere van. 

 

A techkultusz bosszúja 

A gyártási filozófia a hidegháború befejezése után kezdett megváltozni, az Egyesült Államok kuvaiti és iraki hadviselése óta pedig fénysebességgel alakult át. Tombolni kezdett a techkultusz, amely a hadviselés forradalmát ígérte a csúcstechnológiás és precíziós rendszerek alkalmazásával. A logikája egyszerű és hatásos volt: több ezer „buta” bomba helyett elég egy maréknyi okosfegyvert legyártani, a győzelem pedig már tálalva is van.  

A gondolat erénye egyben a legnagyobb buktatója is: a Pentagon abból indult ki, hogy a jövőbeli ellenfelek elfogadják az Egyesült Államok rövid háborúkra tett tétjeit, másrészt behódolnak majd a technológiai fölény előtt. Ennek ma az ellenkezőjét látjuk: hosszú, felőrlő háborúkat, amelyekben az éveken át tartó lőszerkészletek dominálnak a precíziós csapásokra képes technológia helyett. És itt jött a képbe annak a gyártási struktúrának az alapvető hibája, amit a rövid, csúcstechnológiás stratégiákhoz igazítottak: a hadiipari szereplők (alkalmazkodva a Pentagon megrendeléseihez) a magas haszonkulcsú, kis mennyiségű rendszerek előállítása felé fordultak, drasztikusan csökkentve a hagyományos fegyverek és lövedékek gyártását. Az ukrajnai háború kirobbanása után ráadásul nyilvánvalóvá vált: a rendszer annyira elöregedett, hogy az ellátási láncok elsorvadása és a hosszú távú szerződések hiánya mellett a hagyományos háborús gyártáshoz értő szakképzett munkaerő is eltűnt a piacról. 

 

A problémát súlyosbítja, hogy az Egyesült Államok a két globális konfliktusban (közel-keleti és ukrajnai) aktívan, fizikai jelenléttel nem is vállalt szerepet, a segítségnyújtása gyakorlatilag a hagyományos fegyverek küldésében merült ki. Raktárainak gyorsan fogyó (és nehezen pótolható) készlete azonban aggodalommal töltötte el a Pentagont, ahol egyre gyakrabban merült fel a kérdés: mi történik, ha Kína valóban megindul Tajvan ellen, Washingtonnak pedig muszáj lenne beavatkoznia egy újabb óriási háborúba?  

Két évvel ezelőtt a Center for Strategic and International Studies (CSIS) kiadott egy jelentést, amelyben több tucat forgatókönyvvel szimulált egy kínai inváziót Tajvan ellen, majd az abból kirobbanó USA–Kína-háború első heteit. Az eredmény kiábrándító volt: a háborús stratégia az Egyesült Államok lőszerhiánya miatt gyakorlatilag egy hónapnál rövidebb idő alatt megbukna, de egyes esetekben, például a nagy hatótávolságú precíziós rakéták tekintetében, ez mindössze egy hétig tartana. A szimulációkban – amelyben katonai és civil szakértők irányították a hadműveleteket – minden egyes verzió esetén az USA több mint 5 ezer ilyen rakétát lőtt ki kínai célpontokra három hét alatt – hogy aztán rájöjjön, nincs mivel tovább tüzelni. Ugyanez vonatkozott minden olyan lőszerre, amely nélkülözhetetlen lenne egy hasonló háborús konfliktusban. A hadihajók elleni támadórakéták esetében még rosszabb volt a helyzet: azt a készletét az Egyesült Államok az összes szimulációs verzióban egyetlen hét alatt használta el. Egy 2024-ben készült kongresszusi jelentés nem sokat változtatott e helyzet értékelésén.   

A felismerés végül megmozdította a gyártási zsákutcába jutott lomha védelmi gépezetet. A kongresszus 6 milliárd dollárt hagyott jóvá a lövedékgyártás bővítésére és a gyárak korszerűsítésére, míg a Pentagon 742 milliót fektet a mobil tüzérségi rakétarendszerek gyártásának növelésére. Hogy időben vagy későn, az a jövő zenéje. A lőszergyártás kapacitásbővítésének átfutási ideje általában több év. Ennek pedig elsősorban még mindig a hosszú távú szerződések hiánya a fő oka: a vállalatok egyszerűen vonakodnak attól, hogy hatalmas összegeket fektessenek be fejlesztési célokból, miközben nem látják garantáltnak, hogy a majdani megrendelésekből elegendő profitot tudnak szerezni. 

Paradigmaváltás és alkalmazkodás 

A probléma lényege, hogy Amerika a védelmi iparát azokra a háborúkra tervezte, amelyeket meg akart vívni, nem pedig azokra, amelyekkel most szembesül. Veszélyes megközelítés ez az olyan konfliktusok esetén, ahol a cél a másik erőinek lassú felmorzsolása, nem pedig a gyors győzelem. Az FPRI elemzése szerint a megoldás immár nem alapulhat kizárólag a megemelt rendelésszámon és a kibővített finanszírozáson: helyette a katonai felkészültség alapfogalmát kell újragondolni, majd egyensúlyt teremteni a techkultusz és a jelen valósága között. Elméleti síkon ez annyit tesz, mint elfogadni, hogy az évtizedek óta magát makacsul tartó fegyverkezési elmélet tele van hibával, gyakorlatilag pedig annyit, hogy a technológiai termelés mellett az ellátási láncok diverzifikációjával át kell térni a hagyományos fegyverek és lövedékek felpörgetett gyártására és felhalmozására.  

Az ukrajnai és közel-keleti háború rámutatnak: a technológiai fölény múlandó, különösen egy olyan konfliktusban, ahol a készletek kiapadása a lehető legrövidebb időn belül háborút eldöntő mozzanattá válhatnak. Az Egyesült Államoknak paradigmaváltásra lesz szüksége ahhoz, hogy a fegyveripara ki tudja elégíteni az általa félreértelmezett modern háborúk mennyiségi igényeit. A régi lett az új új. 

*** 

Kapcsolódó: 

 

Fotó: Dreamstime