A kormányválság után ismét Franciaországra terelődött a figyelem, miután először fordult elő, hogy a Nemzeti Tömörülés (RN) javaslata többséget kapott a Nemzetgyűlésben, ráadásul egy nagyon érzékeny témában, a francia–algír kapcsolatokat érintően. Egyetlen szavazaton múlt, hogy Le Penék 1968-as egyezmény felmondását sürgető állásfoglalását elfogadták. A Nemzetgyűlés 185–184 arányban fogadta el a nem kötelező erejű határozatot.

Ez az egyezmény azért különösen érzékeny, mert a Franciaország és Algéria közti kapcsolatok egyik alapdokumentumáról van szó, és még ha csak egy szimbolikus döntésről is van szó, kiélezheti Párizs konfliktusát Algírral: a módosítás gyakorlatilag nem változtatja meg a politikai helyzetet, ám nyomást gyakorol a kormányra.

A szavazást a bevándorlásellenes narratívájába építette bele az RN, így Le Pen nem véletlen értékelte történelminek, ugyanis még sosem fordul elő, hogy a sokáig politikai karanténban tartott RN által benyújtott szöveg változtatás nélkül átment az alsóházon. 

Az 1968-as megállapodás lényege abban foglalható össze, hogy különleges tartózkodási és bevándorlási feltételeket biztosít Franciaországban az algériai állampolgároknak, amelyeket a mostani módosítás megszüntetne. 

Le Pen azzal indokolta a javaslat benyújtását, hogy már megszűntek az indokok az egyezmény életben tartására, míg a baloldali ellenzéket erősítő Engedetlen Franciaország (LFI) kiegészülve a szocialistákkal és a zöldekkel élesen bírálta a döntést. Jean-Luc Mélenchon az LFI-től egyenesen azzal vádolta az RN-t, hogy a múlt háborúit folytatja, ezért szégyennek nevezte az elfogadott határozatot.

Jean-Luc Mélenchon (Forrás: Wikimedia Commons)

A szavazás azért keltett nagy vihart, mert a Macron-párti frakció 92 képviselőjéből csak 30-an szavaztak. Gabriel Attal korábbi miniszterelnök és a frakció vezetője is távol maradt a szavazástól, akit tekintettel arra, hogy csupán egyetlen szavazaton múlt a javaslat elfogadása, a baloldali ellenzék azzal vádolta, hogy hagyta: az RN és a jobboldal átverje a javaslatot.

Különösen pikáns, hogy bár a Macron-párti frakció ugyan a javaslat ellen szavazott, Attal korábban szintén az egyezmény felmondása mellett állt ki. 

A kormány ennek ellenére továbbra is újra szeretné tárgyalni az egyezményt Algériával, amit Laurent Panifous, a parlamenti kapcsolatokért felelős miniszter is megerősített, azzal indokolva, hogy Párizs nem akarja tovább fokozni az amúgy is feszült kapcsolatát Algériával. 

Gabriel Attal (Forrás: Wikimedia Commons)

Az elfogadott határozat továbbra sem bír jogi kötőerővel: a kormány egyébként is elutasítja, emellett az állásfoglalás semmire nem kötelezi a végrehajtó hatalmat, inkább egy komoly politikai jelzésként értékelhető a bevándorlás és a kétoldalú kapcsolatok terén. A kormánypártot erősítő képviselők egy része azért utasíthatta el a javaslat megszavazását, mert az egyezmény egyoldalú felmondása bizonytalanságot teremthet vagy akár migrációs hullámot is indíthat. Az RN ezzel ellentétben azon az állásponton van, hogy az egyezmény fenntartása épphogy gátolja a bevándorláspolitika szigorítását. 

A döntés európai szinten is figyelemre méltó jelzés, mert több, egymással összefüggő folyamatot világít meg: az európai bevándorláspolitika radikalizálódását, a belső politikai törésvonalak mélyülését, valamint a posztkoloniális kapcsolatok újraértékelését.  

Ha egy vezető nyugat-európai országban parlamenti többséget kap egy olyan javaslat, amely a migrációs különmegállapodások felmondását sürgeti, az precedenst teremthet más tagállamok számára is a bilaterális egyezmények vagy kedvezményes státuszok újragondolására. Ez erősítheti a jobboldali, bevándorlásellenes pártok narratíváját Európa-szerte, különösen a 2027-es francia és 2029-es európai parlamenti választások előtt. Egyben nyomást gyakorolhat Brüsszelre, hogy keményebb, biztonságközpontú migrációs politikát alkalmazzon a humanitárius szemlélet rovására.  

Az egyezmény felmondásának napirendre vétele fokozza a feszültséget Franciaország és Algéria között, ami kihat Észak-Afrika és a Földközi-tenger térségének stabilitására. A törékeny francia–algériai viszony a migrációs útvonalak megváltozását is eredményezheti: ha Párizs szigorít, nőhet a nyomás Spanyolországon és Olaszországon, s közvetve az egész EU déli határán. Ez pedig láncreakciót indíthat el a schengeni térség határvédelmében.  

Magyarország számára mindez politikai szinten megerősíti azt az álláspontot, hogy a bevándorlási kérdések nem pusztán biztonsági, hanem szuverenitási ügyek is.

A francia vita legitimálja a magyar kormány évek óta hangoztatott álláspontját, miszerint a nemzeti kormányoknak joguk van a saját bevándorlási szabályaikhoz.

Európai szinten hazánk a „keményvonalas” migrációs politika élharcosaként koalíciós potenciált nyerhet – különösen az RN, az olasz Liga, a spanyol Vox és más jobboldali pártok erősödésével.  

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons