Hszi Csin-ping APEC-csúcsra küldött szövege egy feszesen megkomponált geopolitikai üzenetet tartalmaz: Kína nem csupán a régió motorja akar lenni, hanem fokozatosan az Egyesült Államok helyére kíván lépni a globális intézményrendszerben. Az elnök minden mondata a világrend újradefiniálásának az előszava volt.
A Dél-Koreában tartott APEC-csúcs egyik záróeseménye a globális gazdasági diplomácia legszimbolikusabb pillanata lett – nem azért, mert áttörő megállapodások születtek, még csak nem is azért, mert a csúcs helyszínt biztosított az amerikai–kínai kereskedelmi háború fegyverszüneti megállapodásának, hanem mert feketén-fehéren kiderült, a jövőben ki akarja diktálni a nemzetközi együttműködés szabályait. A találkozó különösen fontossá vált azáltal, hogy Donald Trump magán a főeseményen már nem is vett részt – valójában csak a Hszi Csin-pinggel folytatott megbeszélés miatt utazott oda. A Fehér Ház „halaszthatatlan teendőkre” hivatkozott, de mindenki tudta: Trump távollétének nem logisztikai, hanem szimbolikus okai vannak. Az amerikai elnök évek óta mély bizalmatlansággal és megvetéssel tekint a multilaterális intézményekre, amelyeket az USA szuverenitását korlátozó „bürokratikus bilincseknek” tart. Hszi Csin-ping beszéde azonban éppen Trump távollétével vált kerekké, mindenki számára világosan érthetővé és tömörségében is rendkívül hatásossá: Kína nem csupán partner, hanem új, vezető hatalom kíván lenni. A kínai elnök ezzel a távozó királyra mutatva a saját fejére illesztette a multilaterális világrend koronáját.
Egy mondat a hatalomról
Hszi az egész beszédben a „nyitottság, inkluzivitás, együttműködés, közös növekedés, közösségi jövőkép” fogalmakat hangsúlyozta, békés és konszenzusszagú szavaival ideológiailag ágyazva meg a multilaterális intézményeket féltő hallgatóság előtt saját stratégiai céljainak. A szöveg gazdasági dimenziója különösen figyelemreméltó volt annak tükrében, hogy hangsúlya kifejezetten azokra a területekre tolódott, amelyeket az Egyesült Államok multilaterális szinten magára hagyott vagy magára fog hagyni. Hszi az integráció, a digitális gazdaság, a zöldátállás és az innováció fontosságát hangsúlyozva („fel kell gyorsítanunk a digitális gazdaság fejlődését, és elő kell mozdítanunk a zöld- és az alacsony szén-dioxid-kibocsátású növekedést, hogy új lendületet adjunk az ázsiai csendes-óceáni térség gazdaságának”) már a hosszú távú geopolitikai stratégia kulcselemeit említette. Kína éppen a digitális infrastruktúra, a technológiai szabványok, az energiahálózatok és az értékláncok befolyásolásán keresztül akarja meghatározni a régió és végső soron a világ szabályait – tegyük hozzá (ahogyan ő is hozzátette) nem egy zéró összegű játszma részeként.
A beszéd persze hangsúlyozta, hogy a fejlődés mindenki számára előnyös, ám implicit módon Kínát és az általa vezetett projekteket tette nélkülözhetetlen központi elemmé a regionális (és tágabb) gazdasági döntésekben. „Ki kell használnunk az olyan kezdeményezéseket, mint az Egy övezet, egy út, és fokoznunk kell a gyakorlati együttműködést a regionális intézményeken keresztül” – mondta Hszi, így, miközben egyszer sem említtette az Egyesült Államokat, mégis alternatívát kínált a nyugati dominanciával szemben, ráadásul olyat, amelyben Kína veheti át a vezető szerepet. Ebben a kontextusban a beszéd név szerint sorolja fel Peking öt kulcsfontosságú kezdeményezését: az Egy övezet, egy utat (BRI), a Globális fejlesztési kezdeményezést (GDI), a Globális biztonsági kezdeményezést (GSI), a Globális civilizációs kezdeményezést (GCI) és a 2025-ben bejelentett Globális kormányzási kezdeményezést (GGI). A kínai elnök ezeket „Kína megoldásaiként” mutatja be a világ égető problémáira – vagyis ezek együttesen alkotják Kína normateremtő és intézményi „kínálatát” a világrend átalakítására, az „emberiség közös sorsa” narratíváján belül. Nem elszigetelt programokról van szó, hanem egy koherens csomag részeiről, ahol a GGI az egészet összefogó elvi zárókőként funkcionál.
A király beszéde
A multilaterális intézmények előtt a megszűnés vagy az átrendeződés lehetősége áll: Kína a konszenzusos működést alapjaiban megtartaná, ám az Egyesült Államok szerepének drasztikus csökkenésével a döntési mechanizmusokat és a szabályalkotást a konszenzus befolyásolására éppen ő formálná át. A beszéd minden utalása a stabilitásra és a békére ezzel a politikai üzenettel fonódott össze, finom retorikával vigyázva arra, hogy a multilaterális intézmények átalakítása ne tűnjön nyílt konfrontációnak.
Megkockáztatható tehát: a Hszi-felszólalás gazdasági köntösbe csomagolva egy új, Kína-központú multilaterális doktrína alapjainak a lefektetése volt. Miközben a Washington-irányította Nyugat az elmúlt években a kockázatcsökkentés, a derisking jelszavával próbálta elhatárolni magát Peking gazdasági befolyásától, a kínai elnök a globalizáció elveszett ideáját igyekezett visszaszerezni. „Jövőre Kína harmadszorra ad otthont az APEC-nek. Ez teljes elkötelezettségünket mutatja az ázsiai csendes-óceáni együttműködés iránt” – írta Hszi, hozzátéve, hogy országa
a tagállamok felhívásait meghallva fog dolgozni egy ázsiai csendes-óceáni közösség kiépítésén.
Ez a „történelmi idők hívószava” megközelítés valójában Peking új szuperhatalmi önképének bejelentése volt: a világ lassan Kínához alkalmazkodik, amely megmenti a világ számára az alkalmazkodáshoz szükséges globális eszközöket.
Nehéz vitatkozni
A beszéd csúcspontjának egyik központi eleme a kínai gazdasági modell önigazolása volt, amit Hszi hűvös precizitással illesztett hozzá a nemzetközi közösség igényeihez. „Az elmúlt öt évben a külső sokkok ellenére a kínai gazdaság átlagosan évi 5,5 százalékos növekedési ütemet produkált, ami a globális bővülés mintegy 30 százalékát tette ki” – hangsúlyozta, demonstrálva, hogy a nyugati gazdasági struktúrák gyengülésével Kína vált a stabilitás szinonimájává és centrumává. Vagyis
nem egyszerűen arról beszélt, hogy Kína része a világrendnek, hanem arról, hogy a világrend stabilitása immár Kínától függ.
A „jó üzleti környezet” ígérete mögött ugyanez húzódik meg. A kínai elnök nem a klasszikus szabályalapú piacgazdaság védelmezőjeként, inkább annak új felügyelőjeként lép fel. „Kína piacorientált, szabályokon alapuló és világszínvonalú üzleti környezetet teremt, hogy segítse a vállalatok növekedését és virágzását a tisztességes verseny révén” – mondja, a világszínvonalú kifejezéssel üzenve, hogy a nemzetközi normáknak Kína lesz a kiindulópontja.
A beszéd legérdekesebb része azonban az az innovációs és zöldátállási retorika volt, amely Hszi szerint maga a globális közjó. „Az innováció folyamatosan hajtja előre a gazdaságot. Óriási áttörések követik egymást a mesterséges intelligencia, a kvantumtechnológia, a humanoidok, a zöldenergiás járművek és a biomedicina területén.” A mondat nem pusztán a kínai technológiai büszkeségből fakadt: Peking ezzel a modernitás új definícióját ajánlja a világnak:
Kína a technológiai hozzáféréssel legitimálja a fejlődést.
A beszéd zöldszakasza ezt a logikát terjeszti ki az ökológiai gazdaságra: „Kína tudja magáénak a világ legnagyobb megújulóenergia-rendszerét – és elkötelezett a szén-dioxid-semlegességi céljai iránt.” Vagyis a klímapolitika nyelvén fogalmazza meg ugyanazt, amit a geopolitikával kapcsolatban hangsúlyozott, rámutatva, hogy a globális vezetés átörökítése nem egyetlen fronton, hanem különböző, hangsúlyozottan a közjót szolgáló értékrendek szintjén zajlik.
Hszi Csin-ping zárómondatai már-már liturgiaszerűen nyomatékosítják: „Kínával partnerségben élni a lehetőségek megragadását jelenti. Kínában hinni azt jelenti, mint optimistán tekinteni a holnapra. És Kínába befektetni azt jelenti: a jövőbe befektetni.” A kinyilatkoztatás már nem pusztán diplomáciai cél, hanem politikai hitvallás is: a globális bizalmat, amit korábban az amerikai biztonsági garanciák tartottak életben, immár a kínai stabilitásba érdemes szó szerint és átvitt értelemben is befektetni. Kína ezzel már nem az Egyesült Államok kihívójának tekinti magát a gazdasági és multilaterális világrendben, hanem kizárólagos utódjának.
Hszi beszéde az APEC-csúcson tehát nem diplomáciai állásfoglalás volt, hanem egy új globális irányvonal rögzítése. A kínai elnök tudatosan azokra a fogalmakra – nyitottság, stabilitás, közös jövő, kölcsönös előnyök – építette az üzenetét, amelyekkel korábban az Egyesült Államok legitimálta a multilaterális rendet. A fogalmak azonban új értelmezést nyertek: Kína nem szimplán helyreállítani akar egy megrogyott struktúrát, hanem a saját elképzelései szerint újra kívánja definiálni azt. A 2025-ös APEC-csúcsra éppen ezért úgy emlékezhetünk, mint arra a pillanatra, amikor a multilaterális intézmények történetében először nem Washington, hanem Peking kezdte el diktálni a globális együttműködés új narratíváját.
***
Kapcsolódó:
Fotó: MTI/EPA/Yonhap
