Az ukrajnai háború már nem a területszerzésről és az ideológiai célok fegyveres eléréséről szól, hanem Moszkva politikai türelméről. Putyin tudja, hogy nem kell győznie – elég, ha nem veszít. Így válik a háború rendszert működtető eszközzé, egyben Oroszország jövőjének egyik alappillérévé.
Az orosz–ukrán háború lassan negyedik évfordulójához közelít. A jelenlegi állás szerint még Donald Trump üzleti alapokra helyezett diplomáciája sem eredményezett közeledést a két fél teljesen ellentétes álláspontja között. Az amerikai elnök próbálkozásai Szaúd-Arábiában, Alaszkában és a Fehér Házban is elhaltak Ukrajna Európa által erősített közönyében és Moszkva „helyeslően elutasító” időhúzó taktikájában. Ezt értelmezve az Európai Unió és Nagy-Britannia taktikát váltott: Trump békekezdeményezéseinek korábbi támogatása után nyílt, provokatív oroszellenes stratégiát választott, beleértve az ukrajnai háború (akár kényszerített) folytatását, Kijev folyamatos fegyverellátását, a hajlandók koalíciója révén „békefenntartó” csapatok küldését egy esetleges tűzszünetet követően Ukrajnába – és természetesen a háborúban álló ország állami gépezetének lélegeztetőgépen tartását.
Míg Ukrajna a saját háborús politikáját kénytelen a nyugati igényeknek és feltételeknek megfelelően át- és átfogalmazni, az orosz stratégiai célok változatlanok: a területszerzés mellett/helyett Ukrajna nyugati érdekszférába sodródásának megakadályozását tartja a szeme előtt. A területi igények hangzatosak ugyan, az idei nyári hadjárat áttörésének elmaradása, a lépésről lépésre, száz méterekben, de még így is hatalmas emberáldozatokban mérhető előrenyomulás arra enged következtetni, hogy Moszkva a jelenlegi helyzetben még egy állóháborút is elfogadhatónak tart, a lényeg, hogy ne legyen tűzszünet, a háború pedig a számára kedvező módon, lassan, de biztosan tovább folyjon. Putyin egyre erősödő ideológiai háttere (a konfliktus ugyanolyan leegyszerűsítése a jó és a rossz küzdelmére, ahogyan a Nyugat teszi) eszmei töltésű történelmi szintre helyezi a háborút a racionális számítású, tényalapú megközelítés helyett. Ennek megfelelően Moszkva látványosan elkötelezte magát egy felőrlő konfliktus mellett, előtérbe helyezve a gazdasági és politikai túlélését, feltételezve a globális déllel kialakított kereskedelmi kapcsolatainak hatékonyságát, hadiiparának évekig kitartó hajtóerejét – és az Egyesült Államok segítségének háttérbe szorulásával, valamint saját gazdasági lejtmenetével egyszerre küzdő EU segítségnyújtási potenciáljának rohamos gyengülését. A Kreml jelenleg már nem a győzelemben, hanem éppen a tartós háborúban látja biztosítottnak a jövőjét. A tárgyalóasztal helyett számára a legjobb forgatókönyv egy alacsony intenzitású, stratégiai szempontból hatékony, végtelen háború fenntartása lenne, amely bebetonozná Ukrajna jelenlegi kiszolgáltatottságát és politikai pozícióját, megakadályozva, hogy akár az Európai Unióhoz, akár a NATO-hoz közelítsen.
Meddig bírja Oroszország?
Bár a háború nagy tehertétel mind az orosz gazdaság, mind a társadalom számára, a rendszer stabilitását a jelek szerint még mindig nem veszélyezteti. A mainstream vélekedéssel ellentétben a tényalapú elemzések szerint Oroszország még legalább két-három évig képes lesz finanszírozni a háborút a jelenlegi intenzitással. A gazdaságot a nyugati szankciók ellenére (a 2022-es gyors és átmeneti pánikesést követően) sikerült stabilizálni az állami kiadások brutális, különösen a hadiipar felé áramló növelésével. Az energiaexport továbbra is az állami bevételek mintegy 30 százalékát adja, miközben Kína, Irán és Észak-Korea technológiai és ipari támogatása egészíti ki a haditermelést. Bár a munkaerőhiány, a növekvő költségvetési hiány, az immár csökkenő, de még mindig erős (augusztusban 8,1 százalékos) infláció (a gazdasági nehézségek közül ez a legérzékenyebb kérdés: 2025 júniusában az oroszok 58 százaléka nevezte meg a legégetőbb problémaként), valamint a gazdasági növekedés nyilvánvaló lassulása kihívásokat jelent, nem befolyásolják a Kreml támogatottságát, így politikai válsághoz sem vezetnek.
Ez az, ami a szankciókivédésre berendezkedett orosz gazdaságot különösen védi,
és lehetővé teszi, hogy a nyugati tiltó rendelkezések lazítására tett, béketárgyalásokra ösztönző felajánlásokat egy vállrándítással intézze el. A Kreml (még ha nem is kommunikálja ezt nyíltan) már leírta veszteségként a szankciós hatásokat, a nyugati vállalatok kivonulását, sőt még a mintegy 300 milliárd dollárnyi külföldön zárolt jegybanki vagyonát is, vagyis pénzügyileg – ideiglenesen, de a háború folyamatosságát nagyon is meghatározó módon – elengedte azokat a területeket, ahol zsarolási vagy feltételszabási kísérleteknek lehet kitéve. Moszkva hadigazdaságra állította át az országot: a 2025-ös állami költségvetés 40 százaléka megy el védelmi kiadásokra, ami a GDP 7,2 százalékát teszi ki. Ráadásul a hatalmas veszteségeket elszenvedő szárazföldi harcjárművek gyártása mellett a dróntechnológiába fektetett energia és költség máris megtérülni látszik: Oroszország évente már körülbelül 30 ezer Sahed-típusú drónt tud gyártani, ami 2026-ra akár ennek kétszeresét is elérheti. Ezek az eszközök viszonylag olcsók, és lehetővé teszik, hogy Moszkva folyamatosan fenntartsa a nyomást, még akkor is, ha a nehézfegyver-kapacitása csökken.
Végül a legfontosabb: bár a hadsereg feltöltésének a költségei a toborzási kiadásokkal egyre növekednek, Oroszország továbbra is képes pótolni az emberveszteségeit. A Kreml a haderő 1,5 millió főre bővítését tűzte ki célul – ezzel megelőzné Indiát és a világ második legnagyobb hadseregével rendelkezne Kína után. Idén a szerződéses katonák toborzása havi 30–40 ezer fő körül stabilizálódott, ami nagyjából megegyezhet a fronton elszenvedett veszteségek mértékével. Ugyanakkor egy önkéntes beillesztése és illetményei jelenleg körülbelül 2 millió rubelbe – mintegy 23 700 dollárba – kerülnek, ami az év végére akár 2,5 millió rubelre is emelkedhet – ez összességében már a GDP 0,5 százalékát érinti.
Nincs ukrán győzelmi opció
A fentebb vázolt körülményeket is figyelembe véve sokan sokféleképpen próbálják értelmezni a háború irányát. Az elismert amerikai agytröszt, a CSIS új tanulmányában a háború lehetséges vagy kevésbé lehetséges végkimenetelének forgatókönyveit is érintette. Az elemzés ezen részének meghökkentően speciális és figyelemre méltó nézőpontját az adja, hogy a készítői két lehetőséggel egyáltalán nem számoltak: a háború Európa további részeire átterjedő eszkalációjával és az ukrán győzelemmel. A szcenáriók mindegyike más és más politikai, katonai és gazdasági logikát követ – de egyik sem kínál gyors megoldást.
Az egyik lehetséges végkifejlet-verzió egy belső káosszal számol Oroszországban. Ez egyrészt gazdasági összeomlásban, másrészt (és ebből kifolyólag) a hadsereg végzetes meggyengülésében, majd a politikai elit bukásában, illetve egy új vezetés békekötési szándékában nyilvánulhat meg. Elméleti szinten lehetséges lenne a megvalósulása, ám ahhoz, hogy bekövetkezzen, túl sok válságpontnak kellene egyetlen gócba tömörülnie: katonai kudarcoknak, gazdasági sokknak, hitelválságnak, Prigozsin-féle belső puccskísérleteknek, majd Putyin és a Putyin-féle rendszer bukásának.
Volt már hasonlóra példa az orosz történelemben, jelenleg azonban nem sok jelét látni annak, hogy bármilyen feltétel adott lenne egy belső összeomláshoz.
Egy másik verzió az orosz taktikára épít. Moszkva abban reménykedik, hogy Ukrajna hadereje egyszerűen kifárad az utánpótlás hiánya és a nyugati támogatások akadozása miatt. Putyin abban bízhat, hogy a folyamatos drón- és rakétatámadások, illetve a kisebb-nagyobb csoportokban előrenyomuló orosz katonák eredményessége miatt a demoralizált ukrán erők végül felőrlődnek, így 2026-ban Kijev már nem tudja magát tovább tartani. Bár ez a forgatókönyv jóval valószínűbb, mint az előző, hátránya, hogy egyetlen feltételre, az európai pénzügyi és katonai segélyek folytonosságának megszűnésére épít.
A legnagyobb problémát Kijev számára a légvédelmi eszközök kritikus hiánya okozza: a (főként ukrán) jelentések szerint az orosz támadódrónoknak 2024-ben még a 93 százalékát sikerült semlegesíteni, ez az arány az idén 88 százalékra esett vissza, a statisztikák pedig a negatív tendencia folytatását prognosztizálják. Az amerikai támogatás csökkenése tovább nehezíti Ukrajna helyzetét: az új washingtoni kormányzat a hazai fegyvergyártást, a stratégiai készletek felhalmozását és a Kína elleni katonai felkészülést helyezi előtérbe, így nem gondolkodik további fegyversegélyezési csomagokban. (A mostani szállításokat még mindig a Biden-éra utolsó forrásaiból, kötelezően bonyolítják le.) Európa ugyan igyekszik pótolni az amerikai hiányt – növeli a katonai segélyt, befektet az ukrán hadiiparba és amerikai fegyvereket vásárol továbbküldésre –, de ez a támogatás széttagolt, lassú és kevésbé összehangolt. A kontinens ipari, gazdasági és versenyképességi mélyrepülése ugyanakkor feltételes módba teszi a háború vég nélküli folytatását, miközben az európai államok önmaguk fegyverkezési programjait is még csak most kezdték el felpörgetni.
Tűzszünet és végtelen háború
Egy másik verzió szerint Oroszország – a gazdasági nyomás, a katonai veszteségek vagy a belső társadalmi feszültség miatt – ideiglenesen beszünteti a harcot. A Kreml ezt jelenleg elutasítja, mert egy tűzszünet elsősorban Ukrajnának kedvezne: időt adna az újjászervezésre, a nyugati fegyverszállítások felpörgetésére, illetve a készletfelhalmozásra. Hogy ez a forgatókönyv megvalósuljon, megint egy sor feltételnek kellene teljesülni egyszerre. Ezek közül is az első, hogy Ukrajna növelje a harci intenzitását, fokozza az orosz területek elleni csapásokat, mélyen az ország belsejében okozva gazdasági és ellátási zavarokat. A nyáron a finomítók és repülőterek elleni támadások már megmutatták, mennyire érzékeny az orosz hátország – a benzinkutaknál kialakuló üzemanyaghiány és a lezárt repülőterek megzavarták a mindennapi életet, karnyújtásnyira hozva a háborút a polgárokhoz. A „tűzszünet az eszkaláción keresztül” logikája elméletileg egyszerű lenne: Ukrajnának ki kell építenie egy nagy hatótávolságú csapásmérő képességet, amely képes a megtorlásra és az elrettentésre. Ezt azonban a Nyugat csak korlátozottan segíti, mivel mind az amerikai (lásd: Tomahawk-szállítások), mind az európai kormányok zöme tart az eszkalációtól. Ukrajna ezért saját fejlesztésű drónokra és rakétákra épít, amelyek 2026-ra döntő szerepet kaphatnak az orosz belső egyensúly megingatásában.
Ez a szcenárió szintén feltételezi a Kreml stabilitásának törékenységét. Bár Putyin népszerűsége stabil, az elhúzódó, veszteséggel teli hadjáratok, a lassan erodálódó gazdaság és a középosztály növekvő elégedetlensége okozhat olyan morális repedéseket, amelyeket a Kreml kezelni még igen, elrejteni már annál nehezebben tud.
Ebben az esetben egy határozatlan idejű tűzszünet válhat kerülőúttá – amely aztán egy idő után visszacsatlakozik a főirányhoz.
A fentebb vázoltak mellett álljon itt végül az a forgatókönyv, amely a konfliktus befejezése, avagy folytatása szempontjából a jelenlegi helyzetet mérlegelve a legvalószínűbbnek tűnik: a „végtelen háborúé”. Putyin a jelek szerint már Trump színre lépésekor realizálta, hogy a teljes győzelem nagyon nagy árat követelne Oroszországtól. Éppen ezért választhatja (és minden jel arra mutat, hogy ezt választotta) a háború bebetonozásának lehetőségét. Egy végtelen háború fenntartása ugyanis lehetővé teszi számára, hogy Ukrajnát gazdasági és politikai bénultságban tartsa, és megakadályozza az EU- és NATO-integrációját anélkül, hogy formálisan befejezné a háborút.
A terv veszélye, hogy hosszabb távon csak abban az esetben működhet, ha a globális dél gazdasági térnyerése eléri azt a szintet, amikor a nyugati kapcsolatok már nem élveznek prioritást a számára. Egy ilyen „párhuzamos” világrendben Oroszország úgy tudná magát újrapozicionálni, hogy semmiben nem függ a vele szemben álló szövetségtől. A folyamat már elkezdődött, a sebessége azonban még nem elég gyors.
