Francesco Sisci szerint újra visszatérhetnek a birodalmi struktúrák – nem nosztalgiából, hanem a liberalizmus válsága miatt. Az Egyesült Államok is kísértést érezhet, hogy birodalommá váljon, de vajon győzhet-e, ha az ellenfelei jobbak ebben? 

Az Orosz, az Oszmán és a Német-római Birodalom a római örökségre, illetve isteni felhatalmazásra hivatkozott: az orosz és a török területen az uralkodó a vallás feje is volt, a császár hatalmát pedig a pápa koronázása szentesítette. A bukásuk azonban végleg szétzúzta a régi, „isteni renddel” összefonódó politikai konstrukciót.  

A szerző Francesco Sisci olasz sinológus, geopolitikai elemző és publicista, aki évtizedek óta Kínában él és dolgozik, mélyrehatóan vizsgálja a keleti és nyugati civilizációk történeti és filozófiai összefonódását. 

A római birodalmi felemelkedés a pun háborúk után gyorsult fel. A Köztársaság területe túl nagy lett, állandó hivatásos hadseregre támaszkodott, amelynek a katonái egyre inkább a hadvezérekhez, nem pedig a res publicához, azaz a köztársasághoz lettek hűek – ezzel megteremtődtek a császárság és a birodalom alapjai. Az állam jövőjének a hosszú távú tervezése generációkon átívelt, és elsődlegessé tette a politikai-gazdasági integrációt. 

Kínában más minta érvényesült. A császár nem egyházfő, hanem az „Ég fia” volt: uralmát a közrend és a jólét igazolta. Nem létezett hivatalos, mindent átfogó papság, a „társadalmi hit” a császári rend felé irányult. Egy dinasztia legitimitását a mindennapi bőség, a piacok működése és a stabilitás bizonyította; ha ez megingott, lázadás tört ki. 

A 7. században az iszlám gyors terjeszkedése meggyengítette a Római Birodalom maradékát, ám Konstantinápoly kitartott. Közben az iszlám kereskedőhálózat Indonéziától a Földközi-tengerig összekapcsolta a térségeket, létrehozva az első igazán kiterjedt vallási-kereskedelmi ökoszisztémát. A keresztény Európa részben kompromisszumokkal, részben versengéssel reagált; a mediterrán kereskedők gyakran muzulmán és zsidó partnereikkel üzleteltek. A Ming-kori Cseng Ho expedíciói nagyrészt e kereskedelmi hálózatra adott kínai választ jelentették: a muszlim származású admirális hite nem állt szemben a császári renddel, mert a vallás magánügy maradt. A 16. században a spanyolok, a portugálok és a hollandok Kelet-Ázsiába érve az amerikai ezüst és más áruk monopolhelyzete miatt döntő előnyt élveztek, így több csomópontból is kiszorították a muszlim kereskedőket. 

A modernitás három forrásból táplálkozott:  

– Az óceáni felfedezések tágították a horizontot, az új területek megismerése nem a rend megbontását, hanem a gyarapodást jelentette.  

– Keletről érkezett a „személyes állam” elve: a rend és a jólét az uralom mércéje. 

– Európában a res publica, a hatalommegosztás és a vallás új társadalmi szerepe jelent meg; a személyes Isten eszméje az egyén méltóságát emelte középpontba. 

A 16–17. századi reformáció megtörte a pápa és a császár szövetségét. A hollandok kivívták a függetlenségüket és köztársaságot alapítottak, Angliában lefejezték a királyt, majd a parlament kezébe került a hatalom. 1776-ban megszületett az amerikai függetlenség, 1789-ben a francia forradalom detronizálta a királyt, majd Napóleont császárrá emelte – pápai koronázással. Napóleon rendszere rövidnek bizonyult, de a modernitás és a kapitalizmus tartós gazdagságot teremtett. 

A 19. század a régi európai rend gyors eróziójának a korszaka volt, amely 1918-ban csúcsosodott ki. A kulcsszó ezután a demokrácia lett – liberális és népi változatban egyaránt. Helyükre egy új, „római eredetre” építő nagyhatalom, az Egyesült Államok lépett, ez volt a régi Nyugat halála és az új Nyugat születése. A francia forradalommal elterjedt az a radikális gondolat, hogy a társadalmak átalakíthatók, ezt vitte tovább a leninizmus, több nyugati demokratikus mozgalom és – elrettentő ellenpéldaként – a fasizmus is. Megszületett a modern világ alapkérdése: milyen elvek mentén és milyen korlátok között formálható újra a politikai közösség? 

Kína 

A „Középső Birodalom” a saját rendjének válságát felismerve, nagy tételben vette át a nyugati eszméket. A Kommunista Párt elterjesztette az egyenlőségnek a korábbi, a hierarchikus társadalomban ismeretlen elvét, majd Teng reformjaival az absztrakt piaci szabályokat és a versenyt. Ma a párt alkalmazza az egyenlőség fogalmát: nincs császár, a vezetőket veterán elvtársak választják ki. A kérdés, miként egyeztethető össze a máig létező elszigeteltségi hagyomány, a félöntudatlan császárhitre emlékeztető reflex és a hierarchiaérzés. A párt közben átírta az ókori alapfogalmakat: összevonta a tulajdonjogot (amit egykor a császár ellenőrzött) és a kormányzati irányítást (amit korábban a császár miniszterei gyakoroltak) – mindezt császár nélkül, aki a mennyek akaratát közvetítené, illetve választó nép nélkül, amely szabadon felhatalmazhatna. 

Amikor a Zeitgeist változik 

Ugyanakkor Kínában és világszerte nő a türelmetlenség a liberális renddel és a hatalommegosztással szemben. Tetszik vagy sem, a közösségi média lehetővé tette az emberek vágyát a közvetlen vezetői kapcsolatra. Mivel mindenkinek platformot ad önreflexióra, felerősítette az önelégültséget és az egoizmust, noha a bejegyzések csak egy szélesebb statisztikai elemzés apró részei. A magánélethez és szabadsághoz fűződő régi jogok de facto korlátozhatók, a nagyvállalatok pedig a személyes szabadság illúzióiból táplálkoznak. Ebben a helyzetben Kína előrébb járhat, mint az Egyesült Államok, amelyet továbbra is a demokratikus csapdák kötnek. 

Birodalmak újjászületése 

A birodalmak alig több mint egy évszázada omlottak össze, az emlékük mégis velünk él, nosztalgiát kelt a „régi szép idők” iránt. Sokan fárasztónak és zavarosnak érzik a liberális rendet, elfeledve, hogy ez hozta el a nyugati modernitást. Mivel a kapitalista forradalom összetett és ellentmondásos, ezért sokan inkább egy „megváltó” vezetőben bíznának. 

Csakhogy a régi birodalmak az isteni felhatalmazás eszméjével igazolták a milliók feletti egyeduralmat: a kínai császár az Ég Fia, a szultán a hívők parancsnoka, az orosz cár és az európai uralkodók a pápa áldásával kormányoztak. A vezetést kegyelemnek, prófétai ajándéknak tekintették. 

Ma is akadnak, akik hasonló tekintélyre vágynak: Putyin az ortodoxiára támaszkodik, Trumpot evangélikus vezetők áldották meg, Kim Dzsongun alkotmányba emelte uralma „isteni jogát”. Peking viszont elutasítja a transzcendens legitimációt: a kommunista örökség logikája szerint vagy visszatérhetne az Ég Fiához, vagy liberalizálhatna – tartós középút aligha létezik. 

A katolikus egyház lehetősége 

Ez nagy teret nyit a katolikus egyház előtt: új szerepet vállalhat. Hagyományosan dialektikus párbeszédet folytatott a hatalommal, de más vallásokkal ellentétben soha nem volt a kormány eszköze. 

Leó pápa szerint „a szinodalitás annak a módja, hogyan jövünk össze, alkotunk közösséget és törekszünk arra, hogy

az egyház elsődleges fókusza ne az intézményi hierarchia, hanem a mi együtt, a mi egyházunk érzése legyen”. 

A szinodalitás nem elsősorban kormányzati forma, hanem meghallgatás, közös útkeresés és a Szentlélekre való nyitottság kultúrája: az egyház nem a népről beszél, hanem vele halad. Leó pápa szerint ez a hozzáállás „sokat taníthat a mai világnak”, hiszen nem az egyház „demokratizálásáról” szól, mivel az önmagában nem univerzális megoldás. 

A kérdés ma sürgetőbb, mint évszázadok óta bármikor: ha a kormányok vallási jóváhagyást keresnek, az egyház támogat-e egy modern birodalmi paktumot, vagy inkább kiegyensúlyozó szerepet vállal-e – a középkori Európához hasonló új pozíciót találva. 

Egyáltalán lehetséges a változás? 

A nagy tudományos áttörések elsöprő katonai előnyt adnak, az óriás e-platformok példátlan mérete pedig torzítja a piacot. Az „új kapitalisták” innovációt, jobb minőséget és kedvezőbb árat nyújtanak, ami előnyt jelent, de könnyen a szabadpiac, a verseny felszámolásához vezethet, ami végül épp a kapitalizmust és a további innovációt fojtja meg. 

Oroszország és Kína nem élt át tartós liberális berendezkedést, így a birodalmi lejtmenet illeszkedik a történelmükhöz. Nyugaton viszont a birodalmi múlt mellett három évszázados köztársasági kontinuitás is van, azaz ott egész más a minta. Közben az államok egyre nyíltabban használják a vállalatokat stratégiai célokra: Kína már megtette, kérdés, hogy az USA is megteszi-e. Ha nem, hátrányt szenvedhet a nemzetek közötti versenyben. 

De hogyan maradnak életképesek a liberális kapitalista szabályok ebben a vetélkedésben? Egy birodalom könnyebben centralizál, viszont a történelem során a kisebb köztársaságok (Velence, a hollandok) gyakran felülmúlták a monolit birodalmakat. Ma még nem világos, hogy ki győz: a birodalmi hang erősödik, vagy a liberalizmus halkul el? Ez nemcsak szabadság kérdése, hanem innováció és jólét: fennmarad-e a dinamika a birodalmak között, vagy lelassul? 

A világ – főleg a Nyugat – öregszik, az idősebb társadalmak pedig kevésbé fogékonyak a változásra, így a stabilitás válhat normává. Mégis sok múlik az Egyesült Államokon: ha a republikánus-liberális berendezkedés helyett birodalmi hatalommá válik, akkor sok minden gyorsan és egyértelműen rendeződhet. 

Egy új kor hajnala 

A 20. században, amikor a liberalizmust a fasizmus és a kommunizmus támadta, a liberális társadalmak erős és hiteles érvrendszert dolgoztak ki a totalitarizmus ellen. Ma, a neoimperialista kulturális offenzíva közepén ez a védekezés szinte megszűnt. Akkor a válasz a közgazdasági és tudományos érvek rendszere volt, amelyek visszautasították, hogy a szabadpiac az állam szolgájává váljon – miközben a kihívók „plutokráciának” bélyegezték a kapitalista rendszereket. Most az „imperialista” kihívással szemben alig kérdőjelezi meg bárki nyíltan a szabadpiacot. Talán ezért kellene a válasznak történelmi jellegűnek lennie, és a modernitás, valamint a történelmi fejlődés védelmére összpontosítani. 

A régi birodalmakhoz hasonlóan ma is kirajzolódik egy naiv, sőt „szentségtelen” szövetség a techmilliárdosok és az állam vezetői között. Az utóbbiak kiváltságokat és mentességeket adnak (antitröszt, adó, állami szerződések), cserébe a platformok tömegtámogatást, erőforrást, szavazatot mozgósítanak. A paktum a res publica hagyományán kívül áll: nincs kölcsönös jog és kötelezettség, csak az állam vezetője és köre közti politikai alku. 

A kalózok története, Jack Ma, Elon Musk vagy az orosz plutokraták példája mutatja: végül úgyis a király dönt. A valódi szabadsághoz felelősség, naivitás helyett pedig kötelességvállalás kell a közjó érdekében, és ez ad alapot a jogokra. 

Néhány techmilliárdos különalkukat és lemondásokat keres, s ezért különleges hatalmat ad annak, aki ezt biztosítja – megfeledkezve arról, hogy ez gyakran egy ördögi alku. 

Kapcsolódó: