Branko Milanović szerint Oroszország ideológiai zsákutcába került: belül birodalmi revíziót, kifelé antikolonialista küldetést hirdet – ez a kettősség azonban egy stratégiai önellentmondás, amely növeli a konfrontációs kockázatokat. Ez most nacionalizmus vagy internacionalizmus, vagy mindkettő?
Már az orosz politikai élet alkalmi megfigyelői számára is nyilvánvaló volt, hogy Oroszország a Szovjetunió felbomlása óta súlyos önmeghatározási problémával küzd. Milanović szerint ez nem meglepő, hiszen az ország egy évszázad leforgása alatt rendkívüli változásokon ment keresztül; olyanokon, amelyek folyamatosan új ideológiai megfogalmazást követeltek. Száz év alatt megdőlt a századokon át fennálló monarchia, amely ideológiai ihletését a Keletrómai (Bizánci) Birodalomból merítette. Majd megteremtette egy új, univerzalista, osztálynélküli állam csíráját, amelyhez elvben minden olyan társadalom csatlakozhatott, amely a kommunizmust választotta. Ez a kozmopolita projekt a második világháború után „oroszosodott”, Oroszországot hallgatólagosan a szövetségen belül vezető partnerként kezelve. (Ez nem járt kizárólag előnyökkel: Oroszország volt az egyetlen köztársaság, amelynek nem volt saját kommunista pártja vagy tudományos akadémiája.)
Ezután pedig Oroszország úgy döntött, hogy szétrombolja ezt a szövetséget, amit a lakosság egy része – különösen a vezetője – tehernek érzett, és létrehoz egy nagy, de területileg jóval korlátozottabb oligarchikus köztársaságot, amely rövid fennállása alatt az anarchia és az üzleti vezetők befolyása között ingadozott.
Végül a titkosszolgálatok csúcsra emelkedése teljesen új helyzetet teremtett, ami viszont ideológiai igazolást követelt.
Az, hogy Oroszországban a titkosszolgálat emelkedett a csúcsra, egyedülálló fejlemény, amelynek a jelentőségét gyakran alábecsülik, annak ellenére, hogy a titkos vagy hírszerző szervezetek az Orosz Birodalomban és a Szovjetunióban is mindig rendkívül erősek voltak. De egyik esetben sem ezek hozták a végső döntéseket. Az Ohranát formálisan és sokszor a cár és környezete ellenőrizte. Természetesen ez – mint minden hírszerzés – időnként önálló akciókat hajtott végre; a leghírhedtebb és legbizarrabb az volt, amikor a munkások elégedetlenségének szításával „álszakszervezeteket” próbált létrehozni – ami látványosan visszafelé sült el. De nem az Ohrana kormányzott. Hasonlóképp, a Cseka (Összoroszországi Különleges Bizottság), a GPU (Állami Politikai Igazgatóság), az NKVD (Belügyi Népbiztosság), az MVD (Belügyminisztérium) és végül a KGB (Állambiztonsági Bizottság) a hatalmát a Politbürótól, később Sztálintól kapta. Sőt, egészen a Szovjetunió végválságáig (Andropov idején) a hatalom forrása a Politbüro maradt. Egy friss, Oroszországról szóló könyv az NKVD „mindenhatóságát” a nagy terror idején végrehajtott tömeges kivégzésekkel magyarázza, ez azonban a hatalom természetének félreértelmezése. Az NKVD egyszerűen Sztálin parancsára tevékenykedett, azaz eszköz volt, nem pedig döntéshozó. Még Berija alatt is – akinek kétségtelenül több hatalma volt, mint bármelyik elődjének – azt tette, amire utasították.
Ez a százéves változássorozat érthetően szellemi zűrzavarhoz vezetett.
Mi az orosz idea, mi az ország létjogosultsága? Jelcin naivan azt hitte, hogy ha pályázatot hirdet a legjobb nemzeti eszme megtalálására, a probléma megoldható. Vajon Oroszország birodalom? Többnemzetiségű föderáció? Etnikai alapon szerveződő ország? A „mindenütt élő oroszok közössége” (русский мир)? A világ számára követendő példa vagy önérdekű imperiális hatalom?
A professzor úgy gondolja, hogy az 1990-es évek óta tartó ideológiai zűrzavar a titkosrendőrség jelenlegi uralma alatt érte el a tetőpontját. Az oroszországi hírszerző szolgálatok szerint az ideológiákat csupán rendeletekkel ki lehet hirdetni. Ezek közé tartoznak a magasabb pozícióba jelölések vagy a „külföldi ügynöknek” nyilvánításról szóló döntések. Azaz elég, ha három titkos rendőrt és három egyetemi professzort három napra összehívnak, ők pedig előállnak egy ideológiával, amit aztán egy ukáz formájában kihirdethetnek.
Putyin ennek megfelelően két, egymással összeegyeztethetetlen elvet is megfogalmazott. Belföldön egy nagy birodalmi nemzet ideológiáját hirdeti, amit a kommunista, különösen a lenini uralom igazságtalanul megfosztott bizonyos attribútumaitól. A 2021 nyarán megjelent terjedelmes történelmi cikkében bírálja az orosz bolsevikokat és Lenint is amiatt, hogy az akaratuk ellenére ráerőltették Kelet-Ukrajna forradalmi rezsimjére (a Donyeck–Krivoj Rog Tanácsköztársaságra), hogy az ukrán köztársaság részévé váljon. A „lenini” határok ily módon mesterségesen elválasztották Kelet-Ukrajnát – amelyet jórészt oroszok laknak – orosz testvéreiktől. A kommunizmust azért támadják, mert tönkretette Oroszországot és annak „oroszságát”. Minden állami alkalomra visszatértek a pátriárkák és a papok, illetve a 19. századi körmenetekből ismert teljes „díszlet” – a frontra küldött csapatok megáldásától kezdve a különféle évfordulókon át a temetésekig.
Putyin nyíltan a cári ideológia három pillérére szabja az országot (és talán önmaga szerepét is): az autokráciára, a pánszlávizmusra és az ortodoxiára.
Csakhogy míg ezeknek a Romanovok alatt volt némi értelmük, ma – az autokráciát leszámítva – aligha van. Hogyan lehet Oroszország ideológiája a szlávok és az ortodoxia védelme, miközben háborút vív egy szláv és ortodox nemzet ellen, amely kulturálisan és történelmileg a legközelebb áll hozzá? Igaz, a cárok is elfojtották az ukrán nacionalizmust (amely akkor teljesen marginális politikai erő volt), de nem küldtek drónokat Kijevre. Még az autokrácia, az egyetlen hihető kapocs a cárság és az „FSZB-izmus” között is ingatag: az ugyanis több évszázados hagyományon alapult, és a bizánci cezaropapizmusból eredt, azaz kulturális és történelmi gyökerei voltak. A jelenlegi rezsimben ennek a csírája sem található meg.
Hogy a zűrzavart teljessé tegye – és ez Milanović fő mondandója –, Putyin a külvilág számára egy teljesen másik ideológiát dolgozott ki, ami 2022, vagyis az Ukrajnával vívott háború nyomán kapott igazán erőre. E szerint
Oroszország a „globális többség” új irányítója, amely a világ többi részét vezeti a leggazdagabb és leghatalmasabb államok hegemóniájával szembeni küzdelemben.
Ez olyan, mint Lenin 1920-as évekbeli, a marxizmus és az antikolonialista harc szintézisének valamilyen nevetséges helyettesítője. Csakhogy míg Lenin komoly elméleteket alkotott volt, a mai vezetők képtelenek erre. Lenin a Szovjetuniót egy osztálynélküli és kozmopolita állam prototípusának tekintette, amely természetes szövetségese a felemelkedő ázsiai és afrikai nemzetek antikolonialista küzdelmének. Vagyis ideológiailag teljesen megindokolható volt India és Kína támogatása az antikolonialista harcukban még akkor is, ha ezen országok fő politikai erői polgáriak voltak, mert a Szovjetunió az internacionalizmust és a gyarmati kizsákmányolás végét képviselte.