Ebben a modellben a frontvonalak befagynak, a harc alacsony intenzitásúvá válik, a drón-, rakéta- és tüzérségi csapások szórványosak – de állandó fenyegetést jelentenek. Az elhúzódó konfliktus Ukrajnában megállítaná a Nyugat részéről megkövetelt reformokat, gyengítené a rendszerszintű korrupció elleni harcot és kiüresítené az EU-tagság felé vezető lendületet – pontosan úgy, ahogy a Nyugat-Balkánon is történt. Putyin így geopolitikai csapdába zárná Ukrajnát, amely nem tudna kilépni ebből az árnyékból – a történelem tapasztalatai pedig azt mutatják, hogy a világ lassan napirendre térne az örök konfliktus felett.
Messze a vége
Nincsenek tehát jelei annak, hogy a háború a végéhez közeledne. A diplomáciai módszer elakadt, a fegyver- és pénzsegélyek csak a napi túléléshez elegendők, Moszkva pedig az alacsony intenzitású végtelen háborúra rendezkedik be. Ukrajna és Oroszország egyaránt beleragadt a konfliktusba, amelyet egyik fél sem tud magára nézve megnyugtató módon rendezni. Európa számára közben a háború immár – saját határai vélt fenyegetettségének indoklásával – teljes mértékben érzelmi alapú egzisztenciális problémává vált, amit értelmetlen módon nem a béketörekvések erősítésével, hanem szintén a konfliktus elnyújtásával próbál kezelni. Az Egyesült Államok fokozatos kivonulása a közvetlen katonai finanszírozásból nem pusztán stratégiai hiányt teremt, hanem gazdasági és szövetségesi vákuumot is. Trump újraértelmezett külpolitikája szakít a transzatlanti értékpolitikával, az így kialakuló űrt pedig Európának egyedül kellene betöltenie – csakhogy a kontinens sem politikailag, sem gazdaságilag, sem társadalmilag nincs felkészülve arra, hogy átvállalja Amerika szerepét egy elhúzódó, szó szerint ipari léptékű háborúban.
A háborús lendület, amely 2022-ben még erkölcsi fellángolásból, 2023-ban stratégiai szükségből, 2024-ben pedig már politikai rutinból táplálkozott, 2025-re fokozatosan kifulladt.
A kontinens ipara széttagolt, a nemzeti védelmi programok összeurópai egységes koncepció hiányában gyakorlatilag egymás riválisaivá váltak, és bár a hadiipari termelés növekszik, az európai gazdaságok inflációs feszültségei és belpolitikai kimerülése határt szabnak a további mozgástérnek. Ukrajna szempontjából ez a helyzet különösen tragikus. A toborzási nehézségek, az energiaellátás törékenysége, a folyamatos légitámadások és társadalmának elfáradása mind arra utal, hogy a háború elérte teherbírásának határát. Ezen pedig a Nyugat erkölcsi szolidaritása semmit nem segít.
Oroszország eközben nem győz, de nem is veszít. A Kreml stratégiai céljai ugyan messze elmaradnak az eredeti ambícióktól, de a háború fenntartása önmagában is elég lehet Moszkva számára: Putyin stratégiája immár nem a győzelemről, hanem a fenntarthatóságról szól, ahol a legpusztítóbb fegyver maga az idő. A háború egy olyan állandósult konfliktussá vált, amit sem a katonai fölény, sem a diplomácia nem tud egyedül lezárni. A legvalószínűbb jövőkép egy kimerülésen alapuló status quo, amelyben Ukrajna lassan elveszíti az erejét, Oroszország viszont képtelen lesz olyan áttörést elérni, amit kézzelfogható győzelemként lehetne felmutatni. Ugyanígy Európa számára is talány, hogy képes lesz-e gazdaságilag, politikailag és társadalmilag kitartani egy olyan konfliktusban, amely csak késleltetett összeomlást ígér. Vagy-vagy: Oroszországgal ellentétben az EU-nak nincs alternatívája, miután bekényszerítette magát egy teljesen az USA érdekei mentén működő rendszerbe, az orosz (és kínai) kapcsolatok megszakítását azonban nem tudja pótolni. Kivéve egy még erősebb USA-függőség kialakításával, ami egyrészt jóval többe kerül, másrészt ugyanaz a zsákutca, mint amiből megpróbál éppen kijönni. A kontinens egyedül nem tudja fenntartani a háborús intenzitást, a konfliktus így előbb-utóbb sokkal alacsonyabb fokozatba kapcsol. Az lesz az a pillanat, amikor Európának fel kell tennie a kérdést: a saját magát is felemésztő, türelemnek nevezett dacos kitartás egy végtelen háború esetében erény, vagy pusztán vétkes és végzetes tehetetlenség?
***
Kapcsolódó:
Fotó: Dreamstime
