Sokak szerint, ha Ukrajna nem mondott volna le 1994-ben az „atomfegyvereiről”, Oroszország soha nem merte volna megszállni a Krímet, így a mostani háború sem tört volna ki. Ez a gondolat azonban pusztán történelmi mítosz: az ukrán nukleáris elrettentés elmélete teljesen figyelmen kívül hagyja a reál- és geopolitikai valóságot.
Az ukrán és az európai liberális sajtó az utóbbi napokban elrettentő példaként minduntalan párhuzamot akar vonni az egyelőre kérdőjeles időpontban rendezendő budapesti Trump–Putyin-csúcstalálkozó és az 1994-ben aláírt budapesti memorandum között.
Miért?
A Szovjetunió felbomlása után, 1991-ben Ukrajna a világ egyik legnagyobb nukleáris arzenálját tudhatta a határain belül: mintegy 1900 stratégiai robbanófej, 176 interkontinentális ballisztikus rakéta és több mint 2000 taktikai atomfegyver maradt a területén. Ezzel papíron az Egyesült Államok és Oroszország után a világ harmadik legnagyobb atomhatalma lett. Az ukrán katonai és politikai vezetés egy része akkoriban komolyan hitt abban, hogy néhány éven belül képesek lennének önálló ellenőrzés alá vonni a szovjet eredetű fegyverrendszereket, ezzel saját nukleáris elrettentő erőt teremteni. Erre azonban soha nem került sor. A függetlenségét frissen elnyert Ukrajna a nemzetközi elismerés, a biztonsági garanciák és a nyugati támogatás ígéretéért cserébe lemondott a fegyverekről. Magyarországon 1994. december 5-én aláírták azt a dokumentumot, amely most az ukrán államiság „elárulásának” egyik szimbólumává vált: a budapesti memorandumot. Ebben Oroszország, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia írásban garantálta Ukrajna szuverenitását, függetlenségét és határainak sérthetetlenségét – cserébe azért, hogy Ukrajna csatlakozik az atomsorompó-szerződéshez mint nukleáris fegyver nélküli ország.
Mi lett volna, ha…
A történet ezen a ponton vált mítosszá. A nyugati és ukrán narratíva a mai napig úgy tekint az egyezményre, mint az elveszett biztonság szimbólumára, egy elárult ígéretre, amelynek a megszegése tette lehetővé a Krím annektálását és a 2022-es agressziót. A dokumentum a Nyugat árulásának és Ukrajna naiv önfeláldozásának jelképévé vált, amelyért cserébe Kijev feladta a legfőbb garanciát a saját függetlenségére – az atomfegyvereket.
Csakhogy ez az értelmezés – bármennyire vonzó politikai eszközként – csupán spekulatív legenda. A valóság az, hogy Ukrajna soha nem rendelkezett tényleges ellenőrzéssel az atomtöltetek fölött. Azok orosz fegyverek voltak orosz ellenőrzés alatt. A kilövési kódokat Moszkva birtokolta, Kijevnek sem technikai, sem politikai lehetősége nem volt arra, hogy kisajátítsa azokat. (A szituáció ahhoz hasonlítható, mintha Németország most saját tulajdonaként tekintene a nála telepített amerikai atomtöltetekre.) De még ha meg is próbálta volna, a nemzetközi közösség – az élén elsősorban a Nyugattal – minden eszközzel megakadályozta volna, hogy egy új, instabil atomhatalom szülessen Európa keleti szélén.
Ukrajna tehát pusztán papíron számított atomhatalomnak, a valóságban azonban nem volt több, mint egy átmeneti tárolóhely egy összeomlott birodalom peremén.
