A kiszivárgott védelmi stratégia szerint Washington a saját határainak és a nyugati féltekének a védelmét helyezi előtérbe, háttérbe szorítva a Kínával folytatott globális rivalizálást és az eddig kiemelten kezelt Európa-politikát. A fordulat radikálisan írhatja át a NATO jövőjét és a globális szövetségi rendszerek egészét.
A Pentagon új Nemzetvédelmi Stratégiájának tervezete a sajtónak nyilatkozó minisztériumi képviselők szerint éles fordulatot jelez: a dokumentum az amerikai határok, a belső biztonság és a nyugati félteke védelmét helyezi előtérbe a Kína és Oroszország elleni globális rivalizálással szemben. Ez a hangsúlyeltolódás nemcsak az elmúlt két évtized külpolitikai konszenzusát kérdőjelezi meg, hanem Trump eddigi retorikáját is, amelyben Pekinget Amerika első számú stratégiai fenyegetéseként állította be. A változás már nem csupán papíron rajzolódik ki: az amerikai hadsereg egyre inkább belpolitikai és regionális szerepeket vállal, a Nemzeti Gárda utcai bevetéseitől a Karib-térség katonai ellenőrzésén át egészen a mexikói határ fegyveres őrizetéig – miközben a külvilág felé azt az üzenetet közvetíti, hogy Washington hajlandó leépíteni globális katonai kötelezettségeit.
Ez a stratégiai fordulat radikálisan átrajzolhatja az Egyesült Államok és szövetségesei közötti erőviszonyokat. Európában már most nő az aggodalom, hogy a kontinens amerikai katonai jelenléte megfogyatkozik, és a biztonsági segélyprogramok – amelyek eddig az amerikai fegyveripart is táplálták – elapadnak. A NATO így kénytelen szembenézni a saját sebezhetőségével, miközben Washington a biztonság exportőréből fokozatosan a saját határainak őrévé válik.
Stratégiai átrendeződés
Bár a tervezet az elnök és a hadügyminiszter akaratának megfelelően még módosulhat, mire végleges formájában aláírják, az aktuálisan zajló, az amerikai hadsereg részvételét magában foglaló események a kiszivárgott információkat támasztják alá. A Nemzeti Gárda bevetése a nagyvárosi bűnözés ellen, a drogkereskedelem elleni akciók során a Karib-térségbe vezényelt hadihajók és vadászgépek vagy a déli határ illegális migrációt akadályozó védelmi struktúrájának szó szerint ipari méretűvé növelése valóban azt jelzi, hogy az Egyesült Államok a saját tágabb területét tekinti védelmi prioritásnak. Ezzel párhuzamosan lazítani fog európai NATO-s partnerségén, Kína pedig megszűnik elsődleges biztonsági kihívás lenni Washington számára.
A készülő stratégia Elbridge Colby, a Pentagon védelmi stratégiai ügyekért felelős helyettes államtitkárának nevéhez fűződik. Ő volt Trump első ciklusában a Kína-ellenes amerikai biztonságpolitika legelkötelezettebb szószólója, most azonban – az elnöki utasításnak megfelelően – a külföldi kötelezettségvállalások lazítása mellett érvel. A stratégiával párhuzamosan Colby az, aki globálisan felméri az amerikai csapatok elhelyezkedését, majd javaslatot tesz arra, honnan hová lehetne irányítani azokat, de ő a felelős az amerikai légvédelmi rendszerek felméréséért és esetleges átcsoportosításáért is. Vagyis míg gőzerővel dolgozik egy elméleti biztonságpolitikai dokumentumon, azzal párhuzamosan a gyakorlati kivitelezést is előkészíti két másik javaslattal.
Érthető, hogy az Egyesült Államok szövetségesei pánikba estek a tervezet miatt: az ugyanis egyenlő lenne az amerikai katonai létszám- és fegyverzetcsökkentéssel Európában, nem beszélve azokról a katonai segélyprogramokról (általuk évente a Pentagon több százmillió dollárt biztosított Lettországnak, Litvániának és Észtországnak a védelmi és katonai infrastruktúrájuk kiépítésére), amelyek szűkítését és leállítását máris bejelentették, komoly biztonsági problémákat okozva az Európai Unió keleti határvidékén.
A belső ellenség
Az Egyesült Államok jelenlegi nemzetvédelmi stratégiája ideiglenes jellegű. Ez önmagában még nem meglepő, Pete Hegseth hadügyminiszter el is mondta a szenátus költségvetési bizottsága előtt, hogy a Biden-féle dokumentumot annak „elhibázott prioritásai miatt” a hatalomátvételt követően sürgősen hatályon kívül helyezték, az azt helyettesítő ideiglenes stratégia pedig már a szó szerinti nemzeti biztonságot helyezi előtérbe – hátrébb rangsorolva Kínát.
