A vámháború nagy tanulsága: ha túl sok ajtót zársz be, a piac keres magának egy kiskaput. Kína megtalálta a kulcsot, Washington még a zárat keresi, miközben rájön, hogy az ellátási láncok rugalmas gazdasági működése a 21. században már ki tudja zárni a kereskedelmi háborúk negatív hatásait. De még hogy. 

Nem kis megdöbbenést okozott az amerikai kormányzatban, hogy miután egy 40 milliárd dolláros mentőcsomagot véglegesített Argentína számára, az rá néhány napra Kínával kezdett gigaüzleteket kötni. A pénzügyi életmentő injekcióra ráadásul éppen az amerikai–kínai kereskedelmi háború csúcspontján került sor. Peking hosszú ideje a lehető legjobb kapcsolatokat igyekszik kiépíteni Latin-Amerikában, befolyásának növekedése a térségben pedig meglehetősen irritálta Trump elnököt, aki külpolitikai paradigmaváltásával egyébként is az amerikai kontinens felé fordítja a figyelmét. Azzal, hogy gazdasági mentőövet nyújtott Argentínának, az Egyesült Államok éppen a kínai jelenlét fokozását is igyekezett csökkenteni a térségben, ezen igyekezete azonban a lehető legrosszabbul sült el.  

Kína a világ legnagyobb szójabab-felvásárlója, s mint ilyen, az USA legfőbb exportcélpontja (volt). Aztán 2025 májusában fenekestől fordult fel a piac. Válaszul Trump éppen aktuális vámjaira, Peking nullára csökkentette a szójabab importját az Egyesült Államokból, és latin-amerikai (elsősorban brazil és argentin) kapcsolatait hívta segítségül a diverzifikáció érdekében. Az amerikai mezőgazdasági szektor egyre növekvő haraggal figyelte az események alakulását, a dühből pedig jócskán kijutott saját kormányzatának is, amely kénytelen-kelletlen a kínai piac elvesztése miatt saját gazdálkodói részére is mentőcsomagot kezdett összeállítani. A kezdeti harag azonban semmi nem volt ahhoz képest, mint ami az Argentínának szánt dollármilliárdok bejelentése után jött. A megmentett ország ugyanis

röviddel a megállapodás megkötése után eltörölte a mezőgazdasági exportvámokat – ezzel sarkig kitárva az ajtót Kína előtt.

Az ázsiai importőrök pedig nem haboztak: mindössze 48 óra alatt 1,3 millió tonna szójababra adtak le rendelést, miközben az amerikai termelők (akiket szerencsétlen módon még az utóbbi évek legbőségesebb termése is „sújtott”) ott álltak piac és megrendelés nélkül. A dél-amerikai exporthullám ráadásul lefelé nyomta a világpiaci árakat, ezzel Kína még erősebb alkupozícióba került az Egyesült Államokkal szemben. 

A történet a küszöbönálló amerikai–kínai csúcstalálkozó előtt különösen érdekes. Trump a szójakérdést prioritásként kezeli, a találkozó pedig valószínűleg hoz is valamilyen megoldást a kínai import újraindítása ügyében – miután az tökéletes fegyverré vált Peking kezében. A szójaháború azonban messze túlmutat önmagán: nem csupán egy epizód a két nagyhatalom viszálytörténetében, hanem esettanulmánya annak, hogyan értelmezte félre az Egyesült Államok a saját vámpolitikájával együtt a 21. század ellátási láncainak működését és ellenfelének diverzifikációs lehetőségeit.  

A szójabab több egy szimpla árucikknél: a globális agráripari lánc egyik köztes csúcsszereplője, amelyet állati takarmánnyá és olajjá dolgoznak fel, kihagyhatatlan elemeként az állattenyésztésnek, az élelmezésbiztonságnak és a feldolgozóipari kapacitásoknak. Amikor egy ilyen fontos ellátási lánc a vámok, a politikai döntések miatt felborul, a lehetőségek szerint az egész rendszert villámgyorsan újra kell tervezni. Márpedig Kínának volt rá lehetősége – húsz éven át készült erre a pillanatra. És ami egykor Peking elleni fegyvernek tűnt, az most ijesztő gyorsasággal robbant vissza az Egyesült Államok arcába.  

 

Egyszer látta, nem feledte 

Kína a saját kárán tanulta meg a leckét 2004-ben, amikor a globális, főként amerikai kereskedők manipulálni kezdték a szójaárakat – tonnánként 540 dollárról több mint 750-re feltornázva azokat. Ezután olyan bőséges terméshozamot jelentettek be, amely az árakat 500 dollárra csökkentette, csapdába ejtve a magas összegű szerződéseket már aláírt kínai kereskedőket. A következmény nem csupán rövid távú pénzügyi veszteség volt: több mint 3 ezer kínai szójafeldolgozó ment csődbe, a feldolgozói kapacitás 80 százalékát pedig külföldi vállalatok szerezték meg. Az ország ekkor gyakorlatilag elveszítette a kritikus élelmiszer-ellátási lánc egyik fontos szegmense feletti ellenőrzését.  

A dühnél csak a pragmatizmus volt nagyobb Kínában. 

Állami vállalataival megvédve a maradék feldolgozóüzemeit egyrészt stratégiai készletfelhalmozásba kezdett, másrészt jelentős beruházásokat eszközölt a dél-amerikai mezőgazdasági infrastruktúrába. Ezek a befektetések – kikötők, vasutak, logisztikai hálózatok – most zavartalanul szállítják a dél-amerikai szóját Ázsiába. Amikor Trump 2018-as vámtarifái először megzavarták az USA–Kína-kereskedelmet, az ázsiai ország már akkor fel volt készülve, és ellenőrzése alatt tartotta alternatív ellátási láncát. Az eredmény drámai volt. Míg 2011 és 2018 között az amerikai szójababexport 60 százaléka Kínába irányult,  

2024-re Brazília részesedése a kínai importból 71 százalékra nőtt az 1990-es évek 2 százalékához képest.

A mai kereskedelmi háború, amely miatt Kína már 2018-ban megkezdte az átszervezést, jól tükrözi a globális ellátási láncok késleltetett és rendkívül hatásos reakcióját. A kínai szójakereskedők tartós stratégiai kapcsolatokat alakítottak ki a dél-amerikai beszállítókkal, miközben a kikötőket és a logisztikai hálózatokat a Brazília–Kína-útvonalakra optimalizálták. Ennek következtében a globális szójababárak, amelyek korábban az észak-amerikai terméshozamokra reagáltak, hirtelen a dél-amerikaitól kezdtek függeni.  

A jelenség oka ismét Kína szó szerinti nagyságában rejlett: egy ekkora egységes piac könnyebben talál diverzifikációs beszerzési útvonalat, ugyanakkor kiesése a külföldi termelők számára valóságos katasztrófa. Peking évente 100-105 millió tonna szóját importál, ezzel a globális kereskedelem 60 százalékát fedi le. Hiányát az amerikai termelők képtelenek máshol pótolni, ám a világ legnagyobb piaca nélkül egyszerűen nem tudnak eladni. Így fordult vissza ellentétes előjellel önmagába a történet: míg Kína egykor túlzottan függött egyetlen szállítótól, most az amerikai gazdák fizetik meg az „egyetlen piac” kiesésének árát. 

 

Keserű lecke 

A kínai válaszcsapás egyben rávilágít az USA globális piacokkal kapcsolatos tévedésére. A vámtarifák a végterméket gyártó iparágakkal szemben nyújthatnak ugyan bizonyos fokú védettséget, de a köztes termékek rugalmasabb ellátási láncaival szemben nem csak tehetetlenné, egyenesen kontraproduktívvá válhatnak. A kereskedelmi háború egyik legnagyobb csatájának kínai győzelme az amerikai vámpolitika egyik legnagyobb veresége is lett. Azzal, hogy Argentína a gabonaexportvámok eltörlése mellett döntött, azonnal versenyképesebbé tette a szójababját, ráadásul megkapta mellé a világ legnagyobb piacát. Az amerikai gazdák, akik már a 2018-as szójakonfliktusban is csak egy 28 milliárd dolláros állami támogatási csomaggal éltek túl, most piaci részesedésük elpárolgása előtt állnak. Mint kijelentették:

nem mentőövekre, hanem normális és kiegyensúlyozott piaci kapcsolatokra van szükségük.

Más szavakkal: kérik vissza Kínát, ami csak úgy lehetséges, ha Trump elnök megegyezik Hszi Csin-pinggel a kereskedelmi háború intenzitásának drasztikus mérséklésében és a kapcsolatok átkalibrálásában.  

A szójababkonfliktus tehát dollármilliárdokban mérhető tanulságot hordoz: a kereskedelemben az ellátási lánc csomópontjai feletti ellenőrzés legalább olyan fontos, mint a nyersanyagok feletti kontroll. Kína 2004-ben elvesztette az irányítást saját feldolgozóiparának egyik kiemelt szegmense felett, és két évtizedet töltött annak biztosításával, hogy ilyesmi soha többé ne fordulhasson elő. Az Egyesült Államok elvesztette a hozzáférését a legnagyobb mezőgazdasági exportpiacához, mert nem vette figyelembe: kellő felkészültség mellett az ellátási láncok át tudnak alakulni, ráadásul úgy, hogy a megtámadott félnek még csak vissza sem kell állítania az eredeti állapotot, ha nem akarja. A Trump–Hszi-találkozó előzetes jelei arra mutatnak, hogy az amerikai elnök megértette ezt, és igyekszik úgy alakítani vámpolitikáját, hogy Kína hajlandó legyen az amerikai termelőket újra figyelembe venni az importstratégiája tervezésekor.  

*** 

Kapcsolódó: 

 

Fotó: Javier Milei argentin elnök 
(Mídia Ninja)