Emmanuel Macron egy merész és kétségbeesett diplomáciai kísérletként meghívná Hszi Csin-pinget a 2026-os G7-csúcsra. A nyugati elitklub lassan elveszíti a geopolitikai súlyát, miközben a BRICS-országok gazdasági növekedésben már messze lehagyták. A francia elnök tehát azzal próbál életet lehelni a fórumba, hogy vendégül látja annak legnagyobb ellenfelét.
Emmanuel Macron merész kísérletbe kezdett. Megpróbálja azt, amire a legnagyobb szükség lenne a gyorsan haldokló multilaterális világrendben: életet lehelni a G7-es elitklubba, amelynek jelentősége és hatékonysága hosszú évek óta hanyatló pályán van – az amortizációra a BRICS erősödése és Trump elnök közismerten rossz viszonya a sokrésztvevős intézményekkel és szervezetekkel csak ráerősített.
A francia elnök azt fontolgatja, hogy meghívja Hszi Csin-ping elnököt a 2026-os G7-csúcstalálkozóra, amelyet Franciaország rendez. A terv első hallásra diplomáciai provokációnak tűnik – valójában azonban pontos lenyomata annak, hogy Európa és különösen Macron Franciaországa hogyan próbálja újraértelmezni a helyét a világ egyre kevésbé kizárólagos nyugati konszenzuson alapuló rendjében.
A G7 eddig a „like-minded democracies” – a hasonlóan gondolkodó nyugati demokráciák – önmegerősítő fóruma volt, ahol Kína legfeljebb mint probléma vagy „stratégiai kihívás” szerepelt a napirenden. Ugyanakkor Hszi Csin-ping egyfelől Kínával igyekszik átvenni a Trump által üresen hagyott helyeket a globális intézményekben (WHO, párizsi megállapodás, ENSZ-szervezetek stb.), másfelől vezetésével és a BRICS mint zászlóshajó segítségével a globális dél már létrehozott egy alternatív multilaterális rendszert, amely a jelek és a gazdasági statisztikák szerint sokkal hatékonyabban működik a G7-nél. Macron jól érzi, hogy a G7-es struktúra kezdi elveszíteni gazdasági és politikai hatalmát. Az a világrend, amelyben létrejött, hamarosan már nem működik – ezért a létezése vagy okafogyottá válik, vagy sürgős újragondolásra szorul mind felépítésében, mind működésében.
A csoport gazdasági súlyvesztése látványosabb már nem is lehetne: miközben a G7-es országok a 90-es években még a globális GDP több mint 65 százalékát adták, ma ez az arány alig haladja meg a 40-et. Kína és India gazdasági tömege, valamint a globális dél politikai öntudatra ébredése olyan versenybe kényszerítette az ideológiai alapon működő csoportot, amelyben jól láthatóan vesztésre áll. A BRICS-tömb – immár kibővített formájában – évről évre felülmúlja a G7-et gazdasági növekedésben, a globális dél számára pedig egy „másik világrend” valós alternatíváját testesíti meg. Tetézve a gondokat, a G7 belső kohéziója is megbomlott: az Egyesült Államok sorra kivonja magát a közös együttműködésből és a bilaterális kapcsolatokat részesíti előnyben, Németország az energiasokkból kialakult ipari és gyártási válsággal küzd, Japán óvatos pénzügyi és gazdasági egyensúlyozásba kezdett, Olaszország időnként különutas elképzeléseket valósít meg, Nagy-Britannia pedig még mindig nem heverte ki a brexit hatásait – ennek megfelelően a geopolitikai súlya is sokkal kevesebb. Ebben a szétbomló rendszerben Macron a tragikus elnöki ciklusának utolsó „nagy dobásával” úgy gondolja: ha valaki képes még életképes narratívát adni a G7-nek, az csak ő maga lehet.
Kína nélkül üres a világ
Hszi meghívása így nem pusztán diplomáciai gesztus, hanem kísérlet arra, hogy a G7-et átemelje a hidegháború utáni struktúrából egy multipolárisabb világrend logikájába. Franciaország deklarált célja, hogy „együttműködjön azokkal a feltörekvő hatalmakkal, amelyek hajlandók segíteni a globális egyensúlyhiányok kezelésében” – ami diplomáciai nyelven annyit tesz: Peking nélkül már nem lehet semmit megoldani, vele együtt talán még igen. Vagyis Macron felismerte, hogy a G7 relevanciáját a tagság önmagában már nem tudja megmenteni.
A kínai elnök jelenléte a csúcson természetesen szó szerint „vendégrészvételt” jelent, vagyis olyan különleges státuszú partnerként tekintenének rá, aki bizonyos tematikus egyeztetéseken jelen lehet, de nem vesz részt a zárt döntéshozatali folyamatokban. Házigazdaként minden országnak joga van meghívni vendégként bárkit – a többi tagállam bólintásával. Volt már erre példa a közelmúltban: a 2023-as Japán csúcson Alberto Fernández akkori argentin, Cyril Ramaphosa, a Dél-afrikai Köztársaság elnöke és Narendra Modi indiai kormányfő volt a kivételezett, utóbbi az idén Kanadában szintén a G7 vendégszeretetét élvezte.
Macron ötlete ennek ellenére kockázatos. A G7 legitimitása éppen abban gyökerezett, hogy értékalapú klubnak tartotta magát: a nyugati modellen alapuló demokráciára, jogállamiságra épülő, és a közös (az elmúlt években ráadásul Kínával szemben definiált) gazdasági, kereskedelmi alapok nélkül a fórum elveszíti az identitását. Ha Hszi Csin-ping megjelenik az asztalnál, az nem csupán diplomáciai fordulat, de ideológiai törés is lesz. Beléphet-e meghívottként az elitcsoportba a világ egyik legtekintélyelvűbbének kikiáltott állam vezetője – ráadásul egy olyan pillanatban, amikor Trump az Atlanti-óceán másik oldalán épp újraépíti saját Amerika-központú gazdasági falát Kína ellen?
Macron valószínűleg éppen az utóbbiban látja a lehetőséget. Miközben az Egyesült Államok fokozatosan elidegenedik a multilaterális fórumoktól, az európai országok egyre inkább érzik, hogy saját súlyuknál fogva egyik nagyhatalomnak sem lehetnek egyenrangú partnerei. Marad a közvetítői, középen álló szerep: Macron ilyen formában magát Európát ajánlja fel a világnak (paradox módon a Magyarországon évek óta hangoztatott, Brüsszel által mélyen megvetett konnektivitáselmélettel), a Kelet és Nyugat közötti diplomáciai és gazdasági híd szerepét szánva az ebből profitáló EU tagállamainak. Ötlete szerint így, ezzel a pragmatikus közeledéssel erősödhetne meg annyira Európa, hogy a 2023-ban megfogalmazott és „eretneknek bélyegzett” gondolata a vazallus lét elkerüléséről és a világrend harmadik pólusáról testet ölthet. A gondolat mögötti üzenet egyértelmű: a G7 jelenlegi formájában már nem a megoldások fóruma, és csak akkor maradhat releváns, ha képes túlmutatni önmagán – vagyis képes közeledni más hatalmak felé akkor is, ha azok értékrendje nem mindenben egyezik a tömbével.
A francia elnök újabb vihart kavaró ötlete természetesen nemcsak a G7-ről, hanem saját magáról is szól. A mandátuma 2027-ben lejár, szándékai a geopolitikai értelemben fajsúlyos Európa megteremtésére azonban vitán felül állnak. A Hszi-meghívás ennek az ambíciónak a szimbolikus csúcsa és önigazolása. Ha a kínai elnök elfogadja, Macron történelmet ír. Ha nem, akkor még mindig elmondhatja, hogy ő legalább megpróbálta.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Dreamstime
