Szinte minden közgazdaságtani számítás és tanulmány azt hangoztatja, hogy Kína gyártási termelékenysége alacsonyabb, mint az Egyesült Államoké – a jellemző becslések szerint annak egy számjegyű százalékos töredéke. Ugyanakkor a gyakorlatban azt látjuk, hogy a kínai ipar nemzetközileg a legversenyképesebbek között van, és egyre erősödik.  

A világ második legnagyobb gazdasága a globális hozzáadott érték 30 százalékához járul hozzá, a hajók, az elektromos járművek, a lítiumakkumulátorok, a drónok és a napelemek tekintetében pedig a teljes termelés kétharmadát uralja. A kínai ipar széles körben alkalmaz csúcstechnológiákat: a világ telepített ipari robotjainak felét birtokolta 2024-ben, ezenkívül több mint 30 ezer olyan intelligens gyárral büszkélkedhet, amelyek autonóm módon munkások és világítás nélkül képesek működni. Egy konkrét összehasonlítás: a Tesla sanghaji gyárában az egy munkásra jutó gyártás kétszerese a kaliforniai üzemekének.  

Mivel magyarázható ez a paradoxon? Ha a kínai gyártás ennyire hatékony és versenyképes, miért lenne kevésbé termelékeny? Vagy a hatékonyság csak illúzió? A hongkongi székhelyű Gavekal Dragonomics tanulmánya alapján ez a paradoxon súlyos módszertani hibákból ered.

Az almát a körtével 

A tanulmány szerint az alacsony kínai termelékenységet igazoló kimutatások nem tesznek különbséget a tervezési gyártás (ODM, például a terméktervezés, a márkaépítés és a szellemi tulajdon – lásd Nvidia, Apple), azaz a valójában nem gyártási tevékenységek és a fizikai gyártás (OEM) között. Emellett következetesen figyelmen kívül hagyják az Egyesült Államok és Kína között fennálló jelentős árkülönbségeket. Azokban az iparágakban, amelyekben a termelés fizikailag mérhető, egy kínai munkavállaló átlagosan 2-3-szor többet produkál, mint egy amerikai. A nominális dollárban kifejezett hozzáadott érték tekintetében azonban a kínai előny az árak és a vásárlóerő közötti különbségek miatt körülbelül 20 százalékra csökken. A megfelelő mutatókból kiindulva azonban elmondható, hogy Kína valóban globális vezető szerepet tölt be nemcsak a termelésben, hanem a gyártási termelékenységben is. 

A Gavekal emlékeztet rá, hogy a munkaerő-termelékenységet a közgazdászok jellemzően az egy munkásra jutó hozzáadott érték alapján mérik. A hozzáadott érték itt úgy definiálható, hogy a bevételekből kivonjuk az addig vezető inputok költségét. Ez a fajta számítás jól alkalmazható a különböző iparágak – például a bútor- vagy a számítógépgyártás –, vagy egy adott iparág különböző szegmenseinek – például két autóipari vállalat – összehasonlításakor, ám a hozzáadott érték származhat nem gyártási tevékenységből is. Pénzügyi meghatározását két ország között a tartós árkülönbségek is befolyásolhatják, például a vámok vagy az infláció eltérő mértéke miatt. Megszokott mérésekor így nehéz a valódi munkaerő-termelékenységet kimutatni.  

Példaképpen ODM-nek vegyük az Apple-t és az Nvidiát, OEM-nek pedig a Foxconn elektronikaieszköz- és a TSMC félvezetőgyártót. Az előbbi kettő nem folytat fizikai gyártást, így minden értékük a terméktervezésből és a beszerzések kezeléséből áll – utóbbi kettő viszont a fizikai gyártásra fókuszál. Az Apple így dolgozónként magasabb értéket állít elő egy adott iPhone modell megtervezésével, mint a Foxconn annak legyártásával. Ugyanígy: az Nvidia egy munkása nagyobb értéket teremt egy chip elméleti kialakításával, mint a TSMC-é, amely ténylegesen legyártja azt.  

Ez viszont nem jelenti azt, hogy a Foxconn vagy a TSMC nem lenne megfelelő gyártó – épp ellenkezőleg: a világ leghatékonyabb és legtermelékenyebb vállalatai között vannak.  

Az eltérés oka csupán a munkaerő-termelékenység hozzáadott értékének hagyományos számítási mechanizmusában rejlik, mégpedig, hogy az nem különbözteti meg az ODM és az OEM tevékenységet. 

A termelékenység nominális hozzáadott értékben mérésének másik problémája az azonos árucikkek jelentős árkülönbsége az egyes országokban. Az ár- és vásárlóerő-különbségek megfelelő figyelembevétele nélkül a hozzáadottérték-alapú megközelítés nem feltétlenül tükrözi a valódi termelékenységet. 

Öt iparág adatai is egyhangúlag cáfolják a hiedelmeket 

A fizikai gyártást végző vállalatokat a saját kategóriájukban kell összemérni, és nem lehet összemosni azokat a nem gyártási tevékenységet végző társaikkal. Emellett meg kell mérni az egy munkásra jutó fizikális termelést – mutat rá a tanulmány, amely öt iparágat (hajó-, acél-, elektromosjármű-, napelem- és cementgyártás) vizsgál ezen mutató alapján. Az eredményeket az 1. táblázat mutatja. 

A kínai fizikai teljesítmény munkásonként minden ágazatban átlagosan 2,4-szer, nominális hozzáadott értékben pedig 1,2-szer magasabb volt, mint az amerikai.  

A kivétel a cementgyártás, ahol a kínai fizikai befektetés munkavállalónként kissé magasabb volt, a nominális hozzáadott érték tekintetében azonban a termelékenység az amerikai munkavállalókénak csak a 28–50 százalékát érte el – ami a jelentős árkülönbségekkel magyarázható. 

Eközben a munkások – nominális dollárban kifejezve – az USA-ban öt-hatszor annyit keresnek, mint Kínában – igaz, 1 dollár vásárlóereje a Nemzetközi Valutaalap (IMF) szerint Kínában kétszer akkora, mint az USA-ban. A két ország közötti gyártási bérek különbsége inkább a nemzeti jövedelemszint különbségét tükrözi, mint a gyártási termelékenységét. A nemzeti jövedelemszintet az egész gazdaság termelékenysége határozza meg, nem pedig egy adott szektoré, például a gyártásé. Jó példa a Tesla, amelynek a sanghaji munkavállalói kétszer olyan termelékenyek, de nominális dollárban kifejezve csak 17-18 százalékát keresik meg amerikai kollégáik bérének.

Az adatok elemzése által a vámok hatása is jól látható, így egyértelmű, hogy azok kedvezőtlenül hatnak a termelékenységre.  

A protekcionista kereskedelmi akadályok hatására ugyanis emelkedhet az egyes árucikkek belföldi ára, hiszen a külföldi versenytársak kimaradnak a piacról. Ez felduzzaszthatja a gyártók bevételét, ezzel párhuzamosan pedig a munkásonként megtermelt hozzáadott érték is emelkedik. A termelékenység azonban korántsem.  

Sőt, egy 2019-es IMF-tanulmány szerint a vámemelések öt év alatt körülbelül 0,9 százalékkal csökkenthetik a termelékenységet a munkaerő nem hatékony alkalmazása miatt. A protekcionizmus ugyanis csökkenti az innovációs késztetést, a hatékonyságot és a forrásáthelyezést, míg a szabadkereskedelem éppen ezek ellenkezőjét erősíti. 

A Gavekal elemzésében vizsgált ágazatokban is érezhetjük az árkülönbségekből adódó torzulásokat. Mivel a kereskedelmi akadályok kizárnak egyes kínai termékeket az amerikai piacról, az árak az Egyesült Államokban jelentősen magasabbak, mint Kínában. Ez részben magyarázza, hogy a nominális hozzáadott érték tekintetében miért szűkebb a termelékenységi különbség. Jó példa erre az acélipar, ahol a legnagyobb az eltérés a fizikai és az értékalapú termelékenység között.  

A kínai integrált acélgyárak dolgozónként 3,2-szer több acélt termelnek, mint az amerikaiak, azonban az egy munkásra jutó nominális hozzáadott érték csak 1,2-szer magasabb. Ez elsősorban abból adódik, hogy az amerikai acélárak a vámok miatt 75 százalékkal magasabbak a nemzetközi áraknál. Ez csökkenti a tengerentúli acélipar hatékonyságát: az amerikai acéltermelés munkaóránkénti termelékenysége 2017 óta 32 százalékkal csökkent. Hasonló a helyzet a cement esetén, ahol az amerikai ár tonnánként 148 dollár, míg Kínában 55. 

De nem csak a vámok nyomják fel az amerikai árakat, amit jól mutat, ha ránézünk az elektromos járművek ágazatára. A Tesla sanghaji gyárában tavaly 1 millió járművet állítottak elő 20 ezer munkással, míg Kaliforniában 464 ezret 22 ezerrel. A sanghaji munkások hozzáadott érték tekintetében is produktívabbak voltak, ennek ellenére Kínában 24–32 százalékkal alacsonyabb a Model 3 ára, mivel itt nagyobb a verseny a számos más gyártó miatt – miközben az USA-ból kitiltották a kínai vállalatokat. 

Ugyanez tapasztalható a napelempanelek gyártása esetén, ahol bár Kína dominálja a világ termelésének 80 százalékát, a dolgozónkénti nominális hozzáadott érték 2024-ben közel azonos volt – miután 2023-ban még 1,8-szoros volt az ázsiai ország javára. Ez tükrözi a Kínában tapasztalt 60 százalékos árcsökkenést 2020 óta – amely az intenzív versenynek és a költségvisszafogásoknak köszönhető –, illetve az Egyesült Államokban a vámok és az inflációcsökkentési törvény támogatásai miatt megemelkedett árakat. 

Ezeken túl egyéb, strukturális különbségek is torzítják a reális viszonyokat. 

A vizsgálatba az USA-ból és Kínából vontak be olyan jelentős termelőket, amelyeknél elérhetők voltak a hivatalos fizikai teljesítménymutatók. A napelemmodulok esetén az iparági adatok megbízhatók, míg a többi forrást a nyilvánosan jegyzett társaságok éves jelentései biztosították. Az elektromos járművek ágazatában a Tesla adatait vették figyelembe, hiszen a cég Kaliforniában és Sanghajban is gyárt azonos modelleket. 

Minden iparág esetében a munka termelékenységét mind a fizikai termelés, mind a nominális hozzáadott érték (az árkülönbségek kiigazítása nélkül) alapján mérik. Az átlagos béreket is feltüntették, mivel azok a munkaerő termelékenységhez való hozzájárulásának helyettesítő mutatói. Minden számítást elvégezték mind 2023-ra, mind 2024-re, mivel a munka termelékenysége a kapacitáskihasználás és az áringadozások miatt változhat. 

Az egyes iparágak munkaerő-termelékenységét a fizikai kibocsátás és az árkiigazítás nélküli nominális hozzáadott érték alapján mérték. Az átlagbéreket azért tüntették fel, mert ezek jól szemléltetik, hogyan járul hozzá a munka a termelékenységhez. Minden számítást elvégeztek 2023-ra és 2024-re vonatkozólag is, mivel a termelékenység a kapacitások kihasználtsága és az ármozgások függvényében évről évre változhat. 

Az acélgyártás esetében az integrált acélgyárak vették figyelembe (Kína termelésének több mint 90 százaléka ilyenekből származik), amelyek vasércet alakítanak át acéllá. Az amerikai termelés kétharmadát biztosító miniacélgyárakat – amelyek acélhulladékot hasznosítanak újra – nem számolták bele.

Gyártók gyár nélkül? 

További zavart okoz, hogy az Apple és az Nvidia, valamint számos más amerikai vállalat „gyár nélküli árugyártó” (FGP), amelyet az amerikai statisztikusok 2013 óta „gyártónak” minősítenek. Az amerikai gyártási hozzáadott érték körülbelül 30-40 százaléka, vagyis a 2023-as adatok alapján a 2,9 ezermilliárd dollárból 700–1000 milliárdnyit külföldön szerveztek ki, amelynek 12-15 százalékát a becslések szerint az FGP-k teszik ki. Ezzel szemben Kína gyártási hozzáadott értékének kevesebb mint 5 százalékát, vagyis – szintén 2023-as adatok szerint – 4,7 ezermilliárd dollárból csak 200-300 milliárdot szerveztek ki külföldre. 

Ahogy említettük, míg az Egyesült Államok az FGP-ket gyártóknak minősíti, a Kínai Nemzeti Statisztikai Hivatal a gyártási adatokban a fizikai termelést hangsúlyozza, a vállalatokat a saját tulajdonú vagy általuk üzemeltetett létesítményekben előállított tárgyi termelés alapján kategorizálja. Ez azt jelenti, hogy Kínában az FGP-k nem minősülnek gyártónak. Ha az USA-ban is csak a belföldi fizikai termelést vennék figyelembe, az amerikai gyártási hozzáadott érték 30-40 százalékkal csökkenne. 

Eltérő stratégiák, eltérő kilátások 

Kína gyártási hatékonysága tehát nem csak látszat: számos iparágban az ottani munkások kétszer-háromszor annyi fizikai terméket állítanak elő, mint az amerikai társaik. Sok korábbi elemzés eredményét az magyarázhatja, hogy összemossák a gyártási és nem gyártási tevékenységeket, illetve nem kezelik megfelelően az árkülönbségeket. A magasabb kínai termelékenységi mutatók és az alacsonyabb bérszínvonal arra ösztönzi az amerikai vállalatokat, hogy Kínába szervezzék ki a termelést. A tengerentúli újraiparosítási törekvések – például az Apple ösztönzése a belföldi összeszerelésre – várhatóan nem lesznek sikeresek, vagy ha mégis, akkor a GDP csökkenésével lehet számolni. Az amerikai munkavállalókat ugyanis így olyan munkakörökbe terelnék, ahol kevésbé produktívak és kevesebb hozzáadott értéket termelnek, mint külföldi versenytársaik. 

Kína eközben egyre feljebb lép a gyártási értékláncban, az alacsony hozzáadott értékű termelést alacsonyabb bérszintű országokba helyezi ki, ugyanazt az utat követve, mint korábban a fejlett gazdaságok, az USA vagy Japán. Ma már a magas hozzáadott értékű ágazatokban is többet termel az Egyesült Államoknál, ami azt bizonyítja, hogy a gyártási termelékenysége nem alacsony. A hatékonyságot pedig az automatizáció és az MI-alapú „okosgyártás” bevezetésével tovább javítja.  

Jelenleg mindkét ország új területeket keres a saját ipara számára, és Kína igyekszik kihasználni a gyártási erősségeit. Az amerikai újraiparosítás pedig csak akkor lehet tartósan sikeres, ha a csúcskategóriás, magas hozzáadott értékű gyártásra koncentrál, ahol nincs szüksége protekcionizmusra. A globalizáció lehetővé teszi, hogy mindkét fél a saját komparatív előnyeit aknázza ki. A „leválás” mindkét fél számára gyengébb gazdasági eredmények kockázatával jár, különösen az Egyesült Államok esetében, amelynek már nincs meg az a gyártási versenyelőnye, mint korábban. 

Kapcsolódó:

Címlapfotó: Dreamstime