Európa gazdaságpolitikai vitáit az elmúlt évtizedben egyetlen tételmondat uralta: a túl szigorú fiskális szabályok – élükön a német „Schuldenbremse” (adósságfék) – megkötik a kormányok kezét, és ezzel megakadályozzák a kulcsfontosságú jövőbeli beruházásokat. Ez az érvelés húzódott meg a német adósságszabályok 2025-ös megreformálása és az EU költségvetési szabályainak 2024-es felülvizsgálata mögött. A mannheimi ZEW Közgazdaság-tudományi Kutatóintézet frissen megjelent tanulmánya azonban empirikus bizonyítékokkal cáfolja ezt a narratívát. Friedrich Heinemann közgazdász kutatása nemcsak megkérdőjelezi a konszenzust, de egyenesen az ellenkezőjét mutatja ki. 

A paradoxon, ami felrúgja a közgazdasági konszenzust 

A tanulmány egy új mutatót dolgozott ki, a „Zukunftsquote”-t (jövőkvóta), amely szélesebb körűen méri fel a jövőorientált költéseket, mint a hagyományos beruházási statisztikák. Míg a szokásos beruházási hányadok csak az infrastruktúrára, az épületekre és a gépekre fordított kiadásokat veszik figyelembe, a jövőkvóta magában foglalja az oktatást, a kutatás-fejlesztést, a humántőke-fejlesztést és a technológiai tudásba történő befektetéseket is – vagyis a gazdaság hosszú távú versenyképességének motorjait. 

Az eredmények sokkolók: a legmagasabb államadóssággal küzdő EU-tagállamok költik szisztematikusan a legkevesebbet jövőbeli beruházásokra. 

„A magas adóssággal küzdő tagállamok helyzete súlyosabb, mint amit az adósságstatisztikák mutatnak – mondja Heinemann. – Ezekben az országokat nemcsak az adósságteher nyomasztja, de különösen nehéz forrásokat mobilizálni a jövő biztosítására.” 

Európa kettészakad 

A tanulmányban egy éles, adatokkal alátámasztott földrajzi törésvonal látható. A balti államok – Észtország, Lettország és Litvánia –, valamint Svédország és Svájc a költségvetésének több mint 31 százalékát fordítják jövőorientált kiadásokra. Ezek az országok tudatosan és agresszívan fektetnek be digitális infrastruktúrába, innovációba és oktatásba, miközben relatíve alacsony adósságszintet tartanak fenn. 

A kép másik oldalán Franciaország, Olaszország, Spanyolország és Görögország jövőkvótája „feltűnően alacsony” – ahogy Heinemann diplomatikusan fogalmaz. A konkrét számok még drámaibbak: míg a balti „élcsapat” 31 százalék feletti értéket produkál, addig Görögország a sereghajtó körülbelül 18 százalékkal. Franciaország és Olaszország alig magasabb értékeket mutathat fel, mindkettőnek a jövőkvótája 20 százalék alatti. 

Ez a divergencia nem statisztikai kuriózum, hanem stratégiai fenyegetés. Kritikus jelentőségű, hogy éppen a legnagyobb gazdaságok – amelyek az európai GDP meghatározó részét adják – szorulnak pénzügyi csapdába, és képtelenek arra, hogy eleget áldozzanak a saját versenyképességükre.  

A nagy országok rosszul néznek ki – mondja tömören Heinemann. – Mivel a kontinens gazdasági sikere rajtuk múlik, ez aggodalomra ad okot.” 

A nemzetközi rangsorban Németország a középmezőnyben foglal helyet 23,6 százalékos jövőkvótával – egy különösen figyelemre méltó adat Európa legnagyobb gazdasága esetében, amely arról híres, hogy viszonylag fegyelmezett fiskális politikát folytat. Németország esete tökéletesen példázza a tanulmány másik kulcsfontosságú megállapítását: a beruházási problémák nem kizárólag pénzügyi természetűek. 

Bár az EU27 átlaga 2015 óta pozitív trendet mutat – ami cáfolja a szociális kiadások elsőbbségéről szóló vádat –, az aggregált adat elrejti a tagállamok közti éles különbségeket és a magas adósságú országokat sújtó veszélyes dinamikát. 

A „rossz egyensúly” csapdája 

Heinemann tanulmánya egy önmagát erősítő negatív spirált is feltárt, amelyet „rossz egyensúlynak” nevez. Ez a mechanizmus egyszerű, de kegyetlen: amikor egy ország államadóssága magas szintre emelkedik, a költségvetési mozgástere drámaian beszűkül. A növekvő kamatkiadások egyre nagyobb részt hasítanak ki a büdzséből – Franciaországban például az éves adósságszolgálat 2024-es 59 milliárd euróról 2029-re várhatóan 100 milliárdra emelkedik, ami a legnagyobb egyedi költségvetési tétellé lép elő.   

Ebben a helyzetben a politika kényszerpályára kerül. A kormányoknak rövid távú politikai nyomással kell szembenézniük: az állampolgárok azonnali segítséget, jövedelemtámogatást és szociális ellátást követelnek. A hosszú távú beruházások (pl. új infrastruktúra, K+F) ezzel szemben csak évek vagy évtizedek múlva hoznak politikailag kamatoztatható eredményt.  

A költségvetési szűkösség közepette a kormányok tehát szisztematikusan a rövid távú, politikailag kifizetődőbb kiadásokra koncentrálnak. 

Csakhogy ez a rövid távú racionalitás hosszú távon katasztrofális hatással jár. A beruházási deficit rontja a gazdaság növekedési kilátásait, az elavult infrastruktúra, az alulfinanszírozott oktatási rendszer és a szerény K+F-kiadások együttesen lassítják a termelékenység növekedését. A gyengébb növekedés viszont még nehezebb adósságpályát eredményez, ami tovább szűkíti a mozgásteret – és a spirál folytatódik. 

A ZEW-tanulmány egyik legfontosabb megállapítása, hogy azoknak az országoknak, amelyek következetesen betartották az EU költségvetési szabályait, jellemzően magasabb a jövőkvótájuk. Ez egyenesen cáfolja azt az érvet, hogy a fiskális szabályok gátolnák a beruházásokat. Sőt: épp a fegyelmezett költségvetési politika teremti meg azt a pénzügyi mozgásteret és piaci bizalmat, amely a jövőbeli beruházások előfeltétele. 

Az IMF sötét jövőképe 

A ZEW-tanulmány megállapításait megerősíti – és még sötétebb perspektívába helyezi – a Nemzetközi Valutaalap (IMF) októberi figyelmeztetése. Az IMF európai igazgatója, Alfred Kammer nyíltan beszélt arról, hogy a jelenlegi gazdaságpolitikai sodródás nemcsak Európa középtávú növekedési esélyeit gyengíti, hanem „nagymértékben felerősíti az előttünk álló költségvetési kihívásokat”. 

Friedrich Merz német kancellár még élesebben fogalmazott: „A következő pénzügyi válság egyértelműen el fog jönni… és ez egy állami adósságválság lesz” – visszhangozva ezzel a szakértői közösség egyre aggódóbb hangnemét. 

Az IMF elemzése szerint  

amennyiben az európai kormányok nem hajtanak végre lényegi reformokat és költségvetési konszolidációt, az EU tagállamainak átlagos adósságkvótája a jelenlegi körülbelül 88 százalékról 2040-re 130 százalékra emelkedhet.  

Ez azt jelenti, hogy tizenöt év múlva egy átlagos európai ország államadóssága meghaladná az éves gazdasági teljesítménye 130 százalékát. 

A probléma sokrétű. Egyrészt új, hatalmas kiadási igények jelentkeztek: a védelem, az energiabiztonság, a zöldátállás és az öregedő társadalmak költségei. Az IMF becslése szerint csak ez a négy terület 2040–50-re évente a GDP 4,4–5,5 százalékának megfelelő többletkiadást igényel. 

Másodszor, a magasabb kamatkörnyezet jelentősen megváltoztatja az adósságdinamikát. Amikor az Európai Központi Bank irányadó kamatlába 0 százalék körül mozgott (2014–2022), az államok gyakorlatilag ingyen finanszírozhatták az adósságukat. Ma az EKB irányadó kamatlába 2 százalék körül van, de a magas adósságú országok – mint Franciaország vagy Olaszország – már csak 3,5 százalék körüli hozammal tudnak kötvényt kibocsátani. Ez a változás önmagában évi több tízmilliárd eurós többletkiadást jelent a legnagyobb adósoknak. 

Harmadszor, és ez talán a legaggasztóbb: a kötvénypiacok toleranciája láthatóan fogy. Az elmúlt két évben Franciaország kötvényhozamai – amelyek lényegében a kormány hitelfelvételi költségeit tükrözik – egyre jobban közelítenek az olasz értékekhez, holott Franciaország mindig is jóval stabilabbnak számított. 2022 júliusa és 2024 júniusa között a 10 éves francia állampapírok és a német Bundok közötti különbözet (spread) átlagosan 53 bázispont volt, ami történelmi átlagnak felelt meg. A 2024. júniusi előre hozott parlamenti választások óta azonban ez az érték átlagosan 74 bázispontra ugrott – a 21 bázispontos különbség közvetlenül tükrözi a politikai instabilitás árát. 

Az IMF szimulációi szerint még egy „mérsékelt” reformcsomag megvalósítása esetén is az európai országok körülbelül negyedének több mint 1 százalékos GDP-arányos kiigazítást kellene végrehajtania évente, méghozzá öt éven keresztül. Ez jóval meghaladja azt, amit a korábbi európai konszolidációs kampányok elértek: a sikeres múltbeli példák átlagosan csak 3 százalékos kumulatív kiigazítást értek el 3-4 év alatt, szemben a most elvárt 5 százalékkal. 

Németország nagy fogadása 

Németország idén márciusi alkotmánymódosítása a legambiciózusabb gazdaságpolitikai fordulat a német újraegyesítés óta. Friedrich Merz kancellár kormánya rekordgyorsasággal – 49 nap alatt – átnyomta a parlamenten azt az alkotmánymódosítást, amely radikálisan átalakította a „Schuldenbremse” (adósságfék) rendszerét.  

Az új szabályozás három pilléren nyugszik: a védelmi kiadások GDP 1 százaléka feletti része mentesül az adósságfék alól, és egy 500 milliárd eurós, 12 éves futamidejű különalap (Sondervermögen) jött létre infrastruktúra- és klímaberuházásokra; a tartományok pedig immár 0,35 százalékos GDP-arányos deficitet futtathatnak. 

Az alap – amely Németország GDP-jének a 11,6 százaléka – hét területre fókuszál: közlekedés, digitalizáció, kórházak, energia, oktatás, K+F és polgári védelem. Ebből 100 milliárd eurót kapnak a tartományok, 100 milliárdot a Klíma- és Transzformációs Alap, 300 milliárd pedig a szövetségi kormányé. A tervek ambiciózusak: 2025-ben az összesített beruházás 115 milliárd euró (55 százalékos növekedés), 2029-re pedig évi 120 milliárd. Ez átlagosan évi 40-42 milliárd eurós többletberuházást jelent, azaz a GDP körülbelül 1 százalékát. 

A valóság azonban árnyaltabb. Az ifo intézet 180 vezető közgazdász körében végzett felmérése szerint a megkérdezetteknek csak a 47 százaléka hiszi, hogy az alap pénzeinek legalább a fele tényleg beruházásokra megy, negyedük szerint ez mindössze 20 százalék. „A legnagyobb gond, hogy az olyan kiadásokat, amelyek már a költségvetésben szerepeltek, átcsoportosítanak a különalapba” – mondja Niklas Potrafke ifo-kutató. Az előző kormány 53 milliárd eurós beruházást tervezett 2025-re, Merz koalíciója ezt 16 milliárddal csökkentette, és a különalapból finanszírozza. 

Ez a „kreatív könyvelés” azonban komoly európai feszültséget kelt. Németország évtizedekig a fiskális fegyelem apostola volt, gyakran kioktatva a déli tagállamokat, most viszont láthatóan maga keresi a kiskapukat a saját alkotmányos szabályai – és potenciálisan az EU fiskális keretrendszere – körül. 

Az EU költségvetési szabályai ugyanis nem ismernek kivételeket infrastrukturális programokra, csak védelemre (a 2025-ös „nemzeti menekülési záradék” révén). A német különalap 300 milliárdos infrastrukturális szárnya így ütközhet az EU-szabályokkal, különösen az ideiglenes mentesség lejárta után. A Bruegel elemzése szerint, ha Németország teljesen kihasználná az új keretet, az adóssága 63-ról 100 százalék fölé emelkedhetne, nyíltan szembehelyezkedve az EU-nak a 60 százalék feletti adósság leépítésére vonatkozó követelményével. 

Franciaország: amikor a politikai káosz felzabálja a reformot 

Ha Németország esete azt mutatja, hogy még a fiskálisan fegyelmezett országok is strukturális akadályokba ütköznek, Franciaország példája azt illusztrálja, mi történik, amikor a politikai rendszer képtelen szembenézni a fiskális realitásokkal. 

Franciaország politikai instabilitását jelzi, hogy kevesebb mint két év alatt az ötödik miniszterelnökét fogyasztotta el. François Bayrou belebukott a 44 milliárd eurós költségvetési lyuk kezelésébe (két ünnepnap törlését és a közkiadások befagyasztását javasolta), utódja, Sébastien Lecornu pedig 27 nap után kényszerült lemondásra, mert a saját szövetségesei sem támogatták. 

A számok ijesztők. A költségvetési deficit 2024-ben 5,8 százalékra (az EU-s 3 százalékos küszöb közel kétszeresére) emelkedett, az államadósság pedig 2025 első negyedévében elérte a 114,1 százalékot. Ezzel Franciaország az eurózóna harmadik legrosszabb adósa Görögország és Olaszország mögött. A Goldman Sachs szerint a „költségvetési elcsúszás” miatt az idén a deficit akár 5,5 százalék is lehet. 

Ami különösen aggasztó: míg Olaszország elsődleges többletet futtat (kamatok nélkül többlete van), Franciaország még kamatok nélkül is deficites.  

Az olasz–francia hozamkülönbség jelentősen beszűkült: mindkét ország 10 éves államkötvényének a hozama 3,5 százalék körül mozog. Ezzel gyakorlatilag eltűnt Franciaország történelmi finanszírozási előnye Olaszországgal szemben. 

A francia kormányzati kiadások struktúrája önmagában is probléma. Az ország adó- és társadalombiztosítási bevételei 2023-ban a GDP 45,6 százalékát tették ki, ami a legmagasabb az EU-ban. A kiadások azonban még gyorsabban nőttek. A legnagyobb tétel a „szociális védelem” – nyugdíjak, munkanélküli-segély –, amely a költségvetés hatalmas részét emészti fel. 

Emmanuel Macron elnök politikai csapdában van: a parlamentben sem a bal-, sem a jobboldalnak nincs többsége. Bármely érdemi reform azonnal bizalmatlansági indítványt váltana ki, ráadásul a parlament feloszlatása a felmérések szerint csak súlyosbítaná a helyzetet, tovább erősítve a szélsőséges pártokat. 

Brüsszel diplomatikus hallgatásba burkolózik, de a türelem fogy. Franciaország már túllépési eljárás alatt áll, bár az Európai Bizottság eddig elhalasztotta a szankciókat. Mindazonáltal az idén szeptemberben a Fitch leminősítette Franciaország hitelbesorolását, ezt októberben az S&P követte, és a Moody’sé is várható. 

Olaszország és Spanyolország: eltérő utak, közös kihívások 

Olaszország évtizedek óta Európa „beteg embere” – legalábbis fiskális szempontból. Az ország 137,9 százalékos adósságkvótája az eurózóna második legmagasabbja, és a 2011-es adósságválság epicentrumában állt. Mégis, az elmúlt években bizonyos értelemben felülteljesítette Franciaországot. 

A Mario Draghi által 2021–2022-ben indított és a Giorgia Meloni kormánya által folytatott reformok – minden ideológiai különbségük ellenére – folytonosságot mutatnak a fiskális konszolidációban. Olaszország költségvetési deficitje a 2023-as 7,2 százalékról 2024-re 3,4-re csökkent, elsősorban a jelentős adóbevételek miatt. Az ország 2025-ben benyújtott középtávú fiskális tervében évi 0,5 százalékpontos strukturális javulást vállalt – meghaladva a várakozásokat. 

Olaszország előnye a politikai stabilitás: Meloni koalíciójának megvan a kényelmes parlamenti többsége, ezáltal képes átnyomni a reformokat. Az adósság fokozatosan csökken, és bár a szintje még mindig magas, az arra való törekvés biztató. 

Spanyolország esete még örvendetesebb. Az ország adósságkvótája az idei 100,4 százalékról 2030-ra várhatóan 92,6-ra csökken – ezt a jelentős javulást erős nominális növekedés és következetes konszolidáció támasztja alá. A gazdaság az elmúlt években meglepően ellenálló volt: a turizmus fellendülése, az ingatlanpiac helyreállása és az EU helyreállítási alapjából származó beruházások pedig dinamikus növekedést eredményeztek. 

A különbség Franciaországhoz képest szembeötlő: míg a francia politikai patthelyzet megakadályozza a reformokat, Spanyolország – bár szintén koalíciós kormányzással – képes előrelépni. Míg a francia kötvényhozamok emelkednek, a spanyol papírok vonzók maradnak. 

Ez rávilágít a lényegre: az adósság abszolút szintje csak az egyenlet egyik fele, a másik a konszolidációra irányuló politikai akarat és a növekedési kilátások. Olaszország és Spanyolország legalább nem tagadja a problémát, és nem sodródik kontrollálhatatlan spirálba. 

Az EU fiskális keretrendszere: reform után, reform előtt 

Az Európai Unió költségvetési szabályainak 2024. áprilisi reformja úgy tűnt, véget vet évtizedes vitáknak. Az új rendszer rugalmasabb, differenciáltabb, kevésbé támaszkodik a merev numerikus célokra. A 60 százalékos adósság- és 3 százalékos deficitcél megmaradt, de az odavezető út országspecifikusabb lett. 

Az új szabályok szerint minden 60 százalék feletti adósságot vagy 3 százalék feletti deficitet felhalmozó ország köteles egy 4–7 éves, országspecifikus kiadási pályát tartalmazó fiskális-strukturális tervet (MTFSP) benyújtani, amelyet a Tanácsnak kell jóváhagynia. A reform két fő biztosítéka az adósságcsökkentés (magas adósságnál évi min. 1 százalékpont) és a deficitrugalmasság (puffer a 3 százalékos határ alatt). 

A gyakorlatban azonban az új rendszer már az első évében problémákba ütközött. Bár Németország márciusi alkotmánymódosítása gyakorlatilag megkerüli az EU-szabályokat – Brüsszel hallgat. Franciaország, Olaszország, Spanyolország és Belgium halasztgatja az érdemleges konszolidációt, és a „nemzeti menekülési záradék” aktiválása védelmi kiadásokra – ami eredetileg csupán ideiglenes intézkedés –, láthatóan permanens kivétellé válik. 

A Bruegel elemzői már az idén arra figyelmeztetnek, hogy „itt az ideje a reform megreformálásának”. Az alapvető probléma, hogy a 60 százalékos adósságcél mára irreálissá vált – az IMF szerint a legtöbb ország 90 százalékot is fenntarthatóan kezelhetne. 

A másik probléma a német típusú „különalapok” (Sondervermögen) elszaporodása. Ha minden ország elkezdi a kiadásokat a költségvetésen kívülre szervezni, a fiskális transzparencia megszűnik és az EU szabályai kiüresednek. Más tagállamok, köztük Franciaország és Olaszország, pedig már élénken érdeklődnek a német modell iránt. 

Mit tanítanak a sikertörténetek? 

A ZEW-tanulmány egyik legfontosabb – bár kevésbé reflektorfénybe került – megállapítása, hogy vannak sikertörténetek is Európában. A balti államok – Észtország, Lettország és Litvánia – mindegyike a jövőkvóta élmezőnyében áll, és ez nem véletlen. 

Ezek az országok a rendszerváltás után radikálisan liberalizálták a gazdaságukat, lapos adórendszereket vezettek be és agresszíven digitalizáltak. Észtország ma az e-kormányzás világbajnoka: gyakorlatilag minden közigazgatási ügyintézés online történik. A balti oktatási rendszerek a PISA-felméréseken következetesen jól teljesítenek, a K+F-kiadásaik GDP-arányosan magasak. 

Ráadásul mindez alacsony államadósság mellett: Észtország kvótája 22 százalék körül mozog, míg Lettországé és Litvániáé is 50 százalék alatt marad. Ez pedig óriási mozgásteret ad a beruházásokra. 

A lecke egyszerű: az alacsony adósság nem öncél, hanem a jövőbeli cselekvőképesség eszköze. A magas adósság megfoszt egy országot ettől a szabadságtól. 

Európa fordulóponton 

Látható, hogy Európa gazdaságpolitikája elágazáshoz érkezett. Az egyik út a ZEW-tanulmány „rossz egyensúlya”: a magas adósságú országok leszakadása, ami a kontinenst egy innovatív északi–keleti magra és egy stagnáló déli perifériára szakítja. A másik a reform: strukturális átalakítás (hatékonyság, nyugdíjrendszerek) és költségvetési konszolidáció. Ahogy az IMF fogalmaz, ez utóbbi már a „kormányzati szerep újragondolását” jelenti – vagyis annak beismerését, hogy a jelenlegi jóléti modell egyes országokban fenntarthatatlan.  

A ZEW-tanulmány novemberi brüsszeli bemutatása nem véletlen: a Bizottság épp most kezdi értékelni az első, új szabályok szerinti nemzeti fiskális terveket. A tanulmány kényelmetlen igazságokat tár fel, amelyeket a politikai vezetés nem hagyhat figyelmen kívül. 

Heinemann ajánlása egyszerű, de radikális: szerinte Brüsszelnek sokkal részletesebb elemzésekre van szüksége a tagállamok kiadási szerkezetéről, és „nagyobb nyomást kell gyakorolnia azokra, amelyek a költségvetés nagy részét rövid távú politikai előnyökért transzferekre és fogyasztásra költik”. Ezt persze könnyebb mondani, mint megtenni – az EU mindig is gyenge volt a fiskális szabályok érvényesítésében, különösen a nagy tagállamokkal szemben (ebből kifolyólag a kettős mérce vádja is felmerült). 

A német példa precedenst teremt, a francia pedig vészjósló figyelmeztetés. Ha még Európa fiskálisan legfegyelmezettebb országa is megkerüli a szabályokat, és a kontinens második legnagyobb gazdasága sem képes reformokra, akkor a jövő valóban kérdéses. 

A végső tanulság mégis az, hogy a probléma nem a források hiánya, hanem a politikai akaraté és a prioritásoké.  

A balti államok sikere bizonyítja, hogy a fegyelmezett költségvetés és a jövőorientált beruházás nem ellenségei egymásnak. A kérdés az, hogy a nagyok – Franciaország és Olaszország – felébrednek-e, mielőtt az adósságspirál visszafordíthatatlanná válik. Mert ahogy a ZEW-tanulmány adatai mutatják: ha az adósság felzabálja a jövőt, a jövő egyszerűen elmarad. 

Kapcsolódó:

Nyitókép: Dreamstime