A brazil házigazdák adatai szerint kevesebb mint 60 állam- és kormányfő regisztrált a COP30-ra, szemben a bakui COP29-ra jelentkező 80-nal vagy a dubaji COP28 esetén, ahol 150-nél több ország vezetője jelent meg. Ez a visszaesés nem csak egyszerű diplomáciai jelzés: tükrözi, hogy a klímaügy mennyire háttérbe szorult más nemzetállami prioritások – így például a kereskedelmi vagy a fegyveres konfliktusok, az energiabiztonság, az infláció vagy éppen a gazdasági visszaesés – mögött. 

A Világbank becslései szerint az 1,5 Celsius-fokos hőmérséklet-emelkedési küszöbérték túllépése évi 2-3 százalékpontos GDP-csökkenést jelenthet a fejlődő országokban, miközben a biztosítók már most rekordmértékű kártérítéseket fizetnek ki szélsőséges időjárási események kapcsán. A COP30-on tapasztalható szerényebb csúcsvezetői jelenlét azonban már középtávon is tovább csökkentheti a befektetői bizalmat a zöldprojektekben. Pedig a zöldátállás során a magánszektor finanszírozása alapvető fontosságú lenne a közszféra hiányosságainak pótlására – feltéve, hogy a projektek megtérülése versenyképes marad. 

Elmaradt nemzeti tervek  

A párizsi egyezmény 195 aláírója közül döbbenetes, hogy 182 ország mulasztotta el a 2025. februári határidőt az új nemzeti hozzájárulások (NDC-k) benyújtására, sőt bár mára javult a helyzet,  

idén szeptember végéig is csak 61 ország készítette el ezt a dokumentumot, ami még az országok egyharmadát sem teszi ki. 

Ezek az iratok – elméletben – konkrét gazdasági intézkedéseket rögzítenek: szénadókat, szubvenciókat, megújulókkal kapcsolatos célokat. A valóságban azonban – ha egyáltalán be is nyújt ilyet egy-egy ország – gyakran ambiciózus ígéretek maradnak, valós végrehajtási mechanizmusok nélkül. Bár akad néhány jó példa, ebben az esetben különösen igaz a mondás: egy fecske nem csinál nyarat. 

Ellátásilánc-zavarok, dráguló nyersanyagok, migrációs nyomás 

Ráadásul a tavalyi a legmelegebb év volt a mérések történetében, az üvegházgáz-kibocsátás rekordszintű, a hőmérséklet ideiglenesen átlépte az 1,5 Celsius-fokot. Gazdasági szempontból ez ellátásilánc-zavarokat, nyersanyagár-emelkedést és migrációs nyomást jelent. Az amerikai klímapolitika látványos trumpi visszafordítása tovább növelte ezt az amúgy is meglévő bizonytalanságot: a nagyvállalatok egy része még jelenleg is dollármilliárdokat fektet a zöldtechnológiákba, de a globális gazdaságpolitikai ingadozások miatt jobbára ma már késleltetik projektjeiket, növelve így a tőkeköltséget is. 

Valódi átalakulás vagy átmeneti zöldláz? 

Pozitív jelként idén a nap- és szélenergia először előzte meg a szenet a villamosenergia-termelésben, a megújulók kapacitása rekordsebességgel nő. A Nemzetközi Energiaügynökség szerint 

a zöldenergia szektora 2024-ben több mint 1700 milliárd dollár beruházást vonzott, meghaladva a fosszilis iparét. 

A kérdés azonban nyitott: mennyire fenntartható ez a növekedés állami támogatások és kedvezményes hitelkonstrukciók nélkül? A nap- és szélerőművek ingadozó kibocsátása, az energiatárolás még mindig igen korlátozott költséghatékonysága, valamint a hálózati infrastruktúra elavultsága komoly strukturális akadályokat jelentenek. A zöldkötvények piaca ugyan évi 500 milliárd dolláros volument ér el, de ennek jelentős része spekulatív tőke, amely gyorsan átcsoportosítható kedvezőbb hozamok felé. 

Ásványdiplomácia: új függőség  

Az olajkorszakot részben azért felváltja a megújuló energia, az áramtárolás kora, így a COP30 gazdasági fókusza a zöldátállás kritikus ásványi anyagaira helyeződik. Ilyenek a lítium, a kobalt, a nikkel, a réz, a grafit és a ritkaföldfémek. Az IEA szerint 2040-re a lítium iránti kereslet ötszörösére, a grafité és nikkelé kétszeresére nő, bár az új akkumulátortechnológiák várhatóan átírják a nagyságrendeket is, de az alapvető irányon nem változtatnak. Azaz,  

amely államok a kritikus nyersanyagok felett uralkodnak, azok a következő években lefölözhetik a zöldátállás igazi hasznát.  

Ez Kína stratégiájának lényege, és e téren a dominanciája vitathatatlan: a ritkaföldfém-feldolgozás 90, a kobalt értéklánc 70, lítium-feldolgozás mintegy 60 százaléka az ázsiai nagyhatalomnál összpontosul. Nem csoda, ha a kínai exportkorlátozások árnyomást okoznak. Ám ez nem pusztán geopolitikai kockázat, hanem az elektromos járművek és akkumulátorgyártás sebezhetőségét is jelzi. Ha súlyosbodnak az alapanyag-ellátási zavarok, akkor az az elektromos autók árait akár 20-30 százalékkal is emelheti, lassítva a dekarbonizációt. 

Ugyanakkor a zölddiverzifikációs törekvések az államok részéről – ESG-standardok, globális keretrendszerek, új beruházási alapok – egyelőre inkább szándéknyilatkozatok, mint működő mechanizmusok. A kérdés az, hogy  

a nyugati gazdaságok hajlandók-e versenyképes áron kínai bányászati és feldolgozási kapacitásokat kiváltani, vagy a zöldátmenet a következő 10-20 évben is jobbára Kína ipari dominanciájára épül. 

Finanszírozási gondok 

A COP30-on a színfalak mögött zajló tárgyalások középpontjában a legsebezhetőbb országok állnak: a tavalyi ígéretek – évi 100 milliárd dollár klímafinanszírozásra – messze elmaradtak a szükségestől, hiszen a zöldátálláshoz és a klímaváltozás hatásaira való alaposabb felkészüléshez – a becslések szerint – évi ezer-, akár kétezermilliárd dollárra lenne szükség globális szinten.

A brazil klímacsúcs üzenete egyértelmű: a végrehajtás megkezdése lenne – végre-valahára – szükséges, nem pedig újabb hangzatos megállapodások megkötése fanfárok közepette. Ám mindez nem lesz egyszerű úgy, ha az első számú nemzetközi vezetőknek csak kisebb része jelentik meg. 

Fotó: Freepik

Kapcsolódó: