A Fehér Házban feléledt a régi ösztön: ha nem tudsz együttműködni egy kormánnyal, buktasd meg. Donald Trump Venezuela-politikája így gyorsan átfordult tárgyalásból fenyegetésbe. A Fehér Ház rezsimváltásban gondolkodik, a kérdés viszont nem az, hogy képes lesz-e megdönteni Maduro uralmát. Inkább az, mi jön utána.
Ami először venezuelai drogcsempész vízi járművek elleni amerikai célzott támadásnak tűnt, arról hamar kiderült, hogy valójában a Maduro elnök elleni amerikai puccs előszele csupán. Az elmúlt hetekben Donald Trump olyan katonai erőt csoportosított a karibi térségbe (ráadásul éppen a háborús ugródeszkának használt Puerto Ricóba), amely nagysága és összetétele révén (több mint tízezer katona, B–1 és B–52-es bombázók, a Gerald Ford repülőgép-hordozó, hadihajók és még egy nukleáris tengeralattjáró is) inkább tűnik egy célzottan Venezuela elleni katonai művelet előkészítésének, semmint néhány droghajó utáni hajsza eszközének.
A katonai jelenlét gyors koncentrációja a Fehér Házban uralkodó politikai fordulatokat is tükrözi: Trump beiktatása után hónapokig a tárgyalásos megoldások felé hajlott (természetesen nem a drogcsempészet elleni fellépés, hanem a venezuelai olajkitermelés és bányászati jogok álltak a középpontban, cserébe némi politikai és gazdasági jóindulatért az Egyesült Államok részéről), ám a keményvonalas Marco Rubio külügyminiszter megközelítése végül gyökeresen megváltoztatta az elnök hozzáállását. A venezuelai rezsim ellen készülő akciók narratívája tökéletesen belesimult az Egyesült Államok nagy hagyományokkal rendelkező „drogháborús” politikájába: Maduro elnököt hirtelen „drogterrorista” címkével látták el azzal vádolva, hogy több kartellel együttműködve közvetlenül felelős az Egyesült Államok kábítószerválságáért és az illegális migráció növekedéséért. Trump a nyáron elrendelte a légicsapásokat a Pentagon által drogszállítóként azonosított hajók ellen, majd 50 millió dollárra emelte a Maduro fejére kitűzött letartóztatási vérdíjat, októberre pedig engedélyezte, hogy a CIA titkos műveleteket hajtson végre Venezuelában. Az elnök ekkor már nyíltan a diplomáciai megoldási kísérletek befagyasztásáról és szárazföldi akciókról beszélt, amelynek végső célja a Maduro-rezsim megdöntése. A rizikó óriási. Amennyiben az Egyesült Államok valóban megtámadja Venezuelát, a következmények kiszámíthatatlanok és beláthatatlanok lehetnek. Már maga az akció sikere is kétséges, amennyiben azonban mégis megvalósul, a régió destabilizálódása szinte garantált.
Rezsimcsökkentés
A célzott amerikai beavatkozások egy másik ország belügyeibe, különösen, ha kormány vagy rezsimbuktatásról van szó, általában (egészében vagy fontosabb részleteiben) szigorúan titkosak. Hogy Trump ennyire nyíltan beszél Maduro lecseréléséről (ráadásul a Nobel-békedíjat kapott María Corina Machadóra hivatkozik, aki maga is bátorítja az elnököt akár a fegyveres rezsimdöntésre is), azzal mind a politikai, mind a katonai kockázatot felvállalja. Ilyen szempontból a fegyveres beavatkozás lehetősége gyakorlatilag maximális – a végkimenetel és az eredmény azonban már csak a történelmi tapasztalatok miatt is erősen kérdőjeles lesz. Washington a jelek szerint nem a szokásos, háttérben folyó hírszerzési műveletekre gondol, amikor Maduro hatalmának megtöréséről és megsemmisítéséről beszél. Vagyis sem a fegyveres puccsot, sem egy célzott likvidálási kísérletet nem tart akkora horderejűnek a rendszer összeroppantásában, mint az amerikai hadsereg jelenlétét. Mindkettő hatékonysága megkérdőjelezhető, főleg amikor az Egyesült Államok próbálkozott vele: tankönyvi példája az 1953-as iráni puccs, amely olyan rezsimváltást eredményezett, hogy hatásait a mai napig nyögi Washington is. Maduro ráadásul gondolt mindkét lehetőségre, így egy gyakorlatilag puccsbiztos hadsereget állított maga mellé: ennek köszönhetően a 2020-as, Maduro megdöntésére kidolgozott Gideon-hadművelet összeomlása nemcsak a koordináció hiánya, hanem a védelmi erők venezuelai elnök felé tanúsított teljes lojalitása folytán következett be.
Az Egyesült Államok beavatkozásainak világszerte nagy hagyománya van, Latin-Amerika azonban hátsó udvarként igazi prioritást élvez: Washington legalább 18 rezsimváltási próbálkozáson van túl a térségben. Guatemala azóta is igazi rémálom az akciók sorában: a CIA 1954-es puccsa végső soron egy 36 évig tartó polgárháborúba sodorta az országot, amely mintegy 200 ezer áldozatot követelt. Hasonlóan katasztrofálisra sikeredett az Egyesült Államok által támogatott disznó-öbölbeli partraszállás Kubában 1961-ben, vagy ugyanebben az évben a Dominikai Köztársaság elnöke elleni merénylet támogatása, amelynek eredményeképpen nem a puccsisták, hanem éppen a meggyilkolt Rafael Trujillo fia vette át a hatalmat. További beavatkozások történtek a hatvanas években Bolíviában, Brazíliában és Guayanában, a hetvenes években pedig újfent Bolíviában, Nicaraguában és Chilében – egyik sem tekinthető hosszú távú sikertörténetnek. Utóbbi esetben a CIA által támogatott Augusto Pinochet rezsimje végül annyira brutálissá vált, ami vállalhatatlannak bizonyult még az edzett gyomrú washingtoniaknak is. A történelmi tapasztalatok szerint tehát a sikeres rezsimdöntés gyakran egy még rosszabb vagy éppen erőszakosabb autoriter rendszer létrejöttéhez vezetett, a titkos beavatkozási akciók csak súlyosbítottak az adott ország helyzetén. A félresikerült akciók után ráadásul az Egyesült Államok és a célpont közötti amúgy is mélyponton lévő kapcsolatok még tovább romlottak, vagyis Maduro narratívája arról, hogy a jelenlegi amerikai beavatkozási kísérletet az amerikai imperialista reflex tükrének nevezi, valójában nem nélkülöz minden alapot.
Marad a nyers erőszak?
A fokozott katonai készülődésből tehát a nyílt, erőszakos beavatkozási szándékra lehet következtetni, amivel Trump – megfosztva magát a titkos akciók mint kizárólagos kísérletek letagadhatóságától – a legnagyobb fába vágja a fejszéjét. Az Egyesült Államoknak voltak már hosszú hadjáratos, sikerrel járt kísérletei (Irak és Líbia például), a venezuelai védelmi viszonyok azonban messze mások, mint Washington múltbeli célpontjainál voltak.
A légi hadviselés önmagában nem lesz elegendő. Bár a rendelkezésre álló arzenál figyelemre méltó (csak a Karib-térségben bevethető, rendkívül precízen meghatározott célpontok ellen használható Tomahawk rakéták száma a becslések szerint 115, a Gerald R. Ford repülőgép-hordozót kísérő három romboló plusz 70-et szállít), a szárazföldi beavatkozás nélkül Venezuelával szemben részletekig megkomponált támadásokra lenne szükség, hogy bármiféle eredményt érjenek el. Az Egyesült Államok történelme során még soha nem buktatott meg kizárólag légicsapásokkal egyetlen külföldi vezetőt sem – elég csak a legutóbbi, Irán elleni bombázásra gondolni, amely eredetileg Izrael rezsimdöntő szándékaiba illeszkedett. Maradna tehát lehetőségként az előkészítő légicsapások utáni szárazföldi invázió, ám a csapatok jelenléte ellenére éppen ez tűnik a legkevésbé reálisnak. A CSIS kalkulációi szerint csupán a támadás megindítása 50 ezer katonát igényelne, a komolyabb hadműveletek végrehajtásához pedig ennek a duplájára lenne szükség. (Ezen a ponton az egyébként háborúellenes retorikát folytató Trump elnöknek szembe kellene néznie a hazai közvélemény haragjával is.)
Maga az elnök szívesen példálózik Grenada 1983-as vagy Panama 1989-es megtámadásával (amely a Noriega-rezsim bukását okozta), ám a párhuzamba állítás nem állja meg a helyét. Grenada egy 90 ezer fős szigetország volt, Panama pedig közvetlenül az amerikai befolyási övezet (Canal Zone) mellett helyezkedett el: Venezuela ezzel szemben óriási (kétszer nagyobb Iraknál) hegyvidéki ország, áthatolhatatlan dzsungelekkel és olyan határokkal, amelyek ellenőrzése extrém nagy erőforrásokat követelne meg az Egyesült Államoktól. Ami a lélekszámot illeti: Venezuelában 32 millió ember él, ennek megfelelően a fegyveres és militáns erők is nagy létszámúak: a hadsereg mintegy 235 ezer fős, a kormánypárti milícia, amit kiegészít a 1,5 millió főből álló, maximálisan Maduro-párti polgári milícia, amely alapvetően ugyan nem katonai szervezet, de háború esetén azonnal mozgósítható. Ha mindezt összevetjük az ország földrajzi adottságaival, joggal merülhet fel a katonai elemzők részéről egy új Vietnám rémképe.
És ha sikerül?
Még ha sikerül is egy rezsimváltást kikényszeríteni Venezuelában, a történelem ismét intő példákat sorol fel: az amerikai beavatkozások hosszú távú eredményessége minimum megkérdőjelezhető, különösen azokban az esetekben, ahol az Egyesült Államok gazdasági céljait (Venezuela esetében ez alapvetően az olaj- és egyéb ásványkincs-kitermelés és -kereskedelem) a demokráciaépítés indokával érte el. A legközelebbi példák erre Afganisztán, Irak és Líbia, ahol az intervenciók ugyan sikerrel távolították el a célzott rezsimeket, de egyáltalán nem hoztak létre stabil és működő demokráciákat. A demokráciaexport egyszerűen nem működik külső erővel, ha a célországban nincs belső politikai és társadalmi akarat a demokratikus intézmények fenntartására. Ezek a beavatkozások az esetek túlnyomó többségében így hatalmi vákuumot, polgárháborút és regionális instabilitást eredményeztek – vagyis az amerikai stratégia kontraproduktívvá vált.
Ha Washington egy új vezetőt juttatna hatalomra Venezuelában, az komoly akadályokkal nézne szembe – különösen, ha az Egyesült Államok neve összefonódna vele. A külső beavatkozás által hatalomra juttatott vezetőket statisztikailag sokkal nagyobb valószínűséggel távolítják el erőszakkal, mint a belső támogatottságúakat: az elemzések szerint az ilyen rezsimváltások rombolják az állami infrastruktúrát, gyengítik a legitimitást és növelik a polgárháború esélyét. A venezuelai ellenzék élén álló María Corina Machado (saját szavai szerint) széles körű társadalmi támogatással bír, a rezsimváltás szószólói így őt látják a „demokratikus erősödés” zálogának. Washington fülének zene lehet, amikor a friss Nobel-békedíjas Machado úgy nyilatkozik: a jelenlegi rezsim már elvesztette a legitimációját, és csak akkor lehet tartós változást elérni,
ha az USA – és más nemzetközi partnerek – komolyabb katonai és politikai nyomást gyakorolnak rá.
Ezzel párhuzamosan azt is hangsúlyozza, hogy Venezuela készen áll a belső változásra. Utóbbi nagyon is lehetséges, ám minden statisztika azt mutatja, hogy a demokratikus forradalmak akkor váltak sikeressé, ha belülről indultak. A RAND Corporation 2023-as jelentése Venezuela esetében kifejezetten hangsúlyozza, hogy egy amerikai katonai beavatkozás „hosszú és költséges konfliktussá válna”, és hogy „a kivonulás politikailag és stratégiailag rendkívül nehéz lenne” – vagyis az Egyesült Államok újra elkezdene egy Trump által annyira gyűlölt végtelen háborút. A jelentés szerint a rezsimváltás nem valószínű, hogy stabil demokratikus átmenetet eredményezne, helyette elhúzódó instabilitást, felkeléseket és regionális káoszt idézne elő. Kérdés, hogy a Fehér Ház üzleti alapokra fektetett külpolitikáját ez mennyiben érdekelné, ha nem befolyásolná túlzottan a saját gazdasági érdekeit.
Újabb végtelen a végtelenek sorában
Az amerikai kormányzat katonai beavatkozással járó rezsimváltó politikája tehát pontosan ellentétes azzal, amit mond. Trump mindig is bírálta az Egyesült Államok háborúit Afganisztánban vagy Irakban, illetve elkötelezte magát amellett, hogy véget vet a végtelen háborúk korszakának. Mindössze néhány hónappal ezelőtti beszédében a Közel-Kelet kapcsán így fogalmazott: „Az úgynevezett nemzetépítők sokkal több nemzetet tettek tönkre, mint amennyit építettek. Az intervencionisták pedig olyan összetett társadalmakba avatkoztak be, amelyeket még maguk sem értettek”. Egyértelmű állásfoglalás ez azzal szemben, ami Venezuela partjainál készülődik. A latin-amerikai ország megtámadásával az Egyesült Államok minden számítás szerint egy újabb végtelen háborúba keveredne, miközben
éppen abban az időszakban ijesztené el regionális partnereit, amikor Kína befolyása egyébként is veszedelmesen növekszik Dél-Amerikában.
Az Egyesült Államok hivatalos indoklása a beavatkozásra még mindig a kábítószer-kereskedelem és az illegális bevándorlás elleni küzdelem. Bár a venezuelai rezsim összefonódása bizonyos kartelekkel az élni és élni hagyni elv jegyében nyílt titok, a hivatalos jelentések nem egészen támasztják alá a washingtoni „casus bellit”. A szövetségi kábítószer elleni hivatal, a DEA tavalyi értékelése Venezuelát egyáltalán nem sorolja az Egyesült Államok nagy kábítószerellátói közé, a szintén hivatalos álláspont szerint pedig a Maduro-rezsimnek nincs közvetlen köze a Washington által emlegetett olyan kartellekhez, mint a Tren de Aragua, amely már csak méreténél fogva is képtelen lenne nagyobb volumenű migránscsempészetet koordinálni. Ugyanakkor biztosra vehető, hogy egy rezsimdöntés által kialakult káoszban, esetleg polgárháborús helyzetben a kivándorlás jelentősen megnőne Venezuelából,
vagyis a rendszer destabilizálása éppen fordítottjára fordul majd.
Nem elhanyagolható az amerikai közvélemény elutasítása sem, főként a 2026-os félidős választások közeledtével. Ha Trump el akar kerülni egy protest szavazást, kénytelen lesz figyelembe venni a külpolitikájával kapcsolatos véleményeket is. Egy szeptemberi felmérés szerint az amerikaiak 62 százaléka „határozottan vagy némileg ellenzi”, hogy az Egyesült Államok katonai inváziót indítson Venezuelában, és 53 százaléka az olyan forgatókönyvet is elutasítja, amely szerint a rezsim megdöntését célozná. Az amerikai hadihajók térségbe küldését mindössze 36 százalékuk helyeselte, míg 38 százalékuk elutasította.
Ennek ellenére a hírszerzési akciókkal kombinált fegyveres beavatkozás az Egyesült Államok eredeti céljainak megfelelően valószínűleg a küszöbön áll. Venezuela olaj- és ásványkincs-készletei a világ legnagyobbjai közé tartoznak, Washingtonnak pedig stratégia előnyt jelentene, ha azokat csupán a „hátsó udvarából” kellene elszállítania. Maduro (aki természetesen ugyanúgy tisztában van vele, hogy a drogkereskedelem narratívája mögött valójában mi áll a háttérben) már megpróbálkozott a lehetetlennel, azaz felajánlotta, hogy megnyitja az összes meglévő és jövőbeli olaj- és aranyprojektet az amerikai cégek előtt, preferenciális szerződéseket biztosít nekik, olajexportját pedig Kína helyett az Egyesült Államokba koncentrálja. Donald Trumpot azonban ez már nem hatotta meg: Marco Rubio külügyminiszterrel az élen Washington keményvonalasai elsöprő többségben vannak, számukra az amerikai gazdasági érdekek a nemzetbiztonsági prioritásokkal fedik egymást, így számukra csak a rezsimbuktatás elfogadható. Bár a katonai invázió a Fehér Ház szerint még mindig csak az utolsó opció, a jelek nem arra mutatnak, hogy Maduro önként átadná a hatalmat egy Washington által minden módon támogatott jelöltnek. Papíron még tarthatnak a diplomáciai tárgyalások, és ha az amerikai kormányzat célja valóban az USA-érdekek biztosítása a régióban, akkor eredményesebb lenne a tárgyalóasztalnál is maradni egy rezsimváltás által kiváltott káosz helyett, ez azonban már személyi döntés lesz, így kis túlzással azon múlik, hogy egy reggel az amerikai elnök melyik lábával kel fel.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Nicolás Maduro venezuelai elnök és felesége 2025. május 22-én
MTI/EPA-EFE/Miguel Gutiérrez
