Valahányszor, amikor a nemzetközi rend látszólag szétesőben van, a külpolitikai szakértők leporolják Henry Kissinger műveit, és hangosan reménykednek egy újraalkotott bécsi kongresszusban. Leon Hadar szerint ennek nincs sok realitása.  

Leon Hadar Washingtonban élő külpolitikai újságíró és politikatudós, korábban a Cato Institute, most a Foreign Policy Research Institute kutatója.  

Vajon egy nagyszabású diplomáciai csúcstalálkozó – amely összehozná a mai nagyhatalmakat – helyreállíthatja-e az egyensúlyt és a stabilitást zűrzavaros világunkban? Tette fel a kérdést Leon Hadar, amire nagyon gyorsan nemmel válaszolt. De mégis érdemesnek tartja foglalkozni a kérdéssel, mert a sokat elárul mind a bécsi kongresszust övező romantikus mítoszokról, mind a jelenlegi, alapvetően más világunkról. 

A bécsi mítosz 

Hadar először leszámol a bécsi kongresszusról alkotott idealizált képpel. Kétségtelen, hogy az 1815-ös rendezés a nagyhatalmak közötti viszonylagos béke korszakát hozta el Európában, ám nem pusztán felvilágosult államférfiak bölcsességéből született az úgynevezett „európai koncert”. Húszévnyi forradalmak és a napóleoni háborúk után az országok kölcsönösen kimerültek, a monarchiák elköteleződtek a liberális és nacionalista mozgalmak elfojtása mellett, valamint a győztes hatalmak érdekei is egybeestek.  

A rendszer azért működött, mert a nagyhatalmak – Nagy-Britannia, Oroszország, Ausztria, Poroszország és Franciaország –

alapvetően azonos elképzeléseket vallottak a legitimitásról, viszonylag szűk földrajzi térben működtek, és nem állt előttük külső kihívó, amely a kollektív hegemóniájukat veszélyeztette volna.

Amikor ezek a feltételek megkoptak, az egész rendszer is erodálódott. 

Miért nem lehet Bécset lemásolni? 

Hadar szerint a mai nemzetközi rendszer az alábbiakban tér el a Napóleon utáni Európához képest.  

Ideológiai heterogenitás. A bécsi kongresszus részben azért volt sikeres, mert a résztvevői közös monarchikus értékeket vallottak, és egyetértettek a forradalmi változások elfojtásában. A mai nagyhatalmak – az Egyesült Államok, Kína, Oroszország, India és az Európai Unió – alapvetően eltérő ideológiai keretek között működnek. Az amerikai liberális internacionalizmus, a „szocialista jellegzetességekkel” párosuló kínai autoriter modell, az orosz civilizációs nacionalizmus és az indiai stratégiai autonómia egymással össze nem egyeztethető víziókat kínálnak.

Nincs olyan közös ideológia, amit elfojtanának és nincs közös felfogás arról, hogy mi minősül legitim kormányzásnak. 

Gazdasági egymásrautaltság és szétválasztás (decoupling). A bécsi rendszer korszakában a gazdasági integráció korlátozott volt. Ma a jelentős egymásrautaltság és az erősödő stratégiai versengés paradoxonával szembesülünk. Kína és az Egyesült Államok egymásnak egyszerre a legnagyobb kereskedelmi partnere és az első számú biztonsági fenyegetése. Ez olyan, egyszerre együttműködésre és konfliktusra ösztönző helyzetet teremt, amellyel a bécsi államférfiaknak nem kellett szembenézniük. A „kockázatcsökkentés” (derisking) és az ellátási láncok átrendezése arra utal, hogy

inkább egy menedzselt szétválás, nem pedig a stabil együttélés felé tartunk. 

Nukleáris fegyverek és egzisztenciális kockázatok. A bécsi kongresszus a hagyományos katonai erőviszonyokat az erőegyensúly politikájával kezelte, ám a nukleáris fegyverek alapvetően megváltoztatják ezt a kalkulust. A kölcsönösen biztosított megsemmisítés egyszerre teremt stabilitást (a nagyhatalmak nem vívnak közvetlen háborút egymással) és instabilitást (egy félreértés katasztrófához vezethet). A 19. századi diplomatáknak nem kellett gondolkodniuk a civilizáció végét előidézni képes fegyverekről. Ezért bármely modern politikai rendezés egyszerre tűnik kevésbé szükségesnek – a nukleáris elrettentés önmagában is stabilizál – és sürgetőbbnek, mivel a tét sokkal nagyobb. 

A belpolitikai kényszerek zsarnoksága. Metternich, Castlereagh és Talleyrand még tárgyalhatott a Twitter-viharok, a 24 órás hírfolyamok vagy a félidős választások nyomása nélkül. A mai vezetők olyan hazai közönségekkel szembesülnek, amelyek gyakran elutasítják a nagyhatalmi kiegyezéshez szükséges kompromisszumokat. Próbáljanak csak meg eladni az amerikai közvéleménynek egy befolyási övezetekről szóló alkut, amely elismeri Oroszország dominanciáját Kelet-Európa egyes részein vagy Kína elsőbbségét Kelet-Ázsiában.

A demokratikus elszámoltathatóság önmagában helyes, de politikailag lehetetlenné teszi a bécsi stílusú alkudozást. 

Nem állami szereplők és transznacionális kihívások. A bécsi kongresszus csak az államokkal foglalkozott, ám a mai kihívások – klímaváltozás, világjárványok, terrorizmus, migráció, kiberhadviselés – nem tisztelik a határokat, így nem oldhatók meg olyan nagyhatalmi kartellekkel, amelyek felosztják a területet. Egy új „Bécs” stabilizálhatná ugyan a nagyhatalmi viszonyokat, miközben semmit sem tenne azok ellen az erők ellen, amelyek a legnagyobb valószínűséggel megzavarják a nemzetközi rendet. 

A regionalizáció alternatívája 

A politikatudós ezt követően azt vizsgálja, hogy amennyiben a globális politikai rendezés nem reális, kialakulhatnak-e regionális hatalmi egyensúlyi rendszerek, ám erre nem ad egyértelmű választ. Pedig valami ilyesmit már most is látunk: amerikai vezetésű rend a nyugati féltekén (ha megfogyatkozott formában is), vitatott rend Európában, ahol Oroszország igyekszik visszaszorítani a nyugati expanziót, kínai törekvés regionális elsőségre Ázsiában, valamint tartós multipolaritás a Közel-Keleten és Afrikában. 

Ezekből a regionális rendszerekből azonban hiányoznak azok a kommunikációs és koordinációs mechanizmusok, amelyek – bármennyire tökéletlenül – évtizedekig működtették az európai politikai rendet.

Hadar valószínűbbnek tartja tehát a versengő, mint az együttműködő regionális övezetek világát. 

A bécsi nosztalgia veszélyei 

A bécsi kongresszus iránti nosztalgia valódi veszélye, hogy eltereli a figyelmet arról a kemény munkáról, amely a nagyhatalmi versengés kezeléséhez szükséges a mai körülmények között. A Kissinger-szerű „nagyalku” utáni sóvárgás „mágikus” gondolkodásra ösztönöz: mintha elég volna a megfelelő embereket egy szobába ültetni, és ezzel minden rendeződne. 

Csakhogy ez figyelmen kívül hagyja, hogy a stabil nemzetközi rendek a hatalmi realitásokból és a megosztott érdekekből, nem pedig az ügyes diplomáciából nőnek ki. A bécsi kongresszus egy létező hatalmi egyensúlyt kodifikált, és nem teremtett újat a semmiből. Ma a hatalomeloszlás továbbra is vitatott: Kína emelkedik, Oroszország hanyatlik, de zavaró tényező, Amerika erős, viszont túlterhelt, Európa pedig vagyonos, ám stratégiailag bizonytalan.  

Amit Bécstől tanulhatunk 

Hadar úgy véli, mindez nem jelenti azt, hogy a bécsi precedens haszontalan lenne, mert a kongresszus több tanulsággal szolgált.  

Először is, a sikeres rendezések megkövetelik minden nagyhatalom legitim érdekeinek elismerését, még a korábbi ellenfelekét is. Franciaország bevonása – a legyőzött félként – kulcsfontosságú volt a bécsi rendszer stabilitásához. Ma ebből az következik, hogy

nem építhető tartós rend Kína vagy Oroszország határozatlan idejű elszigetelésére vagy feltartóztatására. 

Másodszor, a rugalmasság és a pragmatizmus többet ér a merev elveknél. A bécsi államférfiak határokat igazítottak, ütközőállamokat hoztak létre, illetve olyan kompromisszumokat kötöttek, amelyek ma felháborítanák a jogvédőket. Az értékeinket nem kell és nem is szabad feladni, de be kell látni: a liberális normák univerzális előfeltételként való megkövetelése a stabilitás érdekében a tartós konfliktus receptje lehet.  

Harmadszor, a kommunikációs csatornák és a rendszeres konzultációk segítik megelőzni, hogy a félreértések válsággá fajuljanak. A nagyobb hatalmak időről időre összeültek az újonnan felmerülő ügyek kezelésére – ma is hasonló mechanizmusokra van szükség, még ha ezek nem is vezetnek egy mindent lezáró „nagyalkuhoz”. 

Egy szerényebb megközelítés 

Leon Hadar zárszóként így ír:

ahelyett, hogy egy új bécsi kongresszusról álmodnánk, érdemes szerényebb célokat követni:

válságkezelő mechanizmusokat a nagyhatalmi konfliktusok megelőzésére, funkcionális együttműködést ott, ahol az érdekek találkoznak (a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozása, járványügyi válasz, az űrtevékenységek kormányzása), valamint regionális megállapodásokat, amelyek tudomásul veszik a befolyási övezeteket anélkül, hogy legitimálnák az agressziót vagy a területi hódítást. 

Ez nem fogja megteremteni azt az intézményi architektúrát, amely a stratégiai elméletalkotók szívének kedves, mivel zavaros, részleges és sokszor kielégítetlen lesz. De megvalósítható, ellentétben egy nagy „politikai összeborulással”. 

A bécsi kongresszus azért járt sikerrel, mert a diplomáciai ambíció szintjét az adott történelmi pillanathoz igazította. Hadar szerint ma ugyanez a feladatunk – nem a múlt újrajátszásával, hanem a jelen korlátainak és lehetőségeinek józan felmérésével. Mindez megköveteli, hogy elengedjük a diplomácia elképzelt aranykorának nosztalgiáját, inkább a kevéssé látványos munkára összpontosítsunk: a versengés kezelésére, az eszkaláció megelőzésére és a korlátozott együttműködési területek megtalálására olyan hatalmak között, amelyek belátható ideig riválisok maradnak. 

A világnak nem egy újabb bécsi kongresszusra van szüksége, hanem olyan államférfiakra, akik megértik, hogy az miért nem lehet, és készek elvégezni azt a nehezebb munkát, amelyet a valóság megkövetel. 

Megjegyeznénk 

Hadar diagnózisa és receptje – kis, végrehajtható alkuk a nagy konstrukciók helyett – a jelenlegi realitásokhoz illeszkedik. Kevés kivetnivaló található az érvelésében és a helyzetértékelésében. Magyarország ebből úgy profitálhat, ha a nagyhatalmi politikától függetlenül képes regionális deeszkalációs és szakpolitikai fórumokat működtetni – kicsiben, de hosszú távra.  

Bár megvan a veszélye, hogy ezzel a közvetítő szereppel újfent kiharcolhatjuk a különutas címkét.  

A kis, technikai jellegű, regionális megállapodások nem látványosak, de kézzelfogható kockázat- és költségcsökkentést hoznak, és hitelesítik Magyarországot megbízható közvetítőként. 

Kapcsolódó: