Az OECD szerint a globális kutatás-fejlesztés új korszakba lépett, ahol a mesterséges intelligencia, a kvantumtechnológia és a biotechnológia által vezérelt innovációs verseny közepette a világpolitikai feszültségek erősödnek, a tudomány nemzetközi együttműködése pedig gyengül, ráadásul mindez szűkülő erőforrások mellett zajlik. 

Az innovációs térkép töredezetté vált 

Az MI, a kvantum- és a biotechnológia olyan területekké váltak, amelyek stratégiai értéke vetekszik az energiapiaccal vagy a hadiiparral, ezzel összefüggésben a feszültség forrása kettős: egyrészt az országok egyre inkább saját technológiai szuverenitásukat próbálják erősíteni, másrészt a nemzetközi kutatási együttműködések visszaszorulnak. 

A kutatás nemzetközi áramlása megszakad: egyre több ország épít technológiai barikádokat, exportkontrollt és adatvédelmi korlátokat. 

Az USA és Kína közötti tudományos kooperáció megszakítása jól mutatja, hogy immár a tudomány is geopolitikai csatatérré vált. Emiatt Európában is látványosan átrendeződtek a prioritások: míg az egészségügyi kutatások finanszírozása visszaesett, az energia- és védelmi források rekord mértékben nőttek. 

 

Ember az embertelenségben? 

Az Európai Unió sajátos technológiai pályát képvisel. Míg az amerikai modell a piaci dinamikákra és a gyors kísérletezésre épül, a kínai pedig államilag vezérelt és centralizált, addig az EU egy harmadik utat választ: az értékalapú innovációt. Ennek lényege, hogy az új technológia fejlesztése és bevezetése nem öncélú, hanem világos társadalmi és etikai keretek között zajlik. Európa nemcsak azt kérdezi, hogyan lehet valamit megvalósítani, hanem azt is, hogy szabad-e, és hogy az milyen következményekkel jár az fogyasztókra, az alapvető jogokra és a környezetre. 

Az EU gazdasági ereje nem a technológiai óriáscégekből fakad, hanem a szabályozási képességéből, ilyen például az MI-szabályozás, amely globális mércévé vált, Ha egy vállalat Európában piacra akar lépni, a teljes működését hozzá kell igazítania az európai normákhoz.  

Európa úgy formálja a globális technológiai környezetet, hogy közben nem szükségszerűen vezető fejlesztő. 

Az európai modell ugyanakkor nem mentes a feszültségektől, hiszen szabályozás ereje könnyen a visszájára fordulhat: miközben a kontinens példamutató a jogok védelmében, a jogszabályi környezet lassítja a kísérletezést és gátolja az új technológia gyors és hatékony alkalmazását. Ez innovációs paradoxonként határozható meg: Európa még mindig képes világszínvonalú tudományos eredményeket produkálni, de nehezebben jut el a prototípusoktól a piaci sikerig.  

A kérdés tehát már nem az, hogy Európa képes-e megvédeni az állampolgárait a technológia túlkapásaitól – erre kétségtelenül képes. Hanem az, hogy képes lesz-e közben versenyképes maradni. Mert ha az innováció helyett az azt korlátozó törvényekre fordítjuk az erőforrásainkat, akkor a jövő iparágai kétségkívül máshol fognak megszületni, és Európa szabályozási befolyása is hamar felmorzsolódik.  

Így lassacskán eljutunk majd arra a pontra, hogy az EU sem tudja mi is pontosan az, amit szabályoz. 

Mi a teendő az OECD szerint 

Mivel a kutatás biztonsági kérdéssé vált, a kulcsdilemma így hangzik: hogyan lehet megvédeni az érzékeny területeket (MI, félvezetők, kvantum, biotech), miközben nem vágjuk el a kutatás természetes életterét, a nemzetközi együttműködést.  

A jelenlegi rendszer sokszor széttöredezett: rengeteg kisebb pályázat fut egyszerre, kevés hatással. Sok szétszórt projekt helyett kevés, fókuszált kezdeményezésre van szükség az érzékeny területeken. 

A kutatások ma nem férnek bele egyetlen tudományág kereteibe: 

Az MI összekapcsolódik az energiával, a matematikával, a robotikával és az orvoslással is. 

Ezért a kormányoknak ösztönözniük kell a multidiszciplináris projekteket, a kutató és ipari szektor közötti átjárást, valamint a tehetségek mozgását, az innovációt támogató állami rendszereknek pedig rugalmasabbá kell válniuk. A jelenlegi támogatási modellek ugyanis túl lassúak, miközben az MI és a kvantumtechnológia területén a fejlesztési ciklus már hónapokban mérhető, nem években. A kormányoknak kísérletezniük is érdemes az új finanszírozási eszközökkel és a gyorsított technológiatranszferekkel. 

Végül a tudomány társadalmi elfogadottsága is stratégiai tényező. Ha nincs bizalom, nincs technológia sem – gondoljunk az oltásellenességre vagy a mesterséges intelligencia körüli félelmekre. A kormányok feladata tehát az is, hogy többek számára érthetően kommunikálják, miért és mire költik a kutatási pénzt, illetve mi mindezzel az ország hosszú távú célja. 

A tudomány jövője nemcsak laborokról, robotokról és adatelemzésről szól, hanem arról, hogy elhisszük-e, értünk és nem éppen ellenünk dolgozik. 

Fotó: Dreamstime