A Messinai-szoros hídja újra összeomlott, pedig még el sem kezdték építeni. Az olasz szárazföld és Szicília közé álmodott projektet most az állami számvevőszék állította le jogi kifogásokkal és a pénzügyi hiányosságok kérdőjeleivel. Az álomhídból átokhíd lett.
Rájár a rúd Giorgia Meloni álomprojektjére, a Szicíliát az olasz szárazfölddel összekötő, a Messinai-szoroson átívelő híd tervére. A 13,5 milliárd eurós építkezést ismét jegelni kellett, miután az olasz számvevőszék (amely éppen a közpénzek felhasználását hivatott felügyelni) egyetlen bírósági döntéssel elkaszálta a tervet. E határozat főleg az előzmények fényében különösen kellemetlen a kormány számára, amely a hidat a déli régiók infrastrukturális csúcsfejlesztésének szimbólumaként harangozta be.
A kabinet néhány hónappal ezelőtt még egy trükkös, ám azóta ejtett, a költségvetést kvázi megkerülendő ötlettel próbálkozott, hogy belevágjon a projektbe.
Amikor a hágai NATO-csúcson Donald Trump határozott kérésére a szövetség tagjai elfogadták, hogy 2035-ig elérik GDP-jük 5 százalékának védelmi költségvetésbe építését, egy kiskaput nyitva hagytak maguk előtt. A megállapodás értelmében 3,5 százaléknyi összeget kell a tényleges haderőfejlesztésre fordítani (idetartozik a fegyverek vásárlása), a maradék 1,5 százalékból pedig olyan infrastrukturális fejlesztéseket hajthatnak végre, amelyek illeszkednek a szövetségi koncepcióba. Ez utóbbi volt az, amit egyes tagállamok azonnal tágan kezdtek értelmezni, és „kettős felhasználású” fejlesztés címén igyekeztek olyan büdzsétrükköket végrehajtani, amelynek során a polgári felhasználású projekteket a védelmi költségvetésből finanszírozhatják. Olaszország elő is rukkolt a 3,3 kilométer hosszú híd tervével, mégpedig úgy, hogy a projektet a megnövelt védelmi költségvetésből állta volna. A kabinet be is mutatott egy olyan dokumentumot, amely a „közérdek szempontjából” kiemelt fontosságú projektként definiálja a hidat, hiszen az „kulcsszerepet játszik majd a védelemben és a biztonságban, megkönnyítve az olasz fegyveres erők és a NATO-szövetségesek mozgását, lehetővé téve a nehézjárművek, csapatok és erőforrások gyors szállítását mind közúton, mind vasúton”. Az amerikai kormányzat, amely Trump utasítására a tagállamok védelmi költségvetését árgus szemmel figyeli, az ötletet eleinte szó szerint mosolyogva fogadta, azonban ahogy nyilvánvalóvá vált, hogy a dolgot Meloniék komolyan gondolták, baráti figyelmeztetést küldött Olaszországnak, miszerint a messinai hidat NATO-s mobilitási útvonalként elég nehéz lesz eladni, vagyis jobb lenne, ha a stratégiai katonai fontosság hangsúlyozása helyett a költségvetés más szeletéből finanszírozná azt a projektet, amelyről maga is pontosan tudja, hogy polgári használatra épülne.
Ez azonban nem hatott, az olasz kormány ragaszkodott a kettős felhasználás eszméjéhez. Ekkor keményített be Washington, és Matthew Whitaker, az Egyesült Államok NATO-nagykövete útján nagyon határozottan kezdett fogalmazni: az 5 százalékos védelmi kiadások nem tartalmazhatnak stratégiailag értelmetlen és a NATO szempontjából értéktelen gigaprojekteket, márpedig a szicíliai hidat Washington pontosan annak tartja. Mint mondta, kiemelt fontosságú, hogy a szövetségesek ne kezdjenek el blöffölni a védelmi költségvetés kapcsán, és ne olyan projektek finanszírozását próbálják beleilleszteni, amelyeknek nincs közük a NATO valós céljaihoz.
A kormány tudomásul vette, hogy a katonai álcaháló nem vált be, ám a tervét így sem adta fel: immár a „rendes” költségvetés terhére igyekezett elindítani a projektet, ám ekkor nem várt fordulattal a számvevőszék darabokra tépte a híd tervrajzait.
Túl messze van
A számvevőszék több aggályt is megfogalmazott a kormány tervével kapcsolatban. Különösen problémásnak találták, hogy pályázat kiírása nélkül 10,6 milliárd eurós szerződést ítélt oda a Webuild építőipari vállalatnak a híd építésére – egy 2005-ös, eredetileg lefújt pályázat alapján. Ennek hátterében az áll, hogy a hidat (amelynek a terve a 19. század óta újra és újra felmerül a jobboldali kormányok részéről) a kétezres évek eleje óta próbálják álomból gyakorlatba ültetni. Maga Silvio Berlusconi egykori miniszterelnök is próbálkozott a megvalósításával, így került a projekt kivitelezési joga a Webuildhez, amely – miután akkor is lefújták az építkezést – 700 millió eurós kártérítést követelt (és követel azóta is) az államtól. Amennyiben azonban a projektet az ő közreműködésükkel az eredeti terveknek megfelelően újraélesztik, a vállalat hajlandó elállni a követelésétől. Ezért történhetett meg, hogy a jelenlegi kivitelezést pályáztatás nélkül, az egykori megállapodásra hivatkozva a Webuildnek ígérték – a számvevőszék legnagyobb megrökönyödésére.
A pénzügyi fenntarthatóság hiánya is komoly aggályt jelentett: a testület szerint a költségbecslések nem a mai állapotokat tükrözik, ráadásul súlyosan hiányos dokumentációra épültek. Értelmezésükben ez azt jelenti, hogy a projekt finanszírozási háttere jelenleg csak egy fals adatokra épülő papíron létezik, az építkezés valós anyagi hátterű elindítása pedig nagy valószínűséggel leálláshoz vezetne, ami „rendkívül káros lenne az állami költségvetésre nézve”.
A bírósági ítélet nyilvánosságra hozatala után a politikai reakciók finoman szólva is tipikusan olaszosak voltak. A kormány hangsúlyozta, hogy a döntést az olasz és európai előírások teljes betartásával hozták meg. Giorgia Meloni az ítéletet„tűrhetetlen beavatkozásnak”, helyettese, Matteo Salvini pedig „az országra nézve súlyos csapásnak” nevezte, amely szerinte „politikai döntés, nem pedig pártatlan ítélet”. Antonio Tajani külügyminiszter azzal vádolta a számvevőszéket, hogy a demokratikus alapelvekkel ellentétes módon dönt arról, hogy a kormány mely stratégiai projekteket valósítsa meg. A kabinet tiltakozása ellenére a számvevőszék kezében volt az erősebb lap, a messinai projekt így ismét csak az ötlet szintjén vegetál. A híd jelenleg még a jog és a politika között sem képez átjárót, a megvalósulása pedig teljesen bizonytalanná vált.
***
Kapcsolódó:
Fotó: EU