Utóbbi esetében több elemző arra mutatott rá, hogy bár a Pentagon szerint Kína mint biztonságpolitikai kockázat a második helyre került, a költségvetésből a hadügyminisztérium egy cent csökkentést sem kért a csendes-óceáni térség biztosításából. Ez igaz, ugyanakkor a tárca által javasolt költségvetés a speciális programokat (például a Golden Dome) leszámítva 831,5 milliárd dollár, ami megegyezik a jelenlegi pénzügyi évre engedélyezett összeggel – vagyis az inflációt is figyelembe vevő reálértéken még kevesebb is.
Az új stratégia az információk szerint Oroszországgal és Európával csupán marginálisan foglalkozik (a kormányzat nyomást gyakorol Európára a tagállamok védelmi büdzséjének felduzzasztására), a Pentagon így külön forrás igénybevétele nélkül tudja átcsoportosítani az erőket máshová – ez a hely pedig a jelek szerint maga az amerikai kontinens lesz. Ezzel
az Egyesült Államok védelmi politikájában új korszak kezdődik, amely a haza védelmének radikálisan új értelmezésére épül.
Februárban még csak a déli határra vezényelt csapatok számát növelte a kormányzat, áprilisban azonban már egy teljes militarizált határövezet létrehozására került sor. A mexikói határon szolgálatot teljesítő katonák létszáma ezzel néhány hónap alatt 2 ezerről 10 ezer főre emelkedett, ami példátlan részvételt jelent egy alapvetően belbiztonsági műveletben. Ezt kiegészítve az elnök több államból irányított át Nemzeti Gárda-egységeket más területekre, megkerülve a helyi kormányzók jogkörét, akik ezt alkotmányellenes beavatkozásnak tartják. Ebben az esetben már súlyos jogi és etikai problémák is felmerültek a kritikusok részéről, mondván: a hadsereg mentalitása, eszközei és jogi keretei alkalmatlanok a belbiztonsági és rendvédelmi feladatokra. A Nemzeti Gárda alapvetően állami fennhatóság alatt áll, és általában természeti katasztrófák vagy rendkívüli helyzetek kezelésére hívják be – nem pedig politikai célokból. A szövetségi kormány csak kivételes esetben vonhatja ellenőrzése alá, például ha lázadás vagy háborús támadás fenyegeti az országot. (Kaliforniában és Oregonban bírói döntések akadályozták meg, hogy az elnök átcsoportosítsa más államokból a Gárdát.) Kritikusai szerint Trump lényegében a Nemzeti Gárdát a rendfenntartás ürügyén gyakorlatilag belpolitikai fegyverként használja, amivel egyszerre üzen a republikánus tábor keményvonalasainak és provokálja a demokrata vezetésű államokat. A határátlépések a civil és a katonai szféra között a honvédelem új értelmezését jelentik: túl azon, hogy átformálják az Egyesült Államok globális katonai kötelezettségeinek prioritásait, belülről alakítják a társadalmat – egyelőre bizonytalan végeredménnyel.
A „belső ellenség” elleni harchoz szükséges erőforrások azonban eltörpülnek majd amellett, amikor Trump (már nem csak figyelmeztető lövéseket leadva) elindítja az amerikai modern kori történelem jól ismert hadműveleteit, a drogháborúnak is mondott politikai és esetlegesen katonai offenzívát, célkeresztjét pedig teljesen betölti az amerikai kontinens képe.
Drog vagy olaj?
„Geopolitikai kérdésekben egyre inkább a nyersanyagokhoz és az ipari kapacitásokhoz való hozzáférés áll mind a döntéseink, mind a prioritásként kezelt területek középpontjában” – mondta Marco Rubio külügyminiszter júniusban, Trump Latin-Amerikával kapcsolatos politikája pedig pontosan ezt tükrözi. Washingtonnak vélhetően valójában nem a drogkereskedelem felszámolása, hanem a térség erőforrásaihoz – mindenekelőtt az olajhoz, a rézhez és a lítiumhoz –, valamint piacaihoz való amerikai hozzáférés a célja, a drogháború retorikáját alapvetően fedősztoriként alkalmazva. (Az elnök egy bizalmas, a kongresszusnak küldött közleményben kijelentette, hogy az Egyesült Államok hivatalos „fegyveres konfliktusban” áll a drogkartellekkel.) Az ötlet nem új: a drogháborús imperializmus néven is emlegetett hatalmi törekvések a Nixon-kormányzat alatt kezdődtek az 1970-es években, és az Egyesült Államok latin-amerikai beavatkozásainak kiemelt fegyverei lettek. Az eszközt, amely a drogtermelés és -csempészet elleni küzdelem apropóján rejtett és teljesen nyílt beavatkozási kísérleteket tett lehetővé, Reagan és G. W. Bush is szívesen alkalmazta (Panamában Manuel Noriega kiiktatása kifejezetten ehhez köthető), majd jött Bill Clinton Kolumbia-terve, amelynek során Washington katonai támogatást kezdett nyújtani a dél-amerikai ország kormányának (hivatalosan a kábítószer elleni küzdelemhez, valójában a baloldali gerillák és forradalmárok fegyveres csapatai ellen) és Bush mexikói segítségnyújtása 2007-ben, ami a kartellek elleni küzdelmet az amerikai befektetések biztonsága miatt gyorsította fel.
Trump kormánya újraélesztette ezt a hagyományt. Röviddel hivatalba lépése után a drogkartelleket terrorszervezetnek nyilvánította, nemzeti vészhelyzetet hirdetett, majd katonai műveleteket indított a Karib-térségben, köztük légitámadásokat venezuelai célpontok ellen. Bár az akciókat kábítószer-ellenes lépéseknek tüntetik fel, számos jel arra utal, hogy a valódi motiváció a venezuelai olajhoz való hozzáférés.
A Fehér Ház többször nyíltan beszélt arról, hogy Venezuela a világ legnagyobb olajkészleteivel rendelkezik, és hogy ez stratégiai prioritás az Egyesült Államok számára.
Bár elméletileg Trump terrorszervezetek (drogkartellek) tagjait iktatta ki a motorcsónakok elleni célzott katonai támadásokkal, Venezuela gyakorlatilag gyilkossággal vádolja az amerikai kormányzatot. A drogháborúk már-már történelmi hagyományait figyelembe véve nehéz nem arra következtetni, hogy Washington agresszív politikája Latin-Amerikában valóban nem a drogról, hanem valamilyen magasabb cél eléréséről szól – az új amerikai kormány esetében következetesen az energiaforrásokról, valamint a dél-amerikai piaci és befektetési kapuk kényszerített szélesre nyitásáról.
Ha az amerikai nemzetbiztonsági stratégia a nyugati féltekét helyezi előtérbe, annak Latin-Amerikára nézve több egymással összefüggő következménye lehet. A legnyilvánvalóbb változás a biztonsági szegmensben érződik majd: Washington a drogkartellek, a migráció és a szervezett bűnözés elleni fellépésben (vagy azt felhasználva) még aktívabb szerepet fog vállalni. Ugyanakkor a beavatkozások könnyen a nemzeti szuverenitás elleni támadásnak tűnhetnek, főleg azokban az országokban, ahol a lakosság már eleve bizalmatlan az Egyesült Államokkal szemben. Megjegyzendő: míg saját földrajzi területén Trump inkább nem ingerelné Kínát, itt annál inkább megteszi. Többször kifejezésre juttatta, hogy nem nézi jó szemmel sem Peking gazdasági térhódítását a kontinensen, sem azt, hogy a dél-amerikai államok ilyen sebességgel közelednek Kínához.
Peking az elmúlt két évtizedben Latin-Amerika egyik legnagyobb befektetőjévé vált, különösen az energia- és infrastrukturális projektekben. Ha Washington a stratégiáját nyíltan arra építi, hogy a nyugati féltekén korlátozza a kínai térnyerést, akkor Latin-Amerika országai válaszút elé kerülnek. Vagy az Egyesült Államok érdekeinek megfelelően viselkednek, ami rövid távon pénzügyi és biztonsági előnyöket jelenthet, de korlátozza a mozgásterüket, vagy fenntartják a kínai kapcsolatokat, amivel viszont Washington további agresszív beavatkozását kockáztatják.
Vagyis az amerikai kontinensen mindennél hamarabb kialakulhat egy hidegháborús helyzet, amely során a régió országai a nagyhatalmi versengés csatatereivé válnak.
Gazdasági szinten az új stratégia a kereskedelmi és beruházási kapcsolatok átrendeződését is hozhatja. Az Egyesült Államok várhatóan arra törekszik majd, hogy latin-amerikai partnerei kevésbé függjenek a kínai piactól, és inkább az észak-amerikai ellátási láncokba integrálódjanak. Ez bizonyos országoknak – például Mexikónak vagy az egyébként már agyonvámolt Brazíliának – lehetőséget adhat az iparuk fejlesztésére, másoknak viszont, amelyek eddig főként kínai hitelekkel és beruházásokkal boldogultak, hatalmas nehézségeket okozhat. Összességében Latin-Amerika geopolitikai jelentősége mindenképp felértékelődik, ha Washington valóban a kontinensre helyezi stratégiai fókuszát. Ez nagyobb figyelmet és erőforrásokat hozhat a térségbe, de azzal a kockázattal is jár, hogy a régió újra az amerikai biztonsági és gazdasági stratégiáknak teljes egészében alárendelt terepévé válik.
