A pokol a másik ember – Jean Paul Sartre

A mentális betegségek ugyan az emberiséggel egyidősek, ám a ma ismert fogalmak, mint a depresszió, egészen a 19. századig nem jelentek meg. A lélek zavarait korábban szent vagy éppen démoni megszállottságnak titulálták. A modern pszichológia megteremtette annak az alapját, hogy a mentális zavarokat megértsék és gyógyítsák. Az elmúlt évtizedben a mentális egészség kérdései – az egyedüllét, a szorongás, az önértékelési válság és a depresszió – egyre inkább közbeszéd tárgyává váltak. A társadalmi nyomás, a digitális világ túltöltöttsége, valamint az izolációs folyamatok mind hozzájárulnak ahhoz, hogy szinte járványszerűen terjedjenek a mentális problémák. Emellett a generatív mesterségesintelligencia-modellek használata is hasonló mértékben terjed. Vajon mi sülhet ki ebből? 

Mi tesz minket beteggé?  

Sokszor hajlamosak vagyunk az egyént hibáztatni saját mentális rosszullétéért, de mindez valójában az társadalmi létből vezethető le. A magabiztos, egységes egyén szétesett. Lassan annyi szubkultúra létezik, ahány ember. Ráadásul ezek az identitások annyira változékonyak, hogy a mai ember csak egy apró időbeli eltéréssel teljesen mást fog válaszolni arra az egyszerű kérdésre, hogy mégis, ki ő: egyik nap nagy önmegvalósítónak, másik nap reményvesztett nihilistaként látja magát – attól függően, milyen tartalmat tol elé az algoritmus. Az önmeghatározás bizonytalansága pedig belső feszültséget kelt a pszichénkben. 

A másik fő mentálhigiéniai pandémiát meghatározó jelenség a siker mítosza: az a társadalmi elvárás, hogy mindenki folyamatosan fejlődjön, teljesítsen, termeljen és mindezt láthatóan bizonyítsa újra és újra. Ez alapvetően egy külső kényszer, de mára egyre inkább belsővé válik, és ennek eredménye, hogy mintegy műszakvezető szabályozzuk saját magunkat. Ráadásul a közösségi média által sugallt tökéletes élet narratívája csak rátesz az egészre még egy lapáttal. 

A modern szorongás tehát nem az egyén belső hibája, hanem a társadalmi valóságba vetettség eredménye. 

Na de hogy jön ide az MI? 

Az, hogy a problémáinkat megnevezzük és el is mondjuk valakinek, az önmagában terápiás aktus, amely rendet teremthet a káoszban, hiszen amit sikerül szavakba önteni, az már nem egy formátlan nyomasztó érzés, hanem körülhatárolt tapasztalat, amiről szó szerint fogalmunk van. És itt jön a képbe a ChatGPT: az MI nem ítélkezik, nem fárad el, nem unja meg, sőt segít megnevezni az érzéseinket. 

Nem véletlen tehát, hogy ma már hetente több mint egymillió ember beszél olyan gondolatokról a ChatGPT-n keresztül, amelyek öngyilkossági szándékra vagy súlyos mentális állapotra utalnak. Mindezt fejlesztői oldalról klinikai szakértők bevonásával vizsgálják, aminek az eredménye az lett, hogy az MI magas hatékonysággal ismeri fel a rosszullétet, sőt reagál annak megfelelően. 

A digitális gyóntatószék árnyékoldala 

A jelenség legsötétebb oldala az, hogy ChatGPT-től tényleges élet-halál kérdésekben várnak a felhasználók választ. A fejlesztők maguk is megdöbbentek amikor rájöttek, hogy ilyesmi üzeneteket kezel egy olyan program, amelyet eredetileg információk rendszerezésére és e-mailek megfogalmazására terveztek. 

Ha valaki azt írja: 

Elegem van mindenből. Nem akarok tovább itt maradni. 

Az MI válaszolni fog, de nem érzi a kétségbeesést, és nem kérdezi meg: hol vagy most, biztonságban vagy, ki van veled? 

Az ironikus dráma pedig az, hogy az MI pont a saját sikerének csapdájába esik: olyan érzelmi biztonságérzetet kelt, amit nem tud garantálni. A felhasználó azt hiszi, valaki meghallgatta, de valójában senki nem tud róla, hogy bajban van. 

Ráadásul még nem minden esetben ismeri fel rosszullét jeleit a chatbot. Volt példa arra is, hogy az MI rossz tanácsot adott, mert nem érzékelte a veszélyt és technikai problémaként kezelte az öngyilkosságot, mindezzel csak súlyosbítva a tragédiát. 

Magány az algoritmus társaságában  

A ChatGPT-t nem erre a célra tervezték, a felhasználói oldal nagy hányada mégis a chatbotnak mondja el a problémáit, ami nem megoldásként, hanem a társadalmi elszigetelődés tüneteként értelmezhető. Mindezzel az első probléma az, hogy  

az MI nem kapcsolatot létesít, hanem szimulálja azt.  

A chatbot nem tudja, milyen érzés hajnali kettőkor a plafont bámulni, miközben a párkapcsolati problémáink kőként nehezednek a mellkasunkra. Bár sokszor meglepően empatikusnak tűnik, nem érez, nem látja, amikor remeg a kezünk vagy más szorongásos panaszunk van. Embertársaink ellenben nemcsak meghallgatnak, hanem aktívan reagálnak arra is, amit nem mondunk ki, olvasva a nonverbális jeleinkből. Az algoritmus viszont csak abból dolgozik, amit beírunk. 

A másik súlyos probléma pedig az, hogy senki sem felelős azért, ami ezeken a beszélgetéseken történik. Egy terapeutát vagy pszichológust kötelez az etika, a titoktartás és a szakmai felelősség, egy barát esetében hasonló szerepet tölt be a bizalom. A ChatGPT-vel folytatott beszélgetések mögött azonban nincs személyes felelősség – csak egy algoritmus és egy üzleti modell.  

Az MI jó önismereti gyakorlati eszköz lehet, csakúgy, mint a naplóírás, de a mentális egészséghez továbbra is emberekre van szükségünk, kapcsolatokra, olyan terekre, ahol meghallgatnak, megértenek és reagálnak ránk. 

Kép: Dreamstime 

Kapcsolódó: