Bár Spanyolország gazdasága látványosan növekszik, a társadalom több mint negyede továbbra is a szegénység határán él. A gyermekszegénység aránya az uniós átlag duplája, miközben a kormány prioritása, a szociális ellátórendszer csak tüneti kezelést nyújt. Vagyis a kabinet ma nem a felemelkedést és a kitörési lehetőségeket, hanem a szegénység konzerválását finanszírozza.
Sokan felkapták a fejüket, amikor tavaly egyes számítások kihozták, hogy – tekintve a GDP-növekedést, az inflációt, a munkanélküliségi mutatókat, a költségvetési politikát és a tőzsdei teljesítményt – Spanyolország globálisan az egyik legjobban teljesítő gazdaságú állam volt 2024-ben. A siker titka (mutatott rá az egyik rangsort összeállító Economist) az volt, hogy elengedte a gyártás fetisizálását, és inkább a szolgáltatóiparra összpontosított. Az ipari termelés stagnált (bár nem zuhant olyan gyorsan, mint Németországban, köszönhetően az enyhébb energiaáraknak), így a lehetséges ellensúlyozó területeket vizsgálva elkezdte erősíteni a világjárvány után magához térő turizmust, valamint a tanácsadói szolgáltatások és a technológiai know-how exportálását. A szolgáltatóipar eredményei így a pandémia előtti időszak 5,5 százalékáról csendben 7-8-ra emelték a részesedésüket GDP-ből. A fiatalok kivándorlását ezzel párhuzamosan visszatérési ösztönzőkkel, illetve dél-amerikai bevándorlókkal ellensúlyozták: 2019 óta körülbelül 1,2 millióval nőtt az országban a külföldi munkavállalók száma. Spanyolország szocialista vezetésű kormánya emellett azzal dicsekszik, hogy történelmi mélypontra csökkentette a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségeket, beleértve a munkanélküliséget (amit 2008 óta a legalacsonyabb arányú, 10,29 százalékos).
A túl szép, hogy igaz legyen ellenvetés félig ebben az esetben is igaznak bizonyult. Bár az ország gazdasági növekedése vitathatatlan, felhőtlen optimizmusról messze nem beszélhetünk. Az árnyoldalak egyik jelentős szegmensét éppen az a terület adja, amelyre Pedro Sánchez kormányfő a legbüszkébb: a szociális állam kiépítése. Emlékezhetünk, hogy a NATO-csúcson egyedüliként milyen indokkal mondott nemet Trump elnöknek a védelmi költségvetés 5 százalékra duzzasztása kapcsán: ha azt megteszi, az a spanyol szociális rendszerből vonná ki a forrásokat, amit nem engedhet.
A spanyol modell, amely a szociális hálóba a költségvetésből óriási összegeket sző be, nem tekinthető különutas megoldásnak Európában, a hatékonysága azonban a statisztikák tükrében is egyre inkább vitatható. Magyarországgal ellentétben (ahol a 2010 előtti segélyalapú társadalmi modellt mára felváltotta a meritokratikus elven alapuló munkaalapú) Spanyolországban az állami juttatások mértéke drasztikusan megugrott a szocialista kormányzási évek alatt. Ez önmagában nem lenne gond, ahogyan azonban a Foundation for Economic Education egyik friss elemzése rámutat, a pozitív statisztikák mögött néhány egészen lehangoló tény húzódik meg, amely azonnal más megvilágításba helyezi a sikertörténetet.
Az érem két oldalát mutatja például a munkanélküliségi ráta. Az ugyanis (százalék ide vagy oda) változatlanul a legmagasabb az Európai Unióban, sokkal meghaladva a 6,2-es átlagot – a pályakezdő fiatalok munkanélküliségi rátája pedig a második legnagyobb Európában. Ennél is sokkal sötétebb képet fest a szegénységi mutató: a statisztikák szerint a társadalom 26-27 százaléka él a szegénység és a társadalmi kirekesztettség veszélyeinek kitéve. A problémát, amelynek a kiváltó oka elsősorban a gyerekszegénység (és következményei) a nem célzott, hanem általános módon „ellátásra berendezkedett” szociális rendszer csupán tüneteiben kezeli, de messze nem orvosolja, ezzel gyakorlatilag bizonyítva azon országok igazát, amelyekben a szinte alanyi jogon járó segélyalapú társadalmi finanszírozást az érdemre épülőre cserélték le.
Nem tehet róla és nem tehet ellene
A legfrissebb adatok szerint Spanyolországban a gyermekek körülbelül egyharmada él szegénységben és/vagy társadalmi kirekesztésben. Az UNICEF 2023-ban közzétett jelentése az országot az EU-ban a legrosszabbnak nevezte a gyerekszegénység tekintetében, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) pedig a társadalmi jövedelmi egyenlőtlenségi listáján a nyolcadik legrosszabb helyre tette. Utóbbi arra is rámutatott, hogy e jelenség 35 százalékban olyan tényezőknek tudható be, amelyekre az egyénnek nincs ráhatása: vagyis a neme, a születési helye és a szülei gazdasági-társadalmi háttere. A hátrányos helyzetű és korlátozott oktatási feltételek között felnövők pályakezdőként nehezen találnak munkát, sokan közülük pedig örökítik a szegénységet a saját gyermekeikre. A legrosszabb helyzetben az egyedülálló szülő által nevelt gyerekek vannak: az elemzések szerint az ő szegénységi rátájuk 21,6 százalék, szemben a kétszülős családok (szintén riasztóan magas) 17,5 százalékával.
Ezen a ponton vetette be Sánchez a szociális védelem eszközeit egy olyan segélyezési rendszer leplét borítva a társadalomra, amely a jelek szerint kontraproduktívvá vált, azaz nem lendített a társadalmi/vagyoni különbségek orvoslásának helyzetén, inkább stagnálásra kényszerítette azt. A jóléti politika zászlóshajójaként a kormány 2020-ban létrehozta a minimális megélhetési jövedelem rendszerét, az IMV-t, amit eredetileg a világjárvány miatt nehéz helyzetbe került (főként gyerekes) családok megsegítésére kreáltak – a program azonban kinőtte önmagát, és a gyerekszegénység, valamint a társadalmi kirekesztettség elleni küzdelem Sánchez-féle szimbólumává vált.
Négy évvel a bevezetése után a program a spanyol jóléti rendszer egyik legfontosabb pillérévé vált – bár az eredményességét továbbra is heves viták övezik. A kormány hivatalos adatai szerint 2024 végéig az IMV mintegy 674 ezer háztartást és több mint 2 millió embert ért el, és ezek a számok 2025-ben is növekedtek: a júniusi jelentések szerint az IMV-rendszer a fennállásának ötödik évfordulójára már több mint 1 millió háztartást és több mint 3 millió állampolgárt ért el. A támogatás nem egy általános alapjövedelem, hanem valójában egy célzott szociális segély, amely a háztartások jövedelmi és vagyoni helyzetéhez igazodik. Az IMV-hez azok juthatnak hozzá, akiknek a háztartásában a jövedelem és a vagyon egy meghatározott küszöb alatt van. Az állam minden évben meghatároz egy „jövedelmi szintet”: ha a háztartás tényleges jövedelme ez alá esik, az IMV-t úgy számítják ki, hogy az a különbséget pótolja. Az idén ez az alapösszeg 7905,72 euró/év (havonta 658,81 euró) egyedül élő esetén, míg egy öt- vagy többtagú háztartásnál évente elérheti az 17 392,68, azaz a havi 1449,39 eurót. Ez ráadásul kiegészülhet más szociális juttatásokkal (például lakhatási támogatással, gyermeknevelési pótlékkal és – lakóhely szerint – az egyes régiók speciális juttatásaival).
Felületi kezelés
Ezek a számok első ránézésre látványosak, kontextusa helyezve ugyanakkor már árnyaltabb képet adnak. A spanyol kormány eredeti becslései szerint a program potenciálisan 2,3-2,5 millió háztartást célzott volna meg, vagyis jelenleg az IMV a jogosultak alig feléhez jut el. Ennél nagyobb probléma az, hogy a segélyt nem a gyerekszegénység megszüntetésére adják, vagyis a juttatásnak általában a háztartások a kedvezményezettjei, nem pedig a gyerekek. A kormány által 2024-ben emlegetett 2 millió ember elérése 674 ezer háztartást jelent, amelyek 67 százalékában élnek gyermekek is. Ezt alapul véve Sánchez úgy kalkulál, hogy a program 816 ezer gyermeknek segít –
csakhogy a segélyrendszerben semmiféle kitétel nincs arra vonatkozóan, hogy a segélyezettek (akik természetesen a szülők) mire fordítják a pénzt.
Vagyis azokat az összegeket, amelyeket elméletileg a gyerekek életkörülményeinek, étkezéseinek javítására, jobb tanulási feltételeinek megteremtésére, így társadalmi beilleszkedésükre kellene fordítani, valójában egy általános szociális segély szerepét töltik be. A stagnáló gyerekszegénységi ráta egyáltalán nem igazolja a kormány optimizmusát, a kontraproduktív hatás azonban nagyon is szembeötlő: a segélyrendszer csúnya szóval „belekényelmesíti” a rászorulókat a Sánchez által kínált lehetőségbe, miután (bár technikailag elmozdítja őket a nulláról) egy szinten tartja a szegény háztartások körülményeit anélkül, hogy bármiféle motivációt adna az azokban élők munka vagy magasabb társadalmi szintre lépése iránti igényének.
Ez a probléma nagyon is ismerős lehet a 2010-es évek előtti Magyarországról, ahol szintén gondot okozott a segélyalapú rendszer „demotivációs” hatása a munkaerőpiacon való elhelyezkedésekre és a továbblépési szándékokra. A spanyol modell paradoxona ugyanabban rejlik: a példátlan nagyságú szociális háló egyedül a szegénységre összpontosít, nem pedig az onnan kivezető útra. Vagyis a szegénység jelei elleni küzdelem felemészti a jólétre való törekvés energiáit és anyagi forrásait anélkül, hogy megoldást nyújtana a szegénység generációs örökítésének legnagyobb problémáira. Ez pedig nem más, mint folyamatos tüneti kezelés a gyógyítás helyett.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Pedro Sanchez kormányfő
(Mariscal/MTI/EPA-EFE)