Milanović számára nevetséges, hogy Oroszország kifelé egy olyan ideológia képét mutatja, amit belföldön kifejezetten elutasít. Hogyan állhatna egy olyan ország, amely a saját önmegfogalmazása szerint az autokráciát és a nacionalizmust vallja, a globális dél élén egy igazságosabb világért folytatott küzdelemben? Nem lehet délelőtt egy közönség előtt az imperializmus és a nacionalizmus elveit hirdetni, majd délután, egy másik közönséghez szólva internacionalistának és minden nemzet egyenlőségének híveként feltűnni.
Ezért gondolja az amerikai–szerb professzor, hogy Oroszország teljes ideológiai zsákutcába jutott. Nemcsak a belföldi ideológiai önkép kivetítésében – ahol hasonló ellentmondások mutatkoznak a cári és a kommunista tapasztalatok kezelésében is, hanem mindenekelőtt globális szinten, ahol a belföldi célokra szolgáló nacionalizmus és a külpolitikai (állítólagos) internacionalizmus ellentmondása teljes paradoxon.
Mindez talán nem volna ennyire fontos, ha Oroszország egy kicsiny ország lenne, ahol a hasonló ideológiai ellentmondások számítanának ugyan az adott nemzet számára, de a világ egésze szempontjából alig. Milanović szerint viszont az, hogy mi az uralkodó ideológia Oroszországban, és Oroszország miként tekint önmagára, azért drámai jelentőségű, mert ez most vagy néhány éven belül nagyobb háborúkhoz, konfliktusokhoz vezethet. A hatalom mindig fontos, de hogy miként használják, annak az alapja az, hogy mit gondolnak az országok és a vezetőik arról, hogy miért harcolnak, és hogy ezen ideológiák mellé hogyan állíthatják a polgáraikat. Ezért az ideológia szerepe döntő volt és ma is az minden társadalomban.
Megjegyeznénk
Bár Milanović tézise erős, gondolatébresztő és valóban beletrafál a mai orosz politikai kommunikáció sok ellentmondásába, viszont a Kreml külső narratíváját inkább vehetjük realista multipolaritásnak (szuverenitás, be nem avatkozás, antiszankció), nem pedig lenini internacionalizmusnak. Így a „belső nacionalizmus vs. külső internacionalizmus” ellentétre nem feltétlenül kell dichotómiaként tekinteni. A nagyhatalmak ugyanis gyakran szegmentált üzeneteket használnak (más beszéd a belföldnek, más a külvilágnak), ami nem egy koherens ideológia, de tudatos politikai technológia lehet. A lenini határkérdés és a cári ideológia értékelése, az orosz–ukrán viszony és a szovjet nemzetiségi politika ennél jóval összetettebb.
Másrészt több ország számára az orosz politikai hozzáállás egy alkualap az USA-val és az EU-val szemben, nem pedig ideológiai azonosulás.
Bár azzal óvatosan egyet lehet érteni, hogy Oroszország identitásválsága valós, a belső legitimációs keret és a külső szövetségépítés diszharmóniája stratégiai kockázat, ez nem bizonyítja azt, hogy Moszkva „logikátlan” volna. Ugyanis lehet, hogy nem is ideológiát, hanem koalíciót akar építeni.
Moszkva ideológiai eklektikája lehet szándékos, nem (csak) zavar – a teljes képet az dönti el, hogy milyen konzisztens cselekvések követik a szavakat.
Cikkünk nem tükrözi a Makronóm álláspontját, célja csupán a tájékoztatás és információközlés.
Kapcsolódó:
