Robin J. Brooks közgazdász szerint az euró már nem az európai egység szimbóluma, inkább annak legnagyobb akadálya. Németország kilépése az eurózónából szerinte nem az unió végét, hanem épp a kontinens gazdasági és geopolitikai újjászületését hozná el. 

Az Európai Unióban minden politikai nyilatkozat a szolidaritásról és az összefogás szükségességéről szól. Az ukrajnai háború, az amerikai vámfenyegetések és a kínai exportdömping közepette a brüsszeli retorika azt sugallja, hogy Európa csak együtt maradhat életképes. Robin J. Brooks, a Brookings Institution vezetője, a Goldman Sachs devizastratégája szerint azonban a valóság ennek épp az ellenkezője: a túlzott integráció, különösen a monetáris unió, mára gúzsba kötötte a tagállamokat. 

A szakértő úgy véli, a kontinens legégetőbb problémája nem az egység, hanem a fiskális mozgástér hiánya. Európa országai – különösen a déliek – már nem képesek önállóan reagálni a geopolitikai és gazdasági válságokra, mert az euró „egységesített” logikája valójában egy mesterséges és káros egyensúlyt hozott létre: életben tartja az adósságban úszó országokat, miközben elszívja az északi, fiskálisan szigorúbb államok gazdasági energiáit. 

Az eurózóna ma szerinte nem más, mint egy belső újraelosztási mechanizmus, amelyben a felelősségteljes fiskális politika folyamatosan a felelőtlen miatt fizet.  

A német, holland és skandináv adófizetők pénze – közvetlen vagy közvetett formában – az olasz és spanyol államadósságok fenntartását szolgálja. Ezt a modellt azonban már nem a szolidaritás, hanem a gazdasági kényszer táplálja. 

Brooks az ukrajnai háborút citálja példának arra, hogy a közös valuta mennyire eltorzította a tagállamok gazdasági valóságérzékét. A Kiel Intézet adatai szerint Olaszország és Spanyolország – Európa harmadik és negyedik legnagyobb gazdasága – alig nyújtanak több támogatást Ukrajnának, mint a három balti állam együtt, noha azok gazdasági ereje töredéke a déliekének. A különbség ez esetben nem politikai akarat, hanem költségvetési mozgástér kérdése: Dél-Európa egyszerűen kifogyott a pénzből. A fiskális puffer eltűnt, a növekedés stagnál, ami szerinte az európolitika azon következménye, amely a gyengéket mesterségesen életben tartja, miközben a közös monetáris politika miatt az erőseket is elkezdi gyengíteni. 

A központi bank a politika túszává vált 

Az eurózóna egyik legnagyobb torzulásának az okát a szakértő abban látja, hogy a magas adósságú országok nagy száma miatt a gazdaságpolitika ennek az adósságnak a fenntartása érdekében kezdett működni. Így az Európai Központi Bank (EKB) – eredeti céljától messze eltávolodva – politikai mentőövvé vált, amely kötvényvásárlási programokat és rejtett transzfereket működtet annak érdekében, hogy a dél-európai államadósságok finanszírozhatók maradjanak. Ez nemcsak gazdaságilag káros, de morálisan is romboló hatású, hiszen azt az üzenetet közvetíti, hogy a fiskális felelőtlenségnek nincsenek következményei. Az északi országok ugyanakkor így egyre kevésbé képesek a saját prioritásaik – például a védelmi kiadások, az innovációs beruházások – finanszírozására.  

Brooks különösen visszatetszőnek tartja, hogy miközben Spanyolországban és Olaszországban a háztartások nettó vagyona messze meghaladja a németekét (alapvetően az ingatlantulajdonlások miatt), a déliek mégis a német adófizetők támogatására szorulnak. A megoldás szerinte a lakossági vagyon megadóztatása lenne, azt azonban a választópolgárok tiltakozása miatt minden kormány elutasítja. Csakhogy – érvel a közgazdász, belenyúlva a darázsfészekbe – a fiskális fenntarthatóság nem népszerűségi verseny, hanem létkérdés. Éppen a népszerűtlen döntések meghozatalának a hiánya az, ami most Európát kiszolgáltatottá teszi Oroszországgal, Kínával és az Egyesült Államokkal szemben. 

Az eurózóna olyan, mint egy rossz házasság 

A sztárközgazdász az eurót egy rögzített árfolyamrendszernek tekinti, amely már rég elveszítette az eredeti értelmét. Úgy látja, a nemzeti valuták visszaállítása nem akadályozná sem a közös külpolitikai, sem a védelmi együttműködési szándékok megvalósítását – sőt, a déli országok az adósságleírás után végre újra költekezni tudnának, miközben Németország és az északi államok elengedhetnék a „folyamatos pénzügyi patrónus” szerepét. 

A leggyakoribb ellenérv, miszerint az euró felbomlása káoszt okozna, szerinte túl van dramatizálva. Egy rendezett, „civilizált válás” – természetesen német anyagi kompenzációval kísérve – kevesebbe kerülne, mint az örökös transzferek, amelyek most az uniós egység álcája mögé bújnak. „Egy rossz házasságban a legjobb dolog, amit tehetünk, hogy békésen különválunk” – írja. 

Csakhogy a periférián lévők maguktól sosem fognak „elválni”, hiszen nettó haszonélvezői a rendszernek. Ezért Németországnak kell megtennie a kezdő lépést. Brooks szerint a német kilépés nem Európa ellen irányulna, hanem éppen a megmentését szolgálná:  

az euró ugyanis ma már nem az európai erő, hanem a kollektív gyengeség szimbóluma. 

Egy német kilépés ugyan sokkot okozna, hosszabb távon azonban megszabadítaná a kontinenst a pénzügyi önáltatástól. Lehetővé tenné, hogy a tagállamok újra a saját felelősségükre döntsenek, és hogy az unió politikai együttműködése valós szándékokon, nem pedig pénzügyi kényszeren alapuljon. 

Brooks az írását nem euroszkeptikus kiáltványnak, inkább a gazdasági realizmus melletti érvnek szánta. Az euró a történelmi küldetését – az integráció végső megerősítését – teljesítette, de most már a kontinens cselekvőképtelenségének jelképévé vált. A közös valuta projektje a szolidaritás illúzióját tartja életben, miközben az valójában a fiskálisan fegyelmezett és a felelőtlen tagállamok kényszerházassága. A valódi európai egység nem a közös pénzben, hanem a közös felelősségben rejlik. Ehhez viszont előbb el kell engedni az eurót – békésen, de végleg. Csak így születhet meg az a „második Európa”, amely nem az adósságban, hanem a döntési szabadságban találja meg új identitását. 

*** 

Fotó: Dreamstime