Nyugtalanító jelek
Ha az Egyesült Államok szakít a „világ csendőre” szereppel, és egy olyan nemzetbiztonsági stratégiát választ, amely konkrét földrajzi határokkal körülírható befolyási zónát alakít ki a nyugati féltekén, az alapjaiban változtatja meg a globális geopolitikai egyensúlyt. Kína és Oroszország ebben a helyzetben már tárgyalópartnerként, nem pedig csak ellenfélként jelenne meg. Egy új, Jaltához hasonló kvázi világfelosztási megállapodás lehetősége merülne fel, ahol minden nagyhatalom a maga térségéért vállal felelősséget: az Egyesült Államok a nyugati féltekéért, Kína Kelet- és Délkelet-Ázsiáért, Oroszország pedig az eurázsiai peremvidékért.
Ezáltal egy multipoláris, befolyási övezetekre épülő rend alakulna ki, amely a hidegháború logikáját idézné – de nem ideológiai alapon, sokkal inkább a gazdasági és biztonsági prioritások mentén.
Ez a modell azonban Latin-Amerikát szinte teljesen kiszolgáltatná az Egyesült Államoknak. A régió országai elveszítenék a semleges filozófia adta egérutakat, amely eddig lehetővé tette számukra, hogy Kína és Oroszország bevonásával ellensúlyt képezzenek Washingtonnal szemben. A latin-amerikai országok így paradox helyzetbe kerülnének: egyszerre nyernének nagyobb amerikai védelmet és stabilitást, de elveszítenék azt a külpolitikai és külgazdasági autonómiát, amely az elmúlt két évtizedben jelentős mozgásteret biztosított számukra.
A kérdés az, hogy Kína és Oroszország hajlandó lenne-e elfogadni egy ilyen új rendet, és hogy az amerikai vezetés kész-e kimondani: a globális hegemónia korszaka véget ért, helyébe pedig egy új, több központú, befolyási övezetekre épülő világpolitika lép.
Jövő múlt időben
A 2025-ös nemzetvédelmi stratégia tervezete nem csupán szakpolitikai dokumentum – azzal, hogy gyakorlatilag visszavonja az Egyesült Államok nemzetközi kötelezettségvállalásait, helyette a szűkebb és tágabb határain belülre koncentrálja katonai erejét és stratégiáját, az America First elvének egyik legerősebb alappillérévé válik. Amennyiben megvalósul, a globális hatása mindenre kiterjed majd. Európa szenvedheti el a leggyorsabb és legfájdalmasabb következményeket: az eddig ismert NATO alapelvének és struktúrájának radikális megváltozását. Mindez az ukrajnai háború és Európa védelmi felkészületlensége miatt az Európai Unió további megosztottságával, a belső törésvonalak mélyülésével, végső soron instabilitással fenyeget. Legalább ennyire zavaros a helyzet az indo-csendes-óceáni térségben, amely bár retorikai szinten még mindig katonai prioritást élvez, a stratégiai fordulat (az információk szerint Washington kevesebb állandó önálló jelenlétet és nagyobb szövetségesi aktivitást tervez a térségben) egyértelműen Pekingnek nyújt tálcán taktikai lehetőségeket és előnyt.
Mindez azonban nem azonnal és nem egy lépcsőben fog megtörténni. A NATO-ban és a Kína-probléma kezelésében Washington nem engedheti meg magának a teljes és főleg azonnali háttérbe vonulást. Kérdés, mennyiben lesz képes az Egyesült Államok olyan partnerségi hálót kiépíteni a magára hagyott, illetve Latin-Amerika esetében az új fókuszterületekkel, amely nem pusztán a katonai jelenlétre vagy annak hiányára épül, hanem gazdasági és politikai együttműködésre is.
Összességében: az új amerikai nemzetbiztonsági stratégia lehetőséget teremt az Egyesült Államok számára a régiós stabilitás megerősítésére és a belbiztonsági fenyegetések kezelésére, ugyanakkor komoly dilemmát is okoz azzal, hogy teret enged Európában és Ázsiában azoknak az államoknak, amelyek ellen évtizedeken keresztül az előző stratégiáit megalkotta. Az új nemzetbiztonsági dokumentum tehát egy erős Amerika-erődöt ígér, de magában hordozza a globális széttöredezettség lehetőségét is. Tekintve a geopolitikai változások sebességét, nem kell hozzá sok idő, hogy kiderüljön, állni fog a vár, vagy az elkészülte után azonnal végzetes repedések jelennek-e meg a falain.
***
Kapcsolódó:
Fotó: MTI/EPA/Jim Lo Scalzo
