Törökország energiapolitikája egyszerre tükrözi a gazdasági pragmatizmust, a politikai realitásokat, miközben – egy friss döntés kapcsán – némiképp háttérbe szorulnak a hosszú távú fenntarthatósági célok. Jelenleg az ország az energiaigényének mintegy 70 százalékát importból fedezi, elsősorban földgáz és kőolaj formájában, amelynek jelentős részét Oroszországtól és Irántól szerzi be.  

Ez a függőség nyilvánvalóan nemcsak gazdasági, hanem geopolitikai kockázatot is jelent. Ebben a kontextusban a lignitalapú szénbányászat és a hozzá kapcsolódó energiatermelés alapvető szerepet játszik a kormány stratégiájában, amely az Energiafüggetlen Törökország 2053 víziót tűzte zászlajára. (A tervek szerint 2053-ra az energiaigény 90 százalékát főként megújuló hazai energiaforrások, nukleáris energia és zöldhidrogén fejlesztésével kívánják fedezni.) 

Azonban a szén támogatása – különösen a 8,7 milliárd dolláros, négy évre szóló árgarancia – ellentmondásos helyzetet teremt: miközben csökkenti a külföldi energiafüggőséget és munkahelyeket biztosít, gátolja a megújuló energiaforrások térnyerését, és aláássa a karbonsemlegességi célokat.  

A szén szerepe 

A megújuló török energiapolitika egyik alappillére a hazai erőforrások kiaknázása, amelyben a szén – különösen a lignit – kiemelt szerepet kap. A szénipar több tízezer munkahelyet teremt, főleg az ország szegényebb, vidéki régióiban, például Afşin-Elbistan, Soma és Tunçbilek térségében. Ezeken a területeken a bányászat és a kapcsolódó iparágak a helyi gazdaság gerincét alkotják, így a bányabezárások nemcsak gazdasági, hanem politikai kockázatot is jelentenének. A kormány számára a szén támogatása tehát az energiapolitikán kívül társadalmi stabilitási kérdés is, hiszen a munkahelyek megszűnése szociális feszültségeket szülhet. 

A friss árgarancia 

A szénipar támogatása mögött jelentős gazdasági és politikai érdekek állnak. A már említett, a kormány által a közelmúltban nyújtott négy évre szóló 8,7 milliárd dolláros árgarancia kiemelkedő szerepet játszik ebben. Ez ugyanis körülbelül 75 dollár/MWh-s árszintet biztosít a szénalapú erőműveknek, ami 12 százalékkal magasabb a piaci átlagárnál és 36 százalékkal haladja meg a hazai széntermelés költségeit.  

Ráadásul a termelési költségek török lírában merülnek fel, míg a kifizetések dollárban történnek,  

ami a líra volatilitása mellett további pénzügyi előnyt jelent a széniparnak. Ez a konstrukció nemcsak jövedelmezőséget garantál, hanem hosszú távú biztonságot is nyújt a szénalapú energiatermelés számára. 

A szén mögött természetesen erős az ipari és politikai lobbi. Számos helyi nagyvállalatnak vannak ugyanis érdekeltségei a szénbányászatban és az energiatermelésben, a kormányzati támogatások – árgaranciák, adókedvezmények és szénalapú fejlesztési programok – pedig ezeket a köröket erősítik. Ez a szoros összefonódás részben megmagyarázza, hogy miért ragaszkodik a kormány a szénipar fenntartásához annak ellenére, hogy a megújuló energiaforrások évről évre egyre versenyképesebbek; bár igaz, hogy időjárásfüggők és a nagy mennyiségű, költséghatékony tárolásuk sem megoldott. Ez utóbbi viszont a szénerőművek esetén nem probléma. 

A megújulók árnyékában 

Miközben a szén támogatása gazdasági és politikai szempontból logikus lépésnek tűnik, a megújuló energiaforrások térnyerése új perspektívát nyit. Az elmúlt évtizedben a napelemes áramtermelés költsége globálisan 69 százalékkal csökkent,  

ez jelenleg körülbelül 43 dollár/MWh, ami kevesebb mint a fele a szénalapú termelés költségének (90 dollár/MWh).  

Ez az árkülönbség világosan mutatja, hogy a napenergia nemcsak környezetbarát, hanem gazdaságilag is versenyképesebb alternatíva. 

Törökország jelenleg 24 gigawatt napenergia-kapacitással büszkélkedhet, ami az ország energiamixének 12,4 százalékát adja. Bár a kormány ambiciózus célkitűzése az, hogy 2035-re 120 gigawatt megújuló kapacitást érjen el, ehhez a hálózat jelentős korszerűsítésére és tárolórendszerek kiépítésére van szükség. Csakhogy a szén támogatása elvonhatja a forrásokat ezekről a zöldgazdasági területekről.  

Az említett 8,7 milliárd dolláros árgarancia csaknem 53 százalékkal meghaladja a következő öt évre tervezett 5,7 milliárd dolláros villamosenergiahálózat-fejlesztési büdzsét.  

Elemzők szerint ehelyett a forrásokat a hálózat modernizálására, a megújulóenergia-beruházások bürokratikus akadályainak lebontására és a tárolási kapacitások bővítésére kellene fordítani. 

Átmeneti stratégia? 

A kormány szerint a szén csupán egy „átmeneti energiahordozó”, amely addig játszik szerepet, amíg az ország fel nem építi a megújuló energiákhoz szükséges infrastruktúrát. Ez az érvelés jól illeszkedik az Energiafüggetlen Törökország 2053 stratégiába, amely a nemzeti szuverenitást és az energiaellátás biztonságát helyezi előtérbe, nem pedig a zöldcélokat. 

Ugyanakkor az általuk kitűzött karbonsemlegességnek  ellentmond a szénipar frissen bejelentett támogatási szintje. A szénalapú energiatermelés ugyanis nemcsak környezeti, hanem gazdasági szempontból is egyre kevésbé fenntartható, hiszen a megújulók költségcsökkenése és a globális zöldátállás nyomása új kihívások elé állítja Törökországot. 

A szén támogatása tehát egyfajta paradoxon:  

egyrészt rövid távon csökkenti az energiafüggőséget és stabilizálja a vidéki gazdaságokat, másrészt gátolja a megújuló energiaforrások gyorsabb térnyerését, ami hosszú távon alapvető lenne a gazdasági versenyképesség és a fenntarthatóság szempontjából.  

A kormány hatalmas árgaranciája jelentős összegeket von el olyan beruházásoktól, amelyek a modern, rugalmas villamosenergia-hálózat kiépítését és a megújulók integrációját segítenék elő. 

Merre tovább? 

Törökország az energiapolitikájában kényesen egyensúlyozik a rövid távú gazdasági és politikai érdekek, valamint a hosszú távú fenntarthatósági célok között. Ahogy utaltunk is rá, a szénipar támogatása rövid távon biztonságot és stabilitást nyújthat, de hosszú távon kockázatot jelent a gazdasági versenyképességre és a környezetvédelemre nézve.  

Kép: Freepik

Kapcsolódó: