Az a narratíva, hogy a német deindusztrializáció egy „tőkepuccs”, első hallásra hatásos, sőt csábító. Hiszen könnyű a 2022 utáni energiaársokkot, az atomerőművek kivezetését és a pénzügyi szektor felülkerekedését egyetlen összeesküvés logikájába rendezni: a pénz világa leverte az acél, a gép és a vegyészet világát.  

Egy érdekes elemzés  szerint az Energiewende nem volt véletlen. Nem a külső erőknek való passzív megadás tanúi vagyunk, hanem a német pénzügyi elit aktív, stratégiai projektjét látjuk kibontakozni, amelynek célja a régi ipari rend lebontása és a gazdaság financializáció elvei szerinti átszervezése. 

Mind Németország atomerőműveinek dogmatikus bezárása, mind a környezetvédelmi álláspont olyan stratégiai döntés, amely szándékosan teremtett sebezhetőséget. Az alapterhelésű energiatermelés feladásával Németország iparát a globális gázpiac volatilitásához láncolta, egy olyan törékenységhez, amelyet ki akartak használni. Az Északi Áramlat csővezetékeinek későbbi felrobbantása nem megteremtette ezt a válságot, inkább megerősítette azt. A szabotázzsal szemben figyelemre méltó a szinte derűs politikai beleegyezés. Az, hogy elvágták az ország elsődleges energiacsatornáját, egy alapvető igazságot tár fel: 

a német elit jelentős frakciója nagyobb értéket látott a status quo lerombolásában, mint a megőrzéséért folytatott küzdelemben. 

Az energia mint versenyképességi töréspont 

A német modell legsebezhetőbb pontja a költségalap lett. A nukleáris kapacitások leállítása után a rendszer a földgázra és az importáramra támaszkodott, és a geopolitikai sokk ezt azonnal meg is büntette. A tartósan magas ipari áramár, a bizonytalan gázellátás és az engedélyezési akadályok együtt fojtották meg a nagy energiaigényű ágazatokat.  

Itt valóban tetten érhető a „pénzügyiesedés” csapdája: a vállalati beruházási döntések horizontja megrövidült, a tőkeköltség megugrott, a kockázatkerülés pedig elhalasztott kapacitásbővítésekhez vezetett.  

Hogy mindezt mennyire a bankárok titkos kottája vagy a politika és a piacok együttes dinamikája rajzolta ki, nehéz eldönteni. Az idézett cikkben az olvasható, hogy a német pénzügyi tőke érdekei eltértek az ipari tőke érdekeitől. A régi „rajnai kapitalizmus”, amely a gyártásba és a mérnöki iparba történő hosszú távú befektetésekre épült, szisztematikusan erodálódik.  

A helyébe pedig egy új modell épül, amely az áramló eszközgazdálkodás globális logikáját helyezi előtérbe a gyárak helyi, fix eszközeivel szemben. 

A cikk szerint ennek az új rendnek a szimbóluma Friedrich Merz kancellár, aki korábban a BlackRock vezetője volt. Ez mutatja a német állam végleges meghódítását a pénzügyi osztály által.  

E csoport számára a Ruhr-völgyben található magas energiaköltségű gyártóüzem nem a nemzeti erő forrása, hanem egy alulteljesítő eszköz.  

A részvényesi hozamok iránti szüntelen nyomás, amelyet a gyártott energia válsága felerősít, ürügyet biztosít arra, hogy a termelést kiszervezzék, majd átirányítsák a tőkét a részvény-visszavásárlásokba, valamint a kevésbé kézzelfogható, magasabb haszonkulcsú ágazatokba, például a technológiába és a pénzügyekbe.  

Nehéz ellentmondani annak az állításnak is, hogy a társadalmi költségeket – a közép-európai régió kiüresedését, a képzett munkahelyek elvesztését, a regionális jólét erózióját – járulékos kárként kezelik a hatékonyság és a megtérülés szüntelen hajszolása során.  

A cél egy karcsúbb, pénzügyileg jobban finanszírozott Németország, amely kevésbé függ a múlt high-tech gyártósoraitól, illetve jobban támaszkodik a tőke súrlódásmentes áramlására. 

Deindusztrializáció vagy kényszerű átrendeződés? 

Talán túlzás a cikkben szereplő „kontinenst elsöprő dominó” víziója, mindenesetre Németország ipara gyengül, és ez fájdalmasan érinti az EU ipari hálózatát – különösen a német végtermékláncokra hagyatkozó országokat.  

A német ipar szándékos lebontása nem egy vákuumban következik be, hanem bonyolult ellátási láncokat szakít szét – Lengyelországtól Portugáliáig életképtelenné téve a gyárakat, elindítva egy kontinensszintű dezindusztrializációs spirált. Az ipari kapacitás összeomlása elkerülhetetlenül súlyos bércsökkenést és a jóléti állam bevételeinek bénító csökkenését fogja kiváltani, mivel a nemzeti kasszák az egész unióban kimerülnek. Sokatmondó, hogy ez összhangban van Mario Draghi, az EU versenyképességéről szóló legutóbbi jelentésének alapvető tézisével, amely a kevésbé termelő kapacitás brutális leépítéséről szól, valamint olyan strukturális reformokat szorgalmaz, amelyek hatékonyan csökkentenék a munkaerőköltségeket.  

Mivel ez a német vízió most Ursula von der Leyenen keresztül gyakorlatilag irányítja az Európai Bizottságot, ez nem pusztán nemzeti politika, hanem egy de facto EU-szerte zajló projekt, amely a német motort arra használja fel, hogy az egész európai gazdaságot erőszakosan egy „versenyképesebb” – és iparilag kevésbé robusztus – modellé alakítsa át. 

Magyarország kitettsége és mozgástere 

Magyarország számára a német lassulás valós kockázat, hiszen mély az autó- és gépipari integrációnk. Mégsem elkerülhetetlen a „disztópikus” pálya, ha időben épül ipari védőháló. Ehhez viszont olyan fegyvertár szükséges, amely összeállhat az energiapajzsból (hosszú távú zöld- és nukleáris források, rugalmas gázerőművi tartalék, ipari hálózati csatlakozások), a piac- és termékdiverzifikációból (a német–osztrák–svájci piacok mellé fel kell vennünk Észak-Amerikát, Dél-Európát és a Balkánt; az autóipar mellé a gépészetet, az elektronikát és a medtechet), valamint egy célzott termelékenységi fordulatból (robotika, szenzorika, minőségbiztosítási MI, gyorsított értékcsökkenés). A pénzügyi oldalról pedig fontos a prociklikus csapdák ellensúlyozása: viszontgaranciás forgóeszközhitelek, exporthitel és biztosítási pajzs. Ennek tartópillére a biztos munkaerő-ellátás és a célzott szakmunkásképzés.  

Hogy ez járható út, az látható abból is, hogy Magyarország mennyire felértékelődött a német ipari tőke vezető képviselői szemében. 

Kapcsolódó: