Számlaalapú béketerv körvonalazódott Washingtonban. A „pénzért földet” filozófiája a washingtoni pragmatizmus szerencsétlenül szerencsés találkozása a kijevi kétségbeeséssel – egy talán működőképes megoldás lehetőségét rejtve.
Nem kis felzúdulást keltett az amerikai–orosz titkos tárgyalások eredményeképpen beterjesztett újabb béketervjavaslat. A dokumentum mindenképpen radikális fordulatot hoz majd az egyre katasztrofálisabb ukrajnai háború végjátékába: ha az ukránok elfogadják (módosító javaslatokkal, de a lényegi részét tekintve érintetlenül), az valóban a háború végét jelentheti, ha nem (a javaslat mögöttes üzenetét, elutasításának következményeit és Trump türelmének határait ismerve), az is, de Ukrajna számára sokkal tragikusabb módon.
Az új, 28 pontos béketervet Steve Witkoff és Kirill Dmitrijev, az amerikai és az orosz elnök különmegbízottja dolgozta ki teljes hírcsendben, majd munkájuk eredményét megküldték Kijevnek is, amely azonnal Brüsszelhez fordult a szokásos retorikai segítségért – meg is kapta, fokozva a hamis remény illúzióját a háború vég nélküli folytatásával kapcsolatban.
Az amerikai–orosz terv javaslatai csupán azért tűnnek meghökkentőnek, mert bizonyos (legfontosabb) elemeivel eddig még nem próbálkozott senki. Az elképzelés szerint Oroszország de facto ellenőrzést kapna a Donbász felett – de úgy, hogy (ha hinni lehet az először a Telegraphban megjelent információknak) egy „bérleti” konstrukció keretében fizetne érte. Ez a béketerv legformabontóbb és leglényegibb pontja – az oroszok minden számítás szerint elfoglalják a területet, azzal tehát, hogy üzleti alapú javaslatot tesznek, valóban a háborút rövidítenék le, ám további emberveszteség nélkül. A kiszivárgott információk szerint a béketerv értelmében a két fél megegyezne a Donbász peremterületein egy demilitarizált pufferzóna létrehozásáról, Kijev vállalná, hogy a hadseregének létszámát nagyjából 600 ezer főben maximalizálja, ahogyan azt is, hogy nem telepít a területén nagy hatótávolságú rakétákat. A „resztliben” pedig olyan kitételek állnak, mint az orosz nyelv hivatalos státuszának visszaállítása az ukrajnai orosz kisebbség érdekében, valamint az orosz ortodox egyház elleni korlátozó és tiltó intézkedések visszavonása Kijev részéről.
A terv alapja és valóban legmegdöbbentőbb eleme a Donbász kvázi eladása. Moszkva fizetne a területért (ezzel egyébként diplomatikus csomagolásban valójában az Európában zárolt orosz vagyon feloldásának feltételeként előírt, Kijevnek fizetendő kártérítési igénynek is eleget tenne, mégpedig arcvesztés nélkül), ám jogilag az Ukrajnáé maradna. Lehet csűrni-csavarni, a gyakorlatban ez mégis azt jelentené, hogy az oroszok elérik a kitűzött célt, a Donbász orosz területté válna, ám Zelenszkij (ha még ő lesz az elnök) ebben az elegáns köntösben még sikerként is tudná kommunikálni a dolgot, hangsúlyozva annak „ideiglenes” jellegét. A jogi trükk ráadásul dupla: mivel a terület hivatalosan nem kerül ki Ukrajnából, alkotmány által előírt népszavazást sem kell tartani róla: egy szimpla tranzakciós üzlettel lehetne véget vetni a háborúnak, olyannal, amelyhez kis túlzással elég a két elnök aláírása.
Európa megint kimaradt
A terv természetesen hatalmas felzúdulást keltett. Ukrajna a napokban napvilágot látott, történelminek nevezhető és immár a kormány legitimitását is alapjaiban megrengető korrupciós botrány miatt nem mert nyíltan nekirontani Washingtonnak a „pénzért földet” ötlet miatt, a rezonőr szerepét ezúttal (is) az európaiakra bízta, akik a szokásos moralizálás álcája mögött hangsúlyozták az ötlet elfogadhatatlanságát és a háború folytatásának szükségességét. Az európai vezetők egymás után és egymást túllicitálva szólaltak meg, igyekezve palástolni a frusztrációjukat amiatt, hogy Trump ismét kihagyta őket az egyeztetésekből, jelezvén: Ukrajna sorsa nem lehet egy washingtoni–moszkvai alku kérdése.
Kaja Kallas, az EU egyöntetűen katasztrofális megítélésű külügyi főképviselője üdvözölte ugyan „az érdemi erőfeszítéseket” a háború befejezésére, de figyelmeztetett: semmilyen terv nem működhet ukrán és európai részvétel nélkül. A német külügyminiszter, Johann Wadephul kijelentette, hogy a tűzszünetről és a jövőbeli rendezésről szóló tárgyalások csak Ukrajna bevonásával képzelhetők el (egyébként éppen ez történik), míg a francia Jean-Noël Barrot szerint a béke nem lehet egyenlő a kapitulációval: előbb a frontvonalon kell tűzszünetet kötni, és csak utána jöhet szóba a területek és a biztonsági garanciák rendezése. A lengyel radikális külügyminiszter, Radosław Sikorski hozzátette, hogy Európa a háború elsődleges biztonsági érintettje és Ukrajna fő támogatója, ezért „természetes elvárás”, hogy az EU nélkül ne döntsenek a jövőjéről. Az üzenet egyértelmű: Európa nem engedi, hogy egy Putyinnak kedvező alku árán írják át az aktuális európai biztonságpolitikai dogmát, az már más kérdés, hogy a pénzből és fegyverből kifogyó, az ukrán segélyezést önmagában megoldani képtelen európai tagállamok miként tudnának szembeszállni Trump kényszerítő akaratával és azzal a gondolattal, hogy a háború végkimenetele immár csupán az ukrán áldozatok számának arányaiban kérdéses.
Az eladás eladható ötlete
Bár első pillantásra a terv Moszkva számára tűnik kedvezőbbnek, reálpolitikai szempontból valóban van benne egy olyan, Ukrajnának kedvező logikai csavar, amelyet Kijevnek nagyon is fontolóra kell vennie. A háború vége emberéletekben mérhető haszon – az áldozatok és a pusztulás mérséklése már önmagában is komoly érv. Ha egy területi kompromisszum – jól biztosított garanciákkal – több ezer, tízezer életet ment meg, az morálisan és stratégiailag is minimum megfontolható. Különösen úgy, hogy jelenleg nincs már olyan elemző, stratéga vagy politikus a világon, aki szerint az oroszok nem fogják végigvinni az elcsatolandó területek teljes, fegyveres elfoglalásának tervét.
A dokumentum alapból extrémnek tűnő pontjai (például az ukrán hadsereg létszámának lefelezése) ráadásul diplomáciai eszközként is szolgálhatnak: a kemény (vagy legalábbis annak látszó) követelésekből lehet majd alkudni, és olyan garanciákat kialakítani, amelyek nélkül a javaslat ukrán részről nem lenne elfogadható. Ez a klasszikus diplomáciai manőver – kemény kiindulópont, ami remek alkualap – adna lehetőséget a kompromisszumra, amely a terv és a háború lehetséges lezárásának egyetlen lényegi elemét, a Donbász „eladását” megvalósíthatja.
Az elfogadhatóság kulcsa abban rejlik, hogy a megállapodás ne pusztán szavakban létezzen, hanem strukturált és ellenőrizhető formában jöjjön létre.
Ehhez szükség lehet az ENSZ megfigyelőire (az úgynevezett hajlandók koalíciója vagy az EU által küldendő békefenntartók jelenlétét Oroszország alapból elutasította), akik állandó jelenléttel ellenőrzik a demilitarizált zónák helyzetét és a katonai korlátozások betartását. A minszki megállapodások tanulsága világos: a papír önmagában kevés, az átláthatóság és betarthatóság a kulcs. Másodszor: szükség lesz egy snap back mechanizmusra, amely a békeegyezménybe automatikus következményeket épít be arra az esetre, ha Oroszország nem tartja be az általa vállalt garanciákat. Mivel a háború vége a szankciók fokozatos megszüntetését is jelenteni fogja, a korlátozó intézkedések például azonnal újra életbe lépnének szerződésszegés esetén. És végül: a bérleti díj szigorú ellenőrzése, ami az ukrán rendszerszintű korrupciót figyelembe véve szükséges, a nyugati segélyezési program szempontjából pedig kiemelt jelentőségű. Ez biztosítaná, hogy az oroszok pénzét Kijev ne szimplán „ellopható” költségvetési tételnek, hanem valóban az újjáépítési alap magjának tekintse, amelyet a külföldi kölcsönök, az IMF-hitel és a kétoldalú megállapodások egészítenek ki kerek egésszé.
Ha ezek a feltételek megvalósulnának, a „Donbász-terv” nem pusztán területátadás lesz, hanem ellenőrzött kompenzációs rendezés – egy olyan konstrukció, amelyet ukrán részről nem kapitulációként, hanem ideiglenes átrendeződésként lehet kommunikálni, míg Oroszország számára utat nyit a világszerte befagyasztott jegybanki vagyonának visszaszerzésére.
Európának most csendben kellene maradnia
Az üzleti alapon, klasszikusan trumpi logikával megközelített ötlet kivitelezhető, jobban, mint eddig bármilyen rendezési terv. A legnagyobb kihívást a megvalósulása előtt valójában a narratíva kellő megfogalmazása okozza. Amennyiben (Brüsszeltől elvárhatatlan módon) reálpolitikai oldalról közelítenek a felek, a terv mellett éppen a legfontosabb érvek állnak: célja az öldöklés leállítása, az újjáépítés megkezdése, Ukrajna jövőjének elkezdése. Mindezt alátámasztja a bérbeadás ideiglenes jellege – kommunikáció szempontból legalábbis ez még mindig a legeladhatóbb opció a háborúban megroppant ukrán közvélemény és a Nyugat ideológiai megközelítésű kétségeinek eloszlatását tekintve. Ha emellett a felek kellőképpen hangsúlyozzák a snap back mechanizmus részleteit (vagyis biztosítják a közvéleményt az esetleges szerződésszegés súlyos következményeiről), a rendszerszintű ukrán korrupció ellen beépített biztosítékokat, a teljes átláthatóságot és a nemzetközi megfigyelők jelenlétét, az agresszív ukrán és európai mainstream hangok (kapituláció, a becsület eladása stb.) kisebbségben maradnak, majd egy idő után el is halkulnak.
Ugyanakkor nem várható el Európától sem, hogy négyévnyi háborús uszítás után egyik pillanatról a másikra 180 fokos fordulatot tegyen, ezért
valóban be kell vonni a békefolyamatba, akár úgy is, hogy a szerződés egyes garanciáinak ellenőrzési jogát megkapja.
Sok esetben láthattuk már Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság és az Európai Tanács érdekalapú pálfordulását – ezúttal sem lenne másképp. A lényeg csupán annyi, hogy a tagállamok erős emberei elmondhassák a saját választóiknak és a közvélemény értetlen részének (még akkor is, ha nem igaz): Ukrajna szándékaival megegyezően tevékenyen részt vettek egy igazságos béke kialakításában.
Mindez természetesen nem hoz automatikus sikert. Az eddigi orosz–ukrán megállapodások eredményességét látva valóban nincs garancia arra, hogy a terv százszázalékosan működni fog. A kockázatok között éppúgy szerepel az, hogy Moszkva nem tartja be a vállalásait például a demilitarizált övezettel kapcsolatban, mint az ukrán korrupció állandóan jelen lévő kísértete. Zelenszkijnek rendkívül nehéz lesz megértetnie az ukrán radikális jobboldallal döntését, ami legitimációs válsághoz vezethet – hozzátéve, hogy a háború és annak vége minden forgatókönyv szerint egyébként is az elnök valószínűsíthető bukását okozza. A leghangosabb európai államok ráadásul már most precedensveszélyt kiáltanak, azt kommunikálva, hogy ha ez a békemodell működőképes lesz, nincs rá garancia, hogy Oroszország később más ukrán területeken is be akarja-e vezetni, fegyveres-üzleti alapon stabilizálva a befolyási övezeteit.
Mindez valóban megtörténhet, éppen ezért az amerikai terv talán túlzottan is ambiciózusnak tűnhet. Ugyanakkor eddig még mindig a legelfogadhatóbb ötleteket tartalmazza mindkét fél számára úgy, hogy a nyereségi oldal egyformán sokkal többet nyom a latban, mint a veszteségi. Az emberi élet, az infrastruktúra és a regionális biztonság védelme felülírhatja az európaiak által makacsul ismételgetett „területvesztés egyenlő kapituláció” narratíváját. Amennyiben van hit a békemegállapodásba épített garanciák valós működésében, a háború vége karnyújtásnyira kerül Ukrajnától, Európától és a világtól.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Rawpixel
