Belgium lett az EU ügyeletes rosszfiúja, mert nem hajlandó pénzügyi öngyilkosságot vállalni Ukrajna miatt. Az EU-csúcson a kormányfőt sem a hisztérikus sóhajok, sem az üres ígéretek nem hatották meg, Moszkva zárolt vagyonának őrzőjeként nem engedett semmilyen nyomásnak. A pénz továbbra is várja a valódi tulajdonosát.
Bár Orbán Viktor miniszterelnök október 23-án úgy utazott el Brüsszelbe, hogy feltett szándéka volt határozott nemet mondani a háborúpárti országok újabb kétségbeesett tervére, az orosz zárolt jegybanki vagyon trükkös átjátszására Ukrajna számára, a problémát ezúttal végül nem ő eszkalálta, hanem az az ország, ahol a szankciókkal befagyasztott moszkvai pénzekből a legnagyobb összeg, mintegy 180 milliárd euró hever a háború végét várva: Belgium.
Az EU-csúcs kiemelt témája volt a háború kitörése óta a belga Euroclear vagyonalapnál kezelt orosz pénzeszközök sorsa. Sok évnyi töprengés után Ursula von der Leyen és Friedrich Merz német kancellár úgy véli, végre rájöttek arra a megoldásra, ami a washingtoni ukrán segélyezési politika leállítása és Európa fizetési lehetőségeinek kimerülése ellenére megoldaná az ukrajnai háború folytatását és végtelenítését: a zárolt orosz állami vagyon feloldását és Kijevbe küldését. Miután a befagyasztott pénzeszközöket a nemzetközi jog a lehető legszigorúbban védi (lényegük éppen az, hogy a szankcionált országok visszakapják a pénzüket, amennyiben megfelelnek a velük szemben támasztott elvárásoknak), Brüsszel német segédlettel újabb tervvel rukkolt elő, aminek – reményei szerint – az EU-csúcs zöld lámpát adott volna.
Az ötlet valójában egy technikai kiskapu, ami jogilag nem jelenti az orosz befagyasztott vagyon elkobzását, a valóságban mégis ez valósul meg. Vagyis a végeredményt tekintve csupán egy átcímkézés tesz különbséget a vagyonelkobzás és a vagyon felhasználása között. Az Európai Bizottság javaslata szerint az EU 140 milliárd eurós, 0 százalékos kamatozású kölcsönt venne fel az Eurocleartől, amit a letétkezelő társaság az orosz, immár készpénzzé vált állományból fedezne. Cserébe adóslevelet adna, vagyis (a terv kitalálói szerint) az orosz vagyon még mindig létezne, csak éppen már az EU-s kormányok, pontosabban Brüsszel kezében lenne kölcsön formájában. Az így megszerzett összeget az Európai Unió jóvátételi kölcsön fedőnéven továbbítaná Ukrajnának – hogy milyen részletekben és milyen felhasználási feltételekkel, az jelenleg még mindig heves vita tárgyát képezi. És ezen a ponton – ahol kiderül, hogy az egész terv egyetlen, alá nem támasztott feltételezésre épül – válik érthetetlenné és értelmetlenné az egész konstrukció. A tervet azért hívják jóvátételinek, mert kimondja: Ukrajnának csak és kizárólag akkor kell visszafizetnie a 140 milliárdos kölcsönt az EU-nak, ha Oroszország a háború után jóvátételt fizet Ukrajnának. Ebben az esetben Ukrajna a jóvátételi összegből kifizeti a tartozását az EU-nak, amely az így visszakapott pénzből rendezi a tartozását az Euroclear felé (beváltja az adóslevelet), az Euroclear pedig a pénzből vissza tudja adni Oroszországnak a zárolt állami vagyonát, ha feloldják a szankciókat.
Mindez három dolgot jelent. Az egyik, hogy amennyiben Oroszország soha nem fizet jóvátételt, Ukrajna soha nem fogja visszafizetni a kölcsönt, ami attól még létező hiány lesz az Euroclearnél. A másik, hogy az orosz állami vagyonból mindenképpen el fog tűnni 140 milliárd euró, miközben a terv kiötlői arra építenek, hogy Oroszország a saját pénzéből befizeti a jóvátételi büntetést ahhoz, hogy aztán abból a pénzből visszakapja a már egyébként nem is létező állami vagyonát. És végül a legsúlyosabb: az ukrán részről vissza nem térített hitelt mindenképpen vissza kell majd fizetni. Ezt pedig (és ezt Brüsszel minden valószínűség szerint már most is pontosan tudja) a kölcsönt felvevő tagállamok, vagyis végső soron az európai adófizetők állják majd az EU következő hosszú távú költségvetésének terhére.
Az egész terv megvalósítása egyetlen mozdulattal, Belgium bólintásával kezdődött – volna. Az Euroclear és a belga kormány részéről azonban többször súlyos aggályok merültek fel a kivitelezéssel és különösen annak várható negatív hatásaival kapcsolatban. Bart De Wever kormányfő számára a legnagyobb problémát az jelenti, hogy bár az EU háborúpárti országai egyre vehemensebben követelik az Euroclear kapuinak kinyitását, a kockázatokkal és a várható orosz ellencsapások kockázatával egyedül hagynák az országát. Ahogyan fogalmazott: kormánya éppen egy költségvetési vita közepén tart, amelyben 10 milliárd eurót sem tud pluszban előteremteni – miből gondolja bárki, hogy ha egy békekötés után a szankciók feloldása miatt vissza kell adni az oroszoknak 180 milliárd (akkor már Ukrajnában elköltött) eurót, azt a belga kormány meg tudja majd oldani? Nehezen leplezte az ingerültségét, amikor megemlítette, hogy a legkomolyabb ígéret eddig egy csapatnyi jó ügyvéd felajánlása volt az EU részéről, akik majd segítenek Belgiumnak a precedens nélküli hazárdjáték miatt várhatóan indított orosz nemzetközi perek tárgyalásain. A miniszterelnök végül megelégelte a diplomáciai szócséplést, és Brüsszelben kifejtette a kemény feltételeit, amelyekből (dacára a gyors helyszíni négyszemközti megbeszéléseknek, rábeszélési kísérleteknek, könyörgéseknek és burkolt fenyegetéseknek) egy jottányit sem volt hajlandó engedni. Amikor az Európai Bizottság tagjai azzal próbálták megpuhítani, hogy a „kockázat valójában csekély”, gúnyosan bólintott, majd azt felelte:
Remek, akkor azt a »csekély« kockázatot vállaljuk közösen. Mert az nem fog megtörténni, hogy Belgium egyedül marad vele.
Ennek megfelelően közölte: országa csak akkor hajlandó belemenni az „őrült” tervbe, ha három feltétel teljesül: egyfelől azt a „csekély” kockázatot az EU minden tagállamának közösen kell vállalnia, tekintettel az oroszok által máris beígért monstre nemzetközi perekre – amelyeket jó eséllyel meg is fog nyerni. Ebből következően ragaszkodik ahhoz, hogy az összes európai állam garanciát vállaljon a terv értelmében Ukrajnának küldött pénz visszafizetésére, közösen, kivétel nélkül. Végül (és ez egy új ütőkártya volt a kezében) követeli, hogy minden olyan ország, ahol zárolt orosz összegek szerepelnek, hasonlóképpen járjon el, vagyis a világon – de legalábbis Európában – minden ország ugyanúgy segélyezési hitelfedezetre használja a rá bízott összegeket, mint ahogyan azt Belgiumtól elvárják.
Csak csináld, majd hangosan drukkolunk!
Az utóbbi kitétel különösen trükkös. Belgium pontosan látja, hogy az ügyben Brüsszel és a háborúpártiak a csalán és egy bizonyos testrész klasszikus összefüggésében gondolkodik: úgy ígérni Ukrajnának a háború akár évekig tartó folytatását, hogy annak minden anyagi és jogi következményét a belga kormányra hárítják. Természetesen az európai államok soha nem fognak beleegyezni egységesen abba, hogy a belgáktól elvárt módon bedobják a közösbe a náluk befagyasztott orosz pénzeszközöket (akár kölcsönfedezetként, akár szó szerint), ahogyan nehezen fűlik a foguk a jogi és pénzügyi kockázatok közös viseléséhez is. A nem EU-s tag, ám a szankciós politikába tevékenyen részt vevő, nem mellesleg a világ legnagyobb állami vagyonlapjával rendelkező Norvégia például válaszra sem méltatja az ilyen jellegű felvetéseket, de az sem segít sokat a belga szkepticizmuson, hogy az Egyesült Államok a napokban kijelentette: még ahhoz az elenyésző mennyiségű, 5 milliárd dollárnyi orosz zárolt pénzhez sem nyúl hozzá, ami nála hever.
De vannak a történetnek más problémái is, amikben szintén nem sikerült dűlőre jutni. Például az, hogy ki döntse el, mire költi Ukrajna a pénzt – a donorok vagy a segélyezett? Franciaország, Németország és Olaszország közös álláspontja szerint a kölcsön révén újra kell indítani az európai védelmi ipart. Párizs különösen nyíltan fogalmazott: a hitel ne csak Kijev túlélésének záloga legyen, hanem az európai fegyvergyártás katalizátora is. Berlin és Róma óvatosabban, de egyetért abban, hogy
a pénzt európai gyártású fegyverekre kell fordítani, azaz az összegek lehetőleg ne az Atlanti-óceánon túlra vándoroljanak.
Ugyanakkor Hollandia, a skandináv országok és természetesen a balti államok nyíltan ellenzik az efféle feltételeket. Érvelésük szerint Ukrajnának elsősorban és mindenekelőtt fegyvereket kell vásárolnia – bárhonnan, ahonnan gyors szállítást remélhetnek. Ez nyilvánvalóan tökéletesen illeszkedik Trump új politikájához: ha Európa háborúzni akar, tegye, de a fegyvereket az amerikai gyártóktól vásárolja hozzá.
Az ukrán vezetés is azonnal visszautasította, hogy az EU bármilyen feltételt szabjon az egyelőre csak elméletben természetesen létező pénzköltés kapcsán. Zelenszkij szerint bármilyen kitétel ellentétes az „igazságosság elvével”. Vagyis Kijev úgy látja, egyedül ő döntheti el, mire költi a támogatást, ezért alapjaiban azzal a német felvetéssel is vitatkozik, hogy az összeget csak fegyvervásárlásra fordíthatja. Ukrajna már most 18 milliárd dolláros hiánnyal néz szembe a 2026-os költségvetésében, a brüsszeli hitel nélkül pedig kétséges, hogy fenn tudná tartani a katonai és makrogazdasági viszonylagos stabilitását. Ám ezen a ponton a lehetséges gigantikus pénzmozgás körül óhatatlanul felmerül a korrupció réme is. Ukrajna nemzetközi megítélését egyre jobban rontják az átláthatatlan közbeszerzések, a politikai és hadiipari visszaélések. Bár Kijev igyekszik új, transzparensebb rendszert kialakítani, a 140 milliárdos uniós hitel olyan nagyságrendű, amely bőséges terepet adna a visszaéléseknek. Ezt a brüsszeli döntéshozók is tudják – nem véletlen, hogy a hitel feltételeinek részletes kidolgozása folyamatos vita tárgyát képezi.
Pragmatizmus széfbe zárva
Belgium döntése nem elvi lázadás, hanem kőkemény pragmatista válasz volt. A belga kormány pontosan látja, hogy az orosz vagyonok átjátszása Ukrajnának nemcsak politikailag és jogilag kockázatos, de az ország számára anyagilag is beláthatatlan következményekkel járhat. Az Euroclear nemcsak kezeli, hanem a szerződés értelmében garanciát is vállal a zárolt orosz összegekre. A pénzeket Brüsszel nyomására most úgy mozdítanák el, hogy Belgium nem lát semmilyen garanciát a jogi és kártérítési következmények megoszlására. Bart De Wever pontosan erre mutatott rá, amikor kijelentette: nem hajlandó olyan tervhez adni a nevét, amelyben a „haszon” közös, a felelősség viszont kizárólag belga.
Az EU-csúcson Brüsszel egyetlen dolgot nyert: időt. A belga kormányfő mindössze annyi engedményt tett az Európai Bizottságnak, hogy a decemberi találkozón újra napirendre vehetik a (reményei szerint messzemenőkig átdolgozott) javaslatot. A halasztás ugyan lehetőséget ad a további egyeztetésre, valójában azonban csak görgeti maga előtt a problémát. A belga álláspont aligha fog változni addig, amíg az EU nem vállal kollektív felelősséget – erre azonban a várható pénzügyi kockázatok és az immár minden államban tapasztalható társadalmi nyomás miatt egészen csekély az esély. A döntés hiánya pedig újabb strukturális repedésekre utal: Európa nem tudott egységet mutatni olyan ügyben, ahol a pénzügyi következményeket már nem lehet politikai retorikával elfedni. Belgium pragmatizmusa ezúttal a valóságot fedte fel: az uniós szolidaritás pontosan addig tart, amíg mások fizetik azt.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Fehér Ház