A gyakran hangoztatott feltételezés, miszerint Kijev „átvehette volna az irányítást” egy-két év alatt, nem több hipotetikus fantáziánál. Még ha technikailag sikerült is volna, Kijev szembetalálta volna magát a nemzetközi jog és a globális politika brutális ellenkezésével. Ukrajna belépése az atomhatalmak közé nemcsak jogilag, de politikailag is elképzelhetetlen volt. Oroszország – a saját biztonsági érdekeire hivatkozva – minden eszközzel megakadályozta volna, hogy a fegyverek feletti ellenőrzés kicsússzon a kezéből. Egy nukleáris Ukrajna valójában nem a függetlenség záloga, hanem a konfrontáció katalizátora: ha megpróbálta volna megtartani a nukleáris fegyvereket, vajon Oroszország 1994-ben tolerálta volna? Ha így történik, akkor korábban kitör a háború, Ukrajna pedig nyugati támogatás nélkül nézett volna szembe Oroszországgal, és bátorítás nélkül magára marad az ukrán önállósodás? Épp ellenkezőleg. Washington és az általa vezetett NATO egyaránt igyekezett volna megakadályozni, hogy egy frissen függetlenné vált, gazdaságilag instabil ország atomhatalommá váljon.
Igen, a budapesti memorandumot valóban mindegyik aláíró fél elárulta: a ratifikáló (ám kötelezettséget magukra ennek ellenére nem vállaló) országok célja azonban csupán annyi volt, hogy az atomfegyverek minél távolabb kerüljenek Kijevtől. A hosszú távú következményekkel egyrészt senki nem számolt, másrészt – bármilyen kegyetlenül hangzik – senkit nem is érdekelt.
Háború akkor is lett volna
Oroszország a Krím elfoglalását 2014-ben a saját biztonsági övezetének védelmeként értelmezte. Egy atomfegyverrel ellátott Ukrajna sem változtatta volna meg ezt a szándékát: valószínűleg akkor is ugyanez történt volna, csak sokkal veszélyesebb körülmények között. Kijev azonban aligha mert volna nukleáris válaszcsapást kockáztatni – ebben az esetben ugyanis az egész Nyugat (élén az Egyesült Államokkal) ellene fordul, és épp Ukrajna lenne az, amely ellen több tízezer szankció lenne érvényben a mai napig, nem beszélve arról, hogy (szó szerint és átvitt értelemben is) minden hitelét elvesztette volna a Nyugat és a globális dél előtt. A budapesti memorandum megszegése valóban csapás volt Ukrajna számára. Oroszország megsértette a vállalását Ukrajna területi integritásának tiszteletben tartásával kapcsolatban, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia pedig nem teljesítette azokat implicit biztonsági garanciákat, amelyekben Kijev bízott. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a memorandum önmagában elegendő lett volna a háború megakadályozására. A dokumentum nem védelmi szerződés volt, hanem egy szimpla politikai nyilatkozat, egy „papírpajzs”.
Az ellentmondás a budapesti memorandum bősz emlegetésekor abban rejlik, hogy ma épp azt a politikai célt szolgálja, amit egykor el akart kerülni: az erőltetett fegyverkezést. A narratíva, miszerint csak az atom védhet meg, hiteltelenné teszi a nukleáris leszerelés eszméjét, annak épp az ellenkezőjét erősítve. Az ukránok frusztrációja teljesen érthető, ahogyan az is, hogy harminc évvel ezelőtt Washington (a nyugati országokkal és Oroszországgal teljes egyetértésben) miért törekedett ezeknek a stratégiai fegyvereknek az eltüntetésére Ukrajna területéről. Biden elnöksége alatt az Egyesült Államok kormánya több mint 100 milliárd dollárnyi katonai és pénzügyi segítséget nyújtott Ukrajnának. Ez kompenzál, és összhangban van azzal, amit az amerikai tisztviselők 1993–94-ben mondtak Kijevnek. A Trump-féle segélyleállítás pedig azzal, amit nem mondtak ki, csak gondoltak a térség stabilitásának megőrzéséről.
***
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm álláspontjával.
Kapcsolódó:
Fotó: Marcy Nighswander/AP